Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-09 / 57. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. március 9. o így kezdődött Szabolcsi iskolakrónika LÁTOGATÓBAN Oktatásügyünk eredmé­nyeit akkor tudjuk méltó­képpen értékelni, ha ismer­jük azt az örökséget, amelyet az 1945 előtti rendszer ha­gyott ránk. 1938-ban az is­kolák 75,9 százaléka feleke­zeti, legtöbbször egytanerős, 3—4, esetleg 6 osztály ta­nulói, zsúfolt tanteremben tanultak. Petneházán egy tanteremre 190, Geszteréden két tanteremre 298 gyermek jutott. Gemzsén a reformá­tus iskolában egy tanterem­ben egy nevelő vezetésével 80—90 tanuló tanult, a ró­mai katolikus iskolában 18— 20. Szó sem lehetett az együttműködésről. A felszabadulás előtt 11 középiskola volt a megyében, nagy része felekezeti. Nyír­egyházán 9, egy-egy Kisvár­dán és Nagykállóban volt. Szatmár-Bereg megyében egy sem volt. A „közoktatás földreformja" Az általános iskola eszmé­je, megvalósításának gondo­lata a népi hatalomért foly­tatott küzdelemmel kezdet­től fogva egybekapcsolódott. Kemény Gábor az általános iskola létrehozását „a köz­oktatás földreformjának” ne­vezte. Az általános iskola 1. és 5. osztályának megnyitása már az 1945/46. tanév szep­temberében megtörtént, ahol az új iskola szervezésének személyi és tárgyi feltételei megvoltak. A következő években a polgári iskola és a gimnázium megfelelő osz­tályai elhaltak. Megyénkben nehezebb körülmények kö­zött alakult az általános is-* kola helyzete az országosnál. A tervezett 110 helyett 51 általános iskola kezdte meg működését az 1945/46. tan­évben. Nem a tanítóság képzett­ségén és akaraterején múlott az, hiszen sokan közülük si­keresen készítettek elő kö­zépiskolai tanulókat magán­vizsgákra azelőtt is. A gyer­mekek tehetségtelenségétől sem kellett félteni a cél el­érését. A következő tanév­ben az iskolák 50 százaléka már általános iskolaként in­dítja a tanévet. Nagy len­dítőerő volt abban az állami iskolák újabb nevelőkkel való ellátása. Tanulócsopor­tok bontására, új állások szervezésére, szaktanárok be­állítására ösztönözte a kor­mány a felekezeteket is. Egy- egy új állás szervezéséhez 90 százalékos államsegélyt kap­tak az iskolafenntartók, csak 10 százalék helyi hozzájáru­lást kellett biztosítaniuk. Te­hát a kormány jelentős részt vállalt az erőfeszítésekből. Űj állami iskola létesült Büdszentmihály, Királytelek, Nyíregyháza, Szabolcsveres- mart és Tiszadob tanyáin az elhagyott uradalmi kasté­lyokban. A 3 éves tervben 537 iskolaépületet, 571 tan­termet, 212 tanítói lakást ta­tarozott, újított fel, és 16 új iskolát épített a megye la­kossága 12 millió forint ér­tékben. A szülők összefogá­sa egészítette ki a tantermi bútorzatot is. Az anyagi új­jáépítés mellett megindult a szellemi újjáépítés is, — falun, tanyán egyre több szü­lő viszi gyermekét az iskolá­ba. Nagy volt — különösen a haladóbb gondolkodású — szülők lelkesedése, hogy gyermekeik helyben végezhe­tik el a magasabb szintű is­kolát. 1947-ben a vallás- és közoktatásügyi miniszter az egy községben levő különbö­ző jellegű iskolák együttmű­ködését rendelte el a felté­telek javítása érdekében. Teljes végrehajtása nem va­lósult meg. Nagy problémát jelentett, hogy több iskolá­ban — a háború után két év­vel még nem jártak rendsze­resen iskolába a 13—14 éves tanulók, mert munkába fog­ták őket a szülők. Például Csengerben 56 százalék, Űj- fehértón a tanulók 40 száza­léka járt rendszeresen isko­lába. Demokratikus tanterv Az 1946-ban megjelent „első demokratikus” tanterv nagy jelentőségű a múlt szel­lemének a felszámolásában, de a demokratikus nevelés pontos megjelölésével adós maradt. Előírta a „Szabad- foglalkozások”-at, köztük az idegen nyelv tanítását is. Több iskolában csak a ta­nárképző beindulása után került sor az orosz nyelv ok­tatásának bevezetésére. A személyi feltételek, a szak­tanárok biztosítására 1947- ben szakosító tanfolyam in­dul Debrecenben, a megyé­ből 57-en vettünk részt, né- hányan saját költségen. Egy­re többen szereznek szaktaní­tói, később általános iskolai tanári oklevelet, akkor még tanulmányi szabadság nélkül. 1946-ban népi kollégiumo­kat hoztak létre elhagyott kastélyokban, ahová azokból a községekből vettek fel ta­nulókat, amelyekben nem volt szakoktatás. Kilenc ilyen kollégium működött megyénkben. Nyíregyházán 1946-ban több ezren követelték, hogy az iskolában is valósuljon meg a demokratikus szellem. A társadalom szerkezetében végbement alapvető változás, a szocializmus irányába el­induló politikai, gazdasági és kulturális fejlődés szükség- szerűvé tette az iskolák álla­mosítását. Az MDP 1948. évi programnyilatkozata többek között az iskolák államosítá­sát is feladatként jelölte meg. Megyénkben az államo­sításkor 236 általános iskola működött, ebből: 38 állami, 31 községi, 78 római kát., 66 református, 53 görög kát. és 20 evangélikus. Államosítás után Az államosítás után az is­kolarendszer átalakítása meg is kezdődött, eredményeként nagymértékben javultak az oktatás feltételei. Ezekben az években a tantermek száma 878-ról 1378-ra, a nevelők száma 1300-ról 1911-re, a ta­nulócsoportok száma 996-ról 1444-re, az osztott osztályok száma pedig 665-ről 794-re emelkedett. Hátráltató té­nyezői is voltak a fejlődés­nek. Ilyen volt például a mu­lasztás, a lemorzsolódás. Szatmár-Beregben az első osztályosoknak 14 százaléka jutott el a 8. osztályig. Üj- fehértón a 3. számú iskolá­ban a tanulók 49 százaléka mulasztás miatt nem volt osztályozható. A mulasztás elleni küzdelemben pedagó­gusaink segítőtársra leltek az MNDSZ-szervezet asszonyai­ban, lányaiban. Megvonva az általános iskola addigi mérlegét, megállapíthatjuk, hogy az hazánk közoktatás- ügyének egyik legnagyobb vívmánya, mert valamennyi 6—14 éves korú gyermek egységes rendszerű és célú iskolában, lényegében azonos feltételek mellett tanulhatott, s országosan százezreket ré­szesített magasabb iskolai képzésben. A középiskolák körülmé­nyei a felszabadulásunk évé­ben azonosak voltak az ele­mi iskoláéval. 1944 novem­berétől újból tanítanak a megye középiskoláiban. Je­lentős szerkezeti változást jelentett, hogy az általános iskola létrejöttével a nyolc- osztályos gimnáziumok fo­kozatosan átalakulnak négy- osztályos középiskolává. Az általános iskola 5—8. osztá­lyának kiépülésével meg­szűnt a középiskola 1—4. osztálya. Az 1950. évben már a „negyedikesek” érettségiz­tek. Többszöri tantervi mó­dosítás után szűnt meg a né­met nyelv vezető szerepe, s az angol, olasz, orosz s a né­met nyelv között választha­tott a tanuló. A „Mindenna­pi kérdések” bevezetése a világnézeti és politikai ne­velést szolgálta. 1945-ben megalakult az első demok­ratikus ifjúsági szervezet, a MADISZ. A diákbizottságok jelentős szerepet kaptak az ifjúság nevelésében. A kellő anyagiakkal nem rendelkező tanulók továbbtanulását se­gítették az adakozásból lé­tesített és fenntartott népi kollégiumok. Nyíregyházán, Kisvárdán, Nagykállóban Népi Kollégiumi Szervező Bizottságot hoztak létre a gyűjtés irányítására. 1946- ban Nyíregyházán a Véső u. 1. szám alatt létesül a Bes­senyei György Népi Kollégi­um 25 férőhellyel, a követ­kező évben bővül 25 leány és 100 fiú befogadására. Kis­várdán és Nagykállóban 1947-ben hoztak létre népi kollégiumot. A tanulók szo­ciális összetételében lassú a változás. A szakmunkásképzés az 1945—48-as években lénye­gében még a régi szerkezeti keretek között fo[yt. A gya­korlati képzés teljesen kis­ipari jellegű volt. Kertmun­kás iskola működött Nyír­egyházán 1947-ig, amikor szakközépiskolává alakult és Fehérgyarmaton 1950-ig. összegezve: az 1945—48-ig terjedő kor alapvetően a de­mokratikus feladatok megva­lósításának az időszaka. Horváth Miklós (--------------------------------------------------------------------------------------\ BANOS JÁNOS: Világítanak Körmeim mint a halottaké úgy nőnek olyan gyorsan gyorsan s megveszekedve ahogy a házak közé tör a szél hirtelen rámdühöngve egy lakótelepen — Körmeim mint a halottaké s nélkülem szeretői az éjszakának világítanak szemembe a kísértésben míg lefejezem félholdjait---------------------------------­------------------------------------) Aki eddig nem tudta ™lna- ÜSgJJ Nyíregyházán egy (szerencsére nem egyet­len) kiváló zenepedagógus, az a Szivárvány nemrég lezajlott vetélkedősorozatán aligha­nem megtanulta Tárcái Zoltánnak, a tanár­képző főiskola ének tanszéke vezetőjének ne­vét. Ha valaki nem ismeri eléggé a főiskola folyosóinak, lépcsőházainak rendszerét, bi­zony meglehetős nehezen talál a tanszékre, a tanszékvezető szobájára. Nyilván vélet­lenül alakult így, de jómagam nehezen tud­tam szabadulni a kérdéstől; valamilyen rangsorolást tükröz az elhelyezés? Ha a fő­iskolát nézem, nyilván semmit sem mutat, ám mintha tükörképe lenne ez egy „maga­sabb" megítélésnek. Ma sem tudnánk sza­badulni attól, hogy az énektanítás, az ének­óra, valamilyen másodrendű ügy? Talán nem lennének valakik tisztában az ének, a zene embert formáló, műveltséget mélyítő szerepével? Az asztalon egy hanglemez. Címe: „Intés az őrzőkhöz”; a felsőfokú tanítóképzés 25. évfordulójára jelent meg. A korongon az ország tíz jubiláló tanítóképzőjének énekka­rai énekelnek, s nem is akármilyen színvo­nalon. Ezért sajnálni lehet csak, hogy a Hanglemezgyártó Vállalat, nem látván üz­letet a felvételben, kis példányszámban je­lentette meg a lemezt. Míg halkan szólt a felvétel, Tárcái Zoltán azt mondta el, miként lesz valaki énektanár. — Nem olyan nagy pálya az enyém — kezdi élettörténetét. — Valami öröklődés kétségkívül volt abban, hogy tanár és rá­adásul énektanár lettem, mert apám kán­tortanító volt Miskolcon. Így aztán gyerek­korom élményei közé tartozik a harangozás, az orgona fújtatása, ismerkedés a zenével. Az akkori Fráter György Gimnáziumban pe­dig kiváló énektanáraim voltak, mint Kis Dénes és Szendrei Bonaventura, akiknek kó­rusában én is énekeltem; nagyon jó műve­ket tanultunk. Kedves emlékem, hogy egy­szer még a kassai rádióban is szerepeltünk. Muzsikálni is tanultam, így végül a zene környékén kötöttem ki: 1958-ban pedig el­végeztem a Zeneakadémiát, s egy véletlen folytán Nyíregyházára kerültem. Miskolcon ugyanis már volt helyem, amikor hallottam, hogy itt jó lehetőségek vannak, de mit ta­gadjam, a lakás volt a legnagyobb vonzerő. Egy évig gimnáziumban tanítottam, majd amikor megindult a felsőfokú tanítóképzés áthívtak a főiskolára. Azóta itt vagyok. Nem bonyolult pálya az enyém ... Körülményes lenne elemezni, hiszen a felsőfokú tanítóképzés két és fél évtizede eseménydús volt, elég talán az eddigi hat tantervre és ezek követ­keztében az ének szerepének visszaszorulá­sára utalni a főiskolai oktatásban. — Háttérbe szorult a hangszertanulás — mondja a tanszékvezető — 1976-ban pedig már az ének alkalmassági vizsgát is eltöröl­ték. Így aztán felvétetnek tanítójelöltek, akiknek még hallásuk sincs ... (Ezen a ponton érdemes némiképp eltű­nődni. Hiszen arról van szó, hogy Bartók és Kodály országában zenei analfabéták is taníthatják alsó tagozaton azokat a kisdiá­kokat, akinek életében meghatározó szerepet tölt be az ének, a mozgás.) — A tanítóképzés — fejtegeti Tárcái Zol­tán — elképzelhetetlen énektanítás nélkül, tehát vizsgálni kellene, hogy az eljövendő tanító egyáltalán megfelelhet-e majdan reá váró feladatoknak, hiszen zenei ismereteket is közvetítenie kellene... Ez a szomorú hely­zet, de talán most lesz remény változásra. Mintha forrna valami, de kár, hogy erre tíz évet kell várni. Annál inkább is fontos ügy ez, mert az 1978-as általános iskolai tanterv növelte a követelményeket... Nem csupán hozzáértéssel, hanem lélekből fakadt szeretettel beszél eztán arról, miért is oly fontos a gyerek (az ember) életében az ének, a zene. — Előre kell bocsátanom — mondja, té­vedés azt hinni, miszerint Kodály egyenlő a szolmizálással. Ez csak egy eszköz, s nem ezt megtanítani az elsődleges feladat. Az éneklés örömét kell felébreszteni, hiszen ez a nevelésben az egyik legerősebb szövetsé­gesünk lehet. Pontosan ez Kodály tanítása. És, mivel nincs aki a gyerekeket erre ráve­zesse, kimarad életükből az éneklés öröme. Később újabb gond jelentkezik, a zenei igénytelenség. És nem arról van szó, hogy az igényesen tanított gyerek nem szereti majd az úgynevezett könnyű műfajokat, nem sze­reti majd a tánczenét. Szeretni fogja, s sze­resse is! De megfelelő előzmények után ké­pes lesz a különbségtételre, s nemcsak egy irányban tud majd értékeket találni a ze­nében. Hallgatom Tárcái Zoltánt, ^ s egyszerre egy fogalom üti meg fülem. A zene etikájáról beszél. Mit ért ezen? — Láttam egy filmet, amit Kis József filmrendező készített Forrai Katalin közre­működésével Kodály zenei neveléséről. Szá­momra a legmegragadóbb a gyerekek arca és szeme volt, az átlényegülés, az, hogy meg­szépültek a zenétől, az énektől. Ezt látva ju­tott eszembe, hogy egy-egy könnyűzenei rendezvényen olyan arcokat látok, amelyek­kel nem szívesen találkozom. A filmen Iá- tott gyerekek és a koncerteken felbukkanok is zenei közegben vannak. Az egyik kivet­kőzted önmagából az embert, a másik pedig nemesíti... Ennyit a zene etikájáról. Tárcái Zoltán nem csak tanít, de kórust vezet, munkatársa a KÖTA-nak, és megyei titkára is a Kórusok Országos Tanácsának. A kórusmozgalom jelenét illetően, a látvá­nyos nagy sikerek ellenére sem derűlátó. Mert a kórusmozgalom visszaesett, noha a legjobbak, sorra aratják a külföldi sikere­ket, s fiéha már egy harmadik hely, szé­gyennek számít. A visszaesés a derékhadnál mérhető. — Ezeket próbáljuk pátyolgatni, legalább legyenek. Rendkívüli fontosságú ez, mert talán-talán olyan közösségekről van szó, melyek kicsit másként élik életüket, mint ami a mindennapokon látható. Ha többre nem hát egy félórára, órára n . Valamikor i esemény volt kórusba1 járni; 1 fna «rü’hem ! ügy. Erre gondolva eszembe jut egy finn kórus, amelyikkel nagyon jók a vásárosna- ményi kórus kapcsolatai. Ott a bankigazgató együtt énekel a buszsofőrrel. Nem is rossz kórus, de őket egyébként sem a színvonal izgatja, mert náluk az élet elengedhetetlen kelléke az éneklés. Ezt kellene eltanulni tő­lük ... (Ezt a kórust magam is hallottam. Míg ezt mondja az jut eszembe, hogy valahány­szor szó esik Marosán Györgyről, a nemrég még igen magas tisztségek viselőjéről, so­sem mulasztják el megjegyezni, hogy ma is az egyik munkáskórus tagja. Vajha egy vá­rosi, netán megyei tisztségviselőről, vagy gyárigazgatóról, téeszelnökről hallanám ugyanezt.) A pálya gondjai hiszen az idei évfordulók, Bach, Händel, Schütz, Scarlatti évfordulói a zenészpálya csodáinak mérföldkövei. — Az évfordulók nem oldanak meg sem­mit. Az persze jó, hogy mondjuk egy géni­usszal, mint Bach is volt, egy kicsit többet foglalkozunk. De, az évfordulókról szólva, Farkas Ferenc mondta egyszer egy tanács­kozáson, ahol a zeneszerzőket arra bíztatták, írjanak kórusműveket Petőfi-versekre, hogy aki csak az évfordulókra veszi elő a Petőfi- kötetet, az inkább ne komponáljon verseire kórusművet. Vagyis: valaki vagy benne van az életünkben, vagy nincs. Az évfordu­lók persze segíthetnek abban, hogy az em­lítettek és mások helyet kapjanak bennünk. Igaz természetesen, hogy a barokk zenének jelentős tábora van, az orgonamuzsikának különösen, és sosem hittem volna, hogy re­neszánsz zenéből együttesek tudhatnak meg­élni. Miért oly népszerűek ezek? Talán mert ebben a zaklatott világban egy intimebb, bensőségesebb, emberibb létre utalnak, talán vágyat is ébresztenek bennünk ezen értékek iránt... Beszélgetésünk hosszú volt, avis^r véges. Befejezésül az álljon itt, amit arra a kérdésre felelt, hogy miért is oly fontos számára a zene. — Sokszor hivatkozom Kodályra, most is ezt teszem. Ő mondta egyszer, hogy jó len­ne, ha az államférfiak is foglalkoznának zenével, mert ha el lehetne képzelni egy Haydn-kvartettet játszó vonósnégyest, ami­ben a „nagyok” muzsikálnak, talán még a világ sorsa is másként alakulna. Kizárt, hogy egy ilyen együttmuzsikálás után atom­fölényről beszélnének... A zene talán ren­det tehetne a világban, noha én is tudom, hogy ez csak álom. De az biztos, hogy az ének, a zene összeköt, s ezért fontos, hogy a gyerekek korán megismerkedjenek a mű­vészetnek ezzel az ágával. Speidl Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom