Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-30 / 75. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET FIATALOKRÓL - FIATALOKNAK Tükröm, tükröm, mondd meg nékem milyen is a felnőtt világ? Valójában sajátos vállalko­zás ez. Diák újságírók, írni szerető gyerekek munkáit gyűjtöttük csokorba. Teljes cikkeket, meg jónéhány tö­redéket, részletet. Így állt össze a mozaik, ami egyrészt a felnőttekről árulkodik, másrészt a fiatalok elé tart tükröt. Tükröm, tükröm, mondd meg nékem... Hát igen ne­héz a mesék világából kinő­ni, gyerekből félfelnőtté, vagy talán inkább kis felnőtté len­ni. Nehéz 14 évesen dönteni a jövőről, olykor nehéz elfo­gadni a felnőttebbek érték- rendszereit. Bizonyára sok érdekes gondolat marad ki a kényszerűségből megcsonkí­tott cikkekből. Az is lehet, hogy nem minden idézett ál­lítás megalapozott és igaz. Van köztük olyan, amit majd holnap másképp gondolunk, de azért összességében talán így is érdekes. És nem csak a fiataloknak. Tőlem most azt várják, hogy tizennégy éves fejjel döntsék az életemről. Kisko­romban, erre emlékszem, tündér akartam lenni, vagy király kisasszony, fis hittem is, hogy az leszek. Most vi­szont komolyra fordult min­den. Dönteni kell, hiszen tündérek nincsenek. És a ré­gi padom sem lesz meg az iskolában. . . Otthon, szüle­immel, az iskolában a .taná­raimmal egyre gyakrabban beszélgettünk a jövőről. Ök is másképp, én is másképp. Néha olyan, mintha forró ■vízzel öntenének le, amikor a lehetséges álmaim, terveim árnyoldalait mutatják be. A rosszat abból, amiben én csak a szépet láttam. Nyolcadik osztály. Ha rosz- szallkodunk, mert miért ne lennénk néha, akkor ránk szólnak, hogy na majd meg­tanuljátok a rendet!... majd lesz nemulass! Ilyenkor el­hallgatunk és néhányan „be­lezuhanunk” önmagunkba. Nekem mindig azt mond­ták, hogy gimnáziumba kell mennem. Ez nélkülem dőlt el. Tanár és szülő között Azt képtelenek megérteni, hogy engem semmi sem húz oda. Félek? Egy kicsit. Attól is, hogy idősebb barátnőim kö­zül sokan rossz véleménnyel vannak a gimnáziumról. Az ellenérv? Nem tehetek róla, de ellenséges okoskodásnak tetszik, hogy „mindennap otthon áthatsz, az anyád főztjét eszed...” Ilyenkor gő­zölt az agyam, hát még ak­kor, ha anyukával mentünk valahova, és mindig felhozta, hogy: „Mondjad már, hál nem jó lenne itt a gimnázi­um?" Én szakközép Iskolába mentem volna, és amikor be­írtuk a gimnáziumot a je­lentkezési lapra, egész este sírtam otthon. Ügy éreztem, hogy rámtuszíkolják a felnőt­tek az ő gyerekkori álmaikat. Tőlünk senki sem megy oda, mi azt egymás között már megbeszéltük, hogy mennyi­vel jobb a szakközép, hiszen szakmát ad. Érdekes, de a szüléink nem tudják megér­teni, ha nem vagyunk csoda­gyerekek. Ha olyanok aka­runk lenni, mint az átlag. Körülöttem a rengeteg fe­nyegetés, a kérdőjel. Mit ér az én falusi általános iskolá­ban szerzett 5-ös bizonyítvá­nyom, mi történik, ha elhúz­nak? És akkor azt gondolja az ember, hogy azért se fo­gok tanulni, hogy valamikép­pen megszököm abból a rám kényszerített világból, hiszen nem lesz senki, akihez szól­Mottó: „Ha üres a fejed kon- gasd meg, hátha jó zenész válik belőled.” jak. Néha arra is gondoltam már, hogy ha igazán szeret­nének, akkor engedték volna, hogy oda menjek, ahova menni akartam. Hogy mond­jam meg a szülőknek, hogy kérdezzem meg tőlük, ki fog segíteni, ha nem tudok vala­mit ? A boltos édesanyám, az optikus édesapám? Most többet tudok, mint ők ketten. És én nem akarok áktakukac '{enni. Vigasztaltak, hogy ők nem akarnak befolyásolni, hogy ők csak azt akarják, hogy nekem jobb legyen, mint ne­kik. És én tudom, hogy ez is igaz, de vajon jól akarják-e? Most már tudom, hogy igen. Rám bízták, hogy döntsék magam, és ha nagyon aka­rom, akkor írassam át a je­lentkezési lapomat. Ez a nyu­godt hang hihetetlenül meg­lepett. Nem szóltam az osztályfő­nöknek. Duzzogtam, sírtam is, de szép lassan elmúlt be­lőlem az a bizonyos „gimi- undor”. Kijózanodtam? Be­láttam, hogy a felnőtteknek van igaza? Lehet, hogy a fel­nőttek mégis többet tudnak, és hogy amit én parancsolga­tásnak hittem, az nem egyéb, mint okos szeretet? Lehet, hogy amit mi kis falusi iskolának tartunk, az adhat éppen annyi útravalót, mint a városok jól felszerelt iskolái? Lehet, hogy ebben a város-falu ellentétben mi fa­lusiak vagyunk a kishitűek? Lehet, hogy jobban kellene hinnem a képességeimben? kflsm tudom. Nehéz nekem, és azt hiszem, mindőnknek nehéz. Egy biztos: a sorsom egy időre eldőlt. Javamra, vagy ellenemre. Ha most leszállttá egy to­vábbtanulást intéző angyalka az égből, mint a mesékben, és azt mondaná, hogy egy kí­vánságomat teljesíti, akikor azt kérném, hogy az összes ■rossz véleményem a saját ta­pasztalataim alapján váljék jóra. fis mert nincsenek an­gyalok, azt hiszem nekem kell igyekeznem, hogy meg­szeressek majd egy új közös­séget, amiben jól érezhetett) magam. Részlet egy spirálfüzetből: „Karcsinak ajándékot készí­tettem, ami néhány nap múl­va Jancsi zsebét húzza. Bár nem biztos. Régen találkoz­tunk. Az ajándékot azt hi­szem Bélának adom...” Tárca: nek a mesebeli halak, de ak­kor, abban a pillanatban va­laki gólt rúg, vagy dob, eset­leg hajít, és nekem mered­ten kell figyelnem apát, aki éppen a barátjával csókolód- zik, és egymás hátát ütöge- tik mindenféle csatakiáltások közepette. Számtalanszor kikaptam már emiatt a horgász szere­tetem miatt. Egész pontosan a mesék miatt, még azt is mondták, hogy valamikor az én koromban á kislányokat már férjhez is adták. No hi­szen! Apa valamit gügyög a kedvenc játékosának, becézi, nagyból nagyocskámat csi­nál, kisből kicsimet, pedig ez éppolyan 1egyoldalú, mint az én pertuviszonyom a Takács Marival. Érdekesek ezek a felnőttek. Majdnem olyan ér­dekesek, mint egy mese. Most ugyanis a másik csapat a szemetet. Így csinálják a felnőttek, persze ők csak ül­nek a fotelben, mi pedig dol­gozunk. .. A tanulásba is belezavar­nak. Egyszer azért rontottam el a példát, mert leküldték a boltba. A tanárok is felnőt­tek. ók meg mindig akkor fejezik be az órát, amikor a beszélgetés következne... Egy tizenhárom éves férfi naplójából: „A felnőttek csiaik parancsolgatni tudnak, hogy ide eredj, oda szaladj! Ilyen­kor jó lenne a felnőtteknek, nekik, maguknak megmutat­ni, hogy olyanok minit a lég­gömb, ami kidurrant. Olyan nagy széllel rivallnak ránk. pedig mi gyerekek mindig kibékülünk, ők meg száz fo­rintért is megölnék egymást. Abban versenyeznék, hogy kinek van szebb kocsija, há­za. Ha csak egy napon is mi parancsolhatnánk nekik, olyan rend lenne a világban, hogy a rendőröket elküldhet- nénk nyugdíjba. Akkor béke lenne mindig, mindenütt.” Egy tizenkét éves hölgy naplójából: A csuda se érti a felnőtte­ket. Kiszámíthatatlanul jók, vagy rosszak. Néha lehet ve­romlik. Rákényszerítenei-:, hogy egymás ellen verse­nyezzünk, hogy mindenki csaik a maga boldogulásé egyeteme, főiskolája érdekel­je. Olyan, mintha kijátsza­nának minket egymás elljen És akkor van, aíki röhögve mondja, hogy neki milyen protekciója lesz. És van, aki elégséges érettségiért is autót kap majd ajándékba. Hol az igazság? Én azt hiszem, hogy ezt az igazságot a felnőttek nem tudják, vagy talán nem is akarják megcsinálni ne­künk. Lehet, hogy ez a mi dolgunk lesz? Így legyen. Ugyanez egy tizennégy éves lány jegyzeteiből: Borzasztó! Borzasztó, hogy manapság mindig azzal ny - gatják a diákokat, hogy: „Na hová mész továbbtanul. , öcsikém?” Ugyan hová me ne az a jámbor gyének? Ter­mészetesen nem tudja. És kérdem én, ha a Magy Népköztársaság e lelkes v: törője még erre is egy váU- rántással válaszol, hát ugyan ■mit mondana — abban a mindenki által jól ismeri helyzetben —, amikor is egy köztiszteletben álló öreg szemöldökét felhúzva, ki a szigorral kevert kíváncsiság, gal megkérdezi: „Mi lesz ha nagy leszel, fiacskám?” Na de ne bonyolódjunk bele. hiszen az élet nem más, mi: ' állandó véletlenek sorozata „Új világodnak bízva nézz elébe... ’ {Varjú Gabriella mátészalkai gimnazista grafikája! lük beszélgetni, de máskor hozzákezdeni se érdemes. Olyan maguknak valók. Egy­szer a rosszat is megbocsát­ják, máskor a jónak se örül­nek. Osztálytársaim között vannak olyanok, akik soha­sem beszélgetnek a szüléik­kel. Ezt nem értem, hiszen azok a szülők is szeretik a gyerekeiket, Én legjobban beszélgetni szeretek velük. . . Szombat este 19 óra 30 perc. Ülök a képernyő előtt és feszülten figyelek. A ked­venc műsorom, a nagy HO- HO-HO-HORGÁSZ meséje következik. Nem illene néz­nem, mert ehhez már nagy vagyok, no de abban is van valami ragyogó, hogy Mari­kával, mármint a Takács Ma­rival így a képernyőn ke­resztül tegeződhetek. Ez az egyoldalú pertuviszony vala­mi miatt nagyon kedves. Várom a mesét. Kelleme­sen borzadom, mert utálom a kukacokat, és rajtakapom magam, hogy már megint an­nak a randa kukacnak szur­kolok. Szurkolok? Tenném, de nem lehet, ugyanis bejön az apám egy barátjával, és se szó, se beszéd, váltanak a csatornán. Nézik a sportot. Én álmodozom, elképzelem, hogy milyen vidáman röhög­rúg gólt, és az én félve tisz­telt édesapám elkezd vesze­kedni a gyermekkori jóba­rátjával, és most nem az egy­más hátát, hanem az asztalt ütik, de olyan vehemensen, hogy a n\ese után lefektetett gyerekek kétlakásnyira is felébrednek tőle. Anya remeg. Falfehér. A két férfi dühös. A világ meg­dermed. En, szerencsétlen gyerek érzem, hogy egy fel­nőtt tragédia közepébe csöp­pentem, egy izgalmas dráma közepébe, ami érdekesebb, mint a horgász, ami. .. Es akkor újra gólt dob, ha­jít az egyik csapat. Döbben­ten nézem apámat, aki a ba­rátja nyakában lóg, és úgy csókolgatja, mintha nem be­cézte volna fél perccel ko­rábban hülye baromnak. Azt hiszem, hogy igaza van a szüleimnek, amikor csúfol­nak a mese-szeretetem mi­att. Ilyen primitívséget! Ilyen igénytelenséget! Fantaszti­kus. Persze, hogy nem értik a felnőttek. Ök súlyos, nehéz gondjaik közepette nem ér­nek rá iltjen nevetséges dol­gokra. Nézem őket, és szá­nalmasan kisszerűnek érzem magam, gondolatban piron­kodom, ugyanis még négy gól esik, és amíg a két felnőtt Gondolatok tizennyolc éve­sen: .. az, hogy régen (40—50 évvel ezelőtt) a diákok sokkal fegyelmezettebbek voltak az iskolában, az biztosan az ak­kori fenyítés i módszereknek volt betudható. A diák félt a nádpálcától és az Istentől. Most már egyik sincs. Mi maiak okosabbak vagyunk. És gátlástalanabbak. Lehet, hogy jobb lenne valamitől félni? Lehet, hogy túlságo­san szeretnek minket? Vala­mi nincs jól. Ha valakinek a szüleit egy balhé miatt be­hívják, akkor a diák vígan „röihög” a folyosó végében, míg szülei a nevelőiben „iz­zadnak”. Diáknak lenni? Az általá­nos iskola nagyon jó volt, aztán a gimnáziumtól nagyon féltem. Aztán a gimnáziumot nagyon megszerettem, bará­taim lettek, társaim. Abban viszont van egy csomó go­noszság, hogy mire az ember negyedikes lesz, addigra a barátságok egy része meg­s így nem tudni, mi lesz a gyerekből, maszek fagyi al­tos, vagy NB I-es futballista. De mielőtt még részvétet ínyil.vání'tanán'k s ma gondtól ittas gyerekeinek, képzeljük magunk elé egy békés csalá­di otthont, ahol az apa kéz- zel-lábbal magyaráz a gyere­kének, miszerint a gimnázi­umban annyit kell tanulni, hogy belegebed az ember, vagy egy anyát, aki ugyanezt próbálja belekalapálni a cse­metéje fejébe. Persze, ha a családban van egy bátyus is, aki már 2 éve tanul a girni- ben és lezser legyintések kö­zepette azt olvassa be a hu­ginak, hogy „ugyan mái- a gimnázium, jobb mint az óvoda”, és nem felejti el fel­hívni a lány figyelmét a he­lyes, nagymenő fiúkra... Ilyen esetben persze mit sem ér az apa, \|»gy anya állás­foglalása a Änuläst illetően. Egy bizonyos: így vagy úgy, talán azért mert kevesen mondják, talán azért mert túl sokan, biztos hogy a sze­gény diáknak halovány fo­galma sincs a gimnáziumról. Olyannyira, hogy az esetle­ges mi lesz veled a gimnázi­umban kérdésre már csak annyit tud mondani: „Tessék elhinni, én is tudom, hogy nem tudom. A diákköltő játéka nőna­pon: Miről írjak? Nőnap van. Nőnek nőt dicsérni diliség. Most mi történt? semmiség!... Naplórészlet: . 13 éves vagyok. Egyesek szerint csi­nos, mások szerint ronda. Amikor olyan kedvem van, odaálloik a tükör elé, de ez az átkozott nem olyan, mint a mesében van. Nem mutat se csúnyábbat, se szebbet, mint amilyen vagyok. Lehet, hogy olyan vagyok amilyennek mondanak, de mindig másfé­le kedvvel mondanak vala­mit. És én étitől vagyok szebb vagy csúnyább, jobb vagy rosszabb. Lehet, hogy ezt ne- kem kell egyszer eldönte­ttem? Sajnos lehet, de félek tőle, mert akkortól nem le­szek gyerek... Ripoiír észtet a KlSZ-tit- kárral: Nem tudom be kell-e val­lani, de a riportalanyom tel­jesen véletlenül az édesapám. A dolgon) az, hogy ennek az oldalnak a végén beszéljenek végre a felnőttek: is. Mi be­szélgettünk, olykor egy ki­csit, egy keveset árulkodtunk ■róluk, de még az is lehet, hogy csipkelődtünk velük egy kicsit. Ha igaz, hogy okosab­bak nálunk, akkor biztosan nem haragszanak meg érte. — Hogyan látja Zoli bácsi (apa) a mai tizenkétéves gye­rekeket? — Azt hiszem, sokkal ér­telmesebbek, érdeklődőbbek és érzékenyebbek is vagytok mint mi voltunk. Mint mi le­hettünk. Nagyobbak. A mai 12—14 évesek között sokan már nem is tudnak igazán gyerekek lenni. Es ez baj. Ezt tartom az egyik legna­gyobb gondunknak, hiszen nem feltétlenül jó az, ha va­laki túl korán lesz felnőtt — Ezt siettetni kár... Éttől füg­getlenül én hiszek abban, hogy a mai gyerekek lelke­sedése, ragaszkodása, tiszta­sága, nekünk felnőtteknek visszaadhatja a gyerekkor szépségeit, és ha nem is min­den, de nagyon sok örömét, adhatják, vagy adhatnák. Nem tudom, hogy mi van az oldalban, de azért elmondom; sokszor azt kell látnom, hogy mi felnőttek, egy kicsit par­lagon hagyjuk a gyerekekben rejlő tehetségeket. Vagy azért, mert túlszeretjük, túl­ságosan is gyámkodunk fe­lettük, vagy azért, mert oly­kor túlságosan szabadjára engedjük, a maguk gondjaik­kal magukra hagyjuk őket. Ismétlem: nem tudom, hogy mi van az oldalban, de remé­lem, hogy nekünk felnőttek­nek is szól, amit ti leírtatok. még négyszer összevesz és ki­békül, én kitalálom magam­ban a nagy ITO-HO-HO- HORGÁSZ nem látott mesé­jét. Muszáj. A suliban ugyan­is holnap ez lesz a téma... Egy tízéves kisember nap­lójából: A felnőttek sokszor beleszólnak a játékba. Elkül­denek például, hogy men­jünk le a boltba, vagy vi­gyük le a szemetet. A házban minidig a gyerekek viszik le Hát ennyi. Az írott anyag sokszorosa volt ennek. Válo­gatni, persze egy kicsit kegyetlenkedni kellett, amikor va­lamit kihagytunk. Nyilvánvaló, hogy nem teljes ez a kép. Mondhatjuk azt, hogy ezt tudjuk, de azt is, hogy tudtunk volna, tudhattunk volna talán többet is, izgalmasabbat is írni a felnőtté válás, a kis felnőtté érés e nehéz, de szép időszakáról. Ennyit mondtunk el, és legalább annyit azért, hogy gyereket és felnőttet is figyelmeztessünk: Emberek, beszélgetni kell! Az oldalt Írták, tervezték, és abban segítettek: a máté­szalkai ripórterszakkör tagjai: Erdei Beatrix, Horváth Teodóra, Balogh Judit, Mosolygó Mariann, Szabad Me­linda, Májer András, ifj Bartha Gábor, Kádár Zita, Szabó Gabriella, Judit, és többen mások... 1985. március 30. 0

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom