Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
Hy HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. március 30. 0 Kedves Földszinti Szomszédom! Őszinte örömmel és lelkesedéssel figyeltem, amint családjával és ismerőseivel hozzálátott az ablaka előtti kert szépítéséhez, rendezéséhez, az ott nevelt fa átültetéséhez. Tudom, ez egy több műszakban dolgozó embernek nem kis feladat. Helyette aludhatott, pihenhetett volna, ön mégis a hatalmas bérház előtti térség szépítésére adta a fejét. Példája megmozgatott másokat is: megszületett a fogadalom: a következő napokban mi is szerszámot ragadunk, hogy szebb ltegyen a környezet. A kertészkedés és a fogadkozás közben láttán s hallatán azonban a gondolataim tovább gyűrűztek. Csakúgy, mint az öné. Vajon meddig lesz szép a kert, a park? Azoík, akik kieresztik gyermekeiket a szabad levegőre, ad- ják-e útravalóul azt is, hogy fiam-lá- nyom, vigyázz a fára, virágra, bokorra? Mert ha igen, nincsen nagy baj. Akkor nemcsak szépítők, de óvók is lesznek, ami mindig kell, ha valahol érték teremtődik. Eszembe jutott az is, hogy Budapesten a kertészet a házak környéki parkokat kiadta ,.albérletbe”, fizet a gondozásért, a tisztításért és a védésért. Vagyis feltalálták itt is azt, ami egész életünkben fontos: az érdekeltséget. Kedves Kondás Ür! Bizonyára észrevette ön is, hogy amit az emberek megcsinálnak, azt féltik. A gyermek se piszkai ott, ahol takarítani kényszerült. A felnőtt is védőén szól, ha valaki művét bántja. Vagyis, jó lenne: követők mellett létrejönne a parkot védők, óvók serege is. És nemcsak arra, amerre mi lakunk. Milliókba kerül egy olyan város, mint Nyíregyháza szépítése. Drága a virág, a facsemete, a cserje, a vessző, az örökzöld. Ha csak azt néznénk, hogy milliók megőrzéséről van szó, az se kevés. De a virág, a fa, a zöld értéke, több, más, mint amit a pénz kifejez. Környezet, környezetkultúra — beszélünk róla sokat, szépen. De vajon az ablakon konzervesdobozt kidobáló, a papírzsebkendőt kiszóró, a hamutartót kiöntő, a maradék ételt kiloccsantó érti mindezt? Nem hiszem. Így hát néha úgy tűnik, magunknak beszélünk, szép szavakkal, egymást győzködjük arról, amit egyébként tudunk. Mert azt bizony százszor is meggondoljuk, hogy felkiabáljunk-e a szemeteiének. Hogy rászóljunk az olajat kieresztőre. Hogy figyelmeztessük-e a fát tördelőt. Ideérve aztán meg is kérdezem magamtól: vajon miért nem szólunk és teszünk? Tényleg, miért? Tudjuk, hogy igazunk van, tisztában vagyunk azzal, hogy értéket védünk, mégis: hallgatunk. Talán itt is úgy van, hogy arra várunk, kezdje a másik? Vagy tartunk attól, hogy a válasz, amit kapunk, pirulásra kényszerít? Netán félünk, hogy valaki egy sötét estén fejbe kólint, mert nappal rászálltunk? Tudja az ég, úgy vélem, van bennünk egy kis félsz is. Közeledvén a tavasz és a nyár, érdemes lenne gondolkodni azon: mi lenne, ha éppen a srácok javából szervezne valaki természetvédő csapatokat? Mi lenne, ha a legjobb rablóból csinálnának pandúrokat? Miért ne gyakorolhatnák azt a lányok és fiúk, amit az iskolában olyan szép szavakkal tanultak mondjuk egy-egy őrsi foglalkozáson? Gondolom, ez csak elhatározás kérdése lenne. Van minden lakóterületen egy sor társadalmi szerv, lehetnének gazdái egy-egy ilyen természetvédő vállalkozásnak. Milyen jól és szépen kiegészíthetnék a közterület őreinek munkáját! Lám, közügy lett a kis, pár négyzet- méteres kert ápolgatása. De hát nem egy csomó kis, apró dologból tevődnek össze nagy közügyeink is? Ügy hiszem, még mintának sem rossz, ha közösen vállalunk felelősséget. Ma a tisztaságért, holnap a közrendért, azután kulturált életformáért, és sorolhatnék, mi minden az, ami egy-egy lakóterület, lakó- közösség közös ügye lehet. Az elmúlt napokban, amikor nagypolitikánk minden része napirendre kerüLt, nemegyszer elhangzott: minden fontos megoldás kulcsa az ember kezében van. Áll ez a nagy feladatokra, de a kicsikre is. Kezdjünk hát hozzá, saját házunk tájékán is. Üdvözli: Pásztor András tsz-elnökkel a kései tavaszodásról, a munkatorlódásról A A tavasz eljöttét még csak-csak kibö.j- ^ töltük nagy nehezen, bár meg kell hagyni, ilyen vontatottan szinte ember- emlékezet óta nem melegedett az idő. Hiába örülünk viszont a rügyfakadás- nak, egyre kétségbeesettebben mondogatják a mezőgazdasági szakemberek: mit sem ér a zöldellő természet, ha a mező járhatatlan. így van ez a tímári Béke Termelőszövetkezetben is? — Ha már böjtölést emlegetett, hadd kapcsolódjak a szóhoz azzal, hogy a böjti szelek hiányoznak a legjobban. Szellők most is támadnak időnként, de ez nem az igazi, nem az a makacsul fúvó, meleg és szikkasztó, amit normális években úgy szidunk, mint a ^bokrot, mert kifújja a répa csíráját a földből, felkavarja a port és homokveréssel sújtja a magához térő őszi vetést. Annak kellene jönni most, az apasztaná a belvizeket és pirkasztaná a hant tetejét. Számolgatunk itt mindennap a kollégákkal, ahogy kinézünk a határba: mennyit is csúszunk? Megvan már három hét is, ebben valamennyien egyetértünk. Most, amikor minden perc számít, hatalmas az elmaradás, az ijesztő mégis leginkább, hogy a napokkal egyelőre még a- hátrány növekedett és alig került közelebb a várva várt indulás. £ Ekkora késésből arra lehet következtetni, hogy egyes munkáknak már végképp elmúlt az ideje. — A hűvös idő nem téveszthet meg senkit, a naptárt nem lehet kihagyni semmilyen számításból. A kora tavaszból bizony kimentünk, így az akkor vetendő növények ideje ezen a tavaszon elmúlt. Még szerencse, hogy a vetésszerkezetünkben nem szerepel tavaszi árpa, mert annak a vetőmagja már legjobb, ha a zsákban marad — mint azt a közmondás is tanácsolja. A borsónak is földben kellene lennie, legalábbis annak az első szakasznak, amit a számítógép ekkorra ütemezett, de kopogtat már a burgonya, említettem a répát, és sorolhatnám a többit is, mégis a legnagyobb baj, hogy a talajmunkák késnek, mert ezzel az áprilisi és a májusi vetés magágya lesz kevésbé jól „megvetve”. A Tétlenségre vannak tehát kárhoztatva w az emberek? — Szó sincs ilyesmiről. Közös gazdaságunk egyike a megye kevés számú burgonyatermelőjének. Akik hasonló cipőben járnak, azok a megmondhatói, nemcsak az időjárásnak jár lassan az órája ... Háromezer tonna étkezési burgonya telelt át a nagyhalmos tárolónkban, méghozzá nagyszerű minőségben. Ügy hallom a szomszédokét sem bántotta a tél, még a prizmákban sem. A baj ott van, hogy a kereskedelem elég álmos tempóban veszi át, nem hiszem, hogy gyorsabban, mint ahogy megszabadul tőle. Eddig még nem ment el több 500 tonnánál. Nos ennek a válogatása és előkészítése adja most a legnagyobb munkát férfiaknak és nőknek. Ha kinéz a majorba, ott láthat mindenkit, aki él és mozog a tsz-ben. Hibáztathatnám a partnereket abban, hogy télen miért nem vittek el többet, de nem teszem, mert tudom, hogy abban a fagyban istenkísértés lett volna burgonyát szállítani. A Holnapután április, most már tényleg w nem lehet semmi kibúvó a szállítás gyors befejezése alól. — Ha csak a belső felhasználásról lenne szó, aláírnám amit mondott, de a teljes képhez hozzátartozik az export is, aminek megindulásáról még semmi biztatót nem hallani. Aztán jönnek annak is a bajai, amelyek közül csak egyet említek: rakhatnánk a saját vasútállomásunkon is, mégis Tuzsér- ra kell szállítani, ami almánál érthető, de hogy krumplinál miért, az rejtély. Még a burgonyánál maradva elmondom, hogy igen sok vetőgumót fémzároltatunk más gazdaságok részére, arról meg tudni kell, hogy lényegesen nagyobb gonddal jár, mint amelyik az asztalra kerül. A Azt mondja, mindenki a krumplit válo- w gatja. Ki metszi az almát? A fagy azt is megakasztotta. — Nahát még az hiányozna! Igaz, hogy van vagy húsz hektár almásunk, de azt kiadtuk bérbe, metssze aki kivette. Sehogy nem fér össze a burgonyával az alma. Ennek ellenére tudok olyan termelőszövetkezetről, aki párhuzamosan mindkét növényt kultiválja, el sem tudom képzelni, hogyan boldogul most vele, amikor eggyel is ennyi a baj. Ha még az almánk egy részét is most kellene eladnunk, amikor csepeg, csordogál a vagon az átrakókörzetben, megnézhetnénk magunkat. Az eltelt idő, ha sok minden másra nem is, a késéssel kapcsolatos intézkedések kidolgozására alkalmas lehetett. I minőségi munkát semmi sem helyettesíti, a teendők elkapko- dása a legkevésbé, erről még egy ennél is problematikusabb tavaszi szezon esetén sem mondhatnánk le. Megértik ezt az emberek, tudják, hogy csak jó magágyban, egyenletesen vetett állomány hoz kielégítő termést. — Még mielőtt ezekre rátérnék, összefoglalóan hadd mondjam el, hogy rendkívüli ugyan, ami történt és történik, mégsem ritka, úgyhogy a gazdaember ne essen kétségbe, hanem használja az eszét. Sokkal többet ér vele. Emlékszem én az 1962-es tavaszra, igaz, hogy akkor még csak másodikos gimnazista voltam, méteres hófúvásban jöttem haza március végén. Mégis akkor is vetettünk, arattunk, meg azóta is. Az optimális helyzetek szerintem csak a matematikában gyakoriak, én a mezőgazdaságban még nem is találkoztam velük. A A szerencse is az optimálistól eltérő állapot. — Arra meg valahogy hiába számítunk. Sőt nem is kalkulálunk vele. Csak a találékonyság segít, vagyis az alternatív tervezés. Ha nagyképű akarnék lenni, akkor megbírálnám azokat, akik a belvíz miatt sopánkodnak: nézzék meg a mi szántóinkat és legelőinket! A terület több mint felén a Tisza hömpölyög. És nekünk ez a veszély minden tavaszon a kertek alatt jár, nemcsak a belvizes években. Talán éppen ez szoktatott hozzá benünket, hogy az adott helyzethez alkalmazkodva egyszerre több vetéstervvel is rendelkezzünk. A cél persze ugyanaz: jelentősnek mondható állatállományunk takarmányellátása. A lenti részen most nem lesz kukorica, se szilázsnak való. Ahol az árvíz nem fenyeget, ott is változtatunk a nedvesség miatt. Kezünkre játszik, hogy a nemesítés eredményeként szuperkorai kukoricahibridekhez is hozzá lehet jutni, amelyeket egészen későn is el lehet vetni tisztességes termés reményében. Ezenkívül érdemes felfedezni ismét a napraforgót annak ellenére, hogy az utóbbi időben megszaporodtak a növényégészségügyi problémái. 0 Eltelik a tervezés és a változtatás lehetőségének is az ideje, egy idő múlva mindenképpen cselekedni kell. — A kényszerű várakozás nagyszerű lehetőséget nyújtott arra, hogy minden eddiginél jobban kijavított és felkészített géppark várakozzon ugrásra készen a mostani napokban. Ez az „ugrásra készen” egyúttal jellemzi is a helyzetet. Minden azon múlik majd, hogy amint tényleg eljön az ideje az indulásnak, összehangolt gépezet kezdjen gyorsan és hatékonyan mindenhez. Ennek illusztrálására idézném még egyszer a burgonyaválogatást, ahol még a mostaninál is lényegesen több ember kell, amint megindul az export. Méghozzá abban az órában! Szerződést kötöttünk a szomszédos tiszanagyfa- lui termelőszövetkezettel, hogy ötven embert azonnal átengednek nekünk. Természetesen mi is visszasegítünk nekik, megtaláljuk egymáson a szívesiségtételt. Rövid tavaszunk lesz, egy-kettőre nyakunkon találjuk a nagy meleget, az idő itt valóban pénzt jelent majd. A A gyorsaság kapkodássá is fajulhat, w hiszen nem lehet titkolni, ideges mindenki. — Ezzel számolni kell, mi sem hagytuk figyelmen kívül. A minőségi munkát semmi sem helyettesíti, a teendők elkapkodása a legkevésbé, erről még egy ennél is problematikusabb tavaszi szezon esetén sem mondhatnánk le. Megértik ezt az emberek, tudják, hogy csak jó magágyban, egyenletesen vetett állomány hoz kielégítő termést. A 'munkahelyi közösségek elé vittük idejében ezt az ügyet és egyöntetű támogatásra találtunk vele. A kongresszusi versenyvállalások között első helyen szerepel a figyelmes, magas színvonalú munkavégzés, és én tudom, hogy tagtáTSaim ezt nagyon komolyan gondolták. Élvonalbeli átlagtermésekhez szoktak és tudják, hogy ettől függ a szintén nem kis jövedelmük is. Amit eddig elmondott, az az egész tavaszi stratégia. Mi nevezhető a közeli napok taktikájának? — Ha megindul a gépezet, márpedig erre rövidesen sor kerül, akkor egyszerűen nincs megállás. A teendők gerincét a talajmunkák képezik, ezért a nagy Rába traktoroké lesz a döntő szó. Ezek egy percre sem fognak megállni, napi huszonnégy órát dolgoznak. Itt a percet nyugodtan lehet szó szerint érteni, hiszen akkora a teljesítményük, hogy tényleg csak annyi időre állhatnak meg, amíg a személyzet váltja rajtuk egymást és a szükséges szervizt elvégzik. Nyomukban a burgonyaültetők és a vetőgépek ugyancsak mennek majd, amíg a vezetőfülkéből a nyomjelző csoroszlya barázdája látszik, márpedig ez csak reflektor kérdése... Persze azt ne higgye, hogy kizárólag a traktorosokon múlik minden! Ha azok mulasztanak, akik a kezük alá kellene, hogy dolgozzanak, akkor megáll minden. Ezért olyan az érdekeltségi rendszerünk, hogy senkinek még csak eszébe sem juthat a lassítás. Itt hadd utaljak még egyszer az emberi tényezőre! Nem elég a kampány előtt leülni megbeszélésre az abban résztvevőkkel. Ezekben a „hajtós” napokban ott kell lenni a mezőn minden vezetőnek. Érezni szükséges a jelenlétüket, még akkor is, ha operatívan felesleges beavatkozni. Egy célért dolgozunk, éreznünk kell a gond minden pillanatát. Vizsgázhatnak a tsz vezetői rugalmasságból és gyors döntőképességből. Még menet közben is alkalmazhatók alternatív megoldások? — Egy szűk határon belül igen, de a rögtönzés könnyen viszi ingoványra az embert. Nem szabad elfelejteni, hogy bármenynyire kevés idő alatt, és bármennyire szorító körülmények között tesszük is a dolgunkat, mégis csak ezen néhány hét alatt alapozzuk meg az egész évet. Még mindig inkább a fogcsikorgatás, mint lemondani a célul kitűzött minőségről. A mag nem mindig kél kj, de a vetéshiba könyörtelenül kibújik a földből, szégyenére mindenkinek, akinek köze volt hozzá. És nemcsak a szégyenére, hanem a zsebére. Biztos, ami biztos, vetési prémiumot csak kelés után dukál fizetni. Mi védhet meg egy termelőszövetkezetet a kudarctól egy ilyen szeszélyes tavaszon, ha még az is kevés, amit itt saját példáján felsorolt? — Nem receptnek szántam, amit elmondtam és minden bizonnyal az is kiviláglik, hogy helyzetünkből adódóan még nálunk sem biztos, hogy teljes sikerre vezetnek terveink, nemhogy másnál. Egy azonban bizonyos, meg kellett tanulnunk a Tisza „jóvoltából”, hogy nem árt, ha egy termelő- szövetkezet több lábon áll. Növénytermesztésünk termelési értéke nem több az összes egyharmadánál és annak is nagy része az állattenyésztésben hasznosul, tehát áttételesen. Könnyű nekünk, mondhatná akárki, ha tüzetesebben ismerné tevékenységünket. Érvelhetne, hogy gumiüzemünk fütyül a vízre és a kései tavaszra. Csakhogy az nem valami varázslat eredményeként teremtődött a majorunk közepébe, hanem előbb odáig el kellett jutni a szántóföldön, hogy egyévesnél több takarmánykészletünk legyen állandóan, jól jövedelmező állattenyésztésünk, és ebből kellett kinőni a biztonságot teremtő melléküzemágnak. Nagyon súlyos érvágás az nekünk, hogy túl a Tiszán 1300 hektáron a békák kuruttyolnak, de van erőnk ahhoz, hogy jövőre akár újra kukorica alá tárcsázzunk, ha megszárad a föld. Ezt persze nem lehet egyik évről a másikra megteremteni, de a megvalósításról sohasem szabad lemondani. Akár a tervezést, akár az operatív munkát elemzi is, úgy érzem, szívesen túl lenne már rajta. Mit gondol, ebből a tavaszból születnek-e majd olyan tanulságok, amelyeket esztendők múltán ehhez az évszámhoz kötve emlegetnek majd a mezőgazdászok? — Arról már beszéltem az elején, hogy az időjárásban megbízni nem lehet, valami olyat várni, ami saját magunk bizonyos hiányosságait valamiképpen pozitívan kiegészítené, helyrehozná, azt pedig még kevésbé. Emlegetni mindenképpen fogjuk, miként én azt a bizonyos hatvankettes méteres hófúvást, vagy a három évvel ezelőtti tavaszt a januárban. A munkákkal kapcsolatban csak a hibák égetnek majd sokáig a lelkekben, mert biztos elkövetünk most is számosat. Úgy kellene tennünk, mint amit a kongresz- szuson a paksi küldött elmesélt. Ök megjutalmazzák a hibázót, ha saját maga felfedi, amíg még akár részben, akár egészében helyrehozható. Ha ez bevált az atomerőmű építésénél, mi is megbarátkozhatnánk vele, és még számos más új dologgal, hogy csak jó dolgokra kelljen emlékeznünk akár ilyen a tavasz, akár kellemesebb. A Köszönöm a beszélgetést. Ésik Sándor ^HÉTVÉGI | LinterjüJ
