Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-16 / 63. szám
1985. március 16. VÁLTOZÓ ÉLETÜNK „Sej, a mi lobogónkat11 Olvad a hó.. Vége a télnek, márciusi szelek fújnak. Pely- hedzik a nyárfa, barkázik a fűz, örvend a világ, hisz újból zsendül az élet, átvészeltük a hosszú, kemény napokat. Valahol már az ünnepekre készülnek, tán a zászlókat is lobogtatja a szél. Vajon ki, és hol énekli már: Sej a mi lobogónkat fényes szelek fújják...!? Kérdezem az imént, vajon ki énekli még a fényes szelek indulóját. Sokan. Köztük Svetz János Baktalórántihá- zán, meg Csabina István Nyírlövőn. S ki tudja még, ihányan ebben az országban, ebben a megyében? Vajon hogyan emlékeznek ők azokra az időkre, vajon mi lett az sorsuk? Az övék, akik nélkül mi aligha lennénk mérnökök, tanárok, újságírók... megbecsült emberek. Adassék hát meg nekik, hogy egyszer magúikról is szóljanak. Nekünk, kiknek magasra kéne tartani a zászlót. Szóljon az öreg Csabina István Nyírlövőn, akinél február végén jártunk, kötésig érő hóban, metsző hidegben. A konyhában üldögélt álmos félhomályban, s morcos volt, szidta a telet, s várta már nagyon a földet szikkasztó, lelket melegítő tavaszi szeleket. És emlékezett. A harmincöt—negyven évvel korábbi tavaszokra, a felszabadulásra, az azt követő időkre. Van mire emlékeznie. Sorsa azoké, akik megforgatták a világot, akik fél életükben annyit éltek, mint más akkor se, ha örökké élne. Csabina István hetvenhat éves, és jócskán benne volt már a férfikorban, amikor őt is miagukkal ragadták a kor eseményed. 1945-öt írtunk, s mint frissen szökött hadifogoly húsvét nagypéntekjén, a böjt napján érkezett haza falujába. Nem volt ő kommunista, dehogy volt, eszébe sem jutott még néki akkor, hogy hamarosan főszerepet játszik majd a környéken, mint a párt és az első téeszek szervezője. ★ De ne szaladjunk ennyire előre az időben,, még csak negyvenöt húsvétjának nagypéntekjén tartunk. — Cselédek voltunk mi világéletünkben, én is Lövőn a Zukkermann, majd a Bát- ky birtokon szolgáltam, akárcsak apám, aki dohányos volt, és mint később megtudtam, hadifogolyból lett vöröskatona, kint Oroszországban. Nem dicsekedett ő ezzel sohasem, még előttünk sem, annyit azért tudtunk róla, hogy nyitott szemekkel jár, s ha más előtt nem is, a családban azért el-elejtett ezt-azt, ha nem tetszett neki valami az urad alomban. Nekem se tetszett sok minden, ezért is csaptak el onnan, s jártam végig a második világháborút. Hazajőve aztán az itteni szeszgyárban lettem fűtő, mindjárt a húsvéti ünnepek után. Volt ott egy idősebb orosz katona is, valami őrféle lehetett a szovjetek hadtápjánál, már egészen szépen beszélt magyarul. Eldiskurálgiattunk, mikor vagy három hét múltán megkérdezte tőlem:— „Te István, mi a te véleményed a pártról?” Mi lett volna? Aztán addig beszélgettünk róla — meg hát azért én sem jártam csukott füllel a fronton, apám is meg-megszólalt néha — amíg eljutott hajlandóságom híre az ákkori pártfészekbe, Mándokra is. Eljött onnan hozzám egy Ka- jati nevű elvtárs, s megalakítottuk itt Nyírlövőn a helyi pártalapszervezetet. Csabina István előbb „csak” amolyan szervezőtitkár lett a faluban, majd néhány hónappal később párttitkár. S megkezdődött az ő igazi élete. Sok más társával együtt hozzákezdett szervezni a pártot. — Bementünk Mándokra, felvettük az üres pártkönyveket, s nyakunkba vettük a környéket. Hogy-hogy mivel jártunk? Gyalog! A mi fajtánknak akkor nem jutott autóra. Volt azért ebben jó is. Ballagtunk a nagy erdőkön, mezőkön át, mindig találkoztunk egy-két olyan emberrel, akinél már lehetett érdeklődni, kitől kérhetünk segítséget majd bent a faluban. Gemzse felé tartván például egy kerülő igazított útba. Megalakítottuk a pártot ott is, de mire legközelebb mentem, már adni akarta vissza majdnem mindenki a könyvét. Megijedtek szegények a nagygazdáktól. Ne csodálkozzanak ezen, hiszen éppencsak, hogy elmúlt a háború. Nem bízott még akkor a szegény ember senkiben sem. Miért bízott volna? Hányszor becsapták őket korábban. ..!? ★ Mondja Csgbina István, dehogy volt ő tudatos marxista. Ösztönös igazságérzete állította a kommunisták közé. S többedmagával — de nem olyan sokan, mint ma hinnénk! — neki kellett az ösvényt kitaposnia, melyen ma is haladunk. S el tudjuk- e most képzelni, milyen nehezen indulhattak az útnak? Kortársai persze még emlékezhetnek. Ha élnek, s ha van, aki meghallgatja őket. Azokat, akik tudatlanul bár — ám ki meri ezt teljes bizonysággal állítani majd fél évszázad múltán — de mégiscsak a jövőért, mégiscsak értünk kínlódtak hosszú éveken át; s azokat, akik lassan elkoptak már, akiknek szavára jóval kevesebben figyelnek már, mint korábban, de akik most is árgus szemekkel figyelik a körülöttük zajló eseményeket, s akiket ha ért, ér -is sérelem, sohasem tévesztik össze a fákat az erdővel. ★ Ott van például Svetz János Baktalórántházán. Huszonkilencben már szervezett munkás volt, hetente megfordult a' nyíregyházi munkásotthonban. Aztán a fel- szabadulást követően volt járási rendőrkapitány, volt földművesszövetkezeti elnök, részt vett az iskolák államosításában, a földműves- és a termelőszövetkezetek szervezésében, majd az ellenforradalom leverésében. Csendben, békességben éldegél most baktai otthonában, s emlékezik. Néha büszkén, néha zsörtölődve. Nagy halom kitüntetést, oklevelet rak a látogató elé, aki csak a két legmagasabb elismerést jegyzi fel füzetébe. 1970- ből a Munka Érdemrend arany fokozatát, s 1957-ből az ellenforradalom leverésében, az ország rendjének megszilárdításában kifejtett tevékenységéért adományozott Magyar Szabadság Érdemrendet. Ezek jogosítják fel őt egyebek mellett arra, hogy kritizáljon, s várhatja el, hogy meghallgassák. Nézzük például a Szabadság Érdemrendet. Akkor ő már régen nem volt rendőrkapitány, anyag- beszerző volt az egyik nyíregyházi építő vállalatnál. Csupán anyagbeszerző. De pontosan ő fogott fegyvert Baktán néhány társával, hogy segítsen a rend megőrzésében. Pedig akkor nekik ezt nem parancsolhatta senki. Pontosabban parancsolhatta: lelkiismeretük. Ez parancsolja most is, hogy éberen figyeljenek, ne hunyjanak szemet életünk visszásságainak láttán! És ők mondják tisztító szándékú mondataikat. Sajnos, egyre szaporodnak az olyan jelenségek, melyek gondolkodásba ejtik őket, s joggal érezhetik úgy, azok sértik egykori harcostársaik emlékét is. Például az a laza gyeplő, ahogy mi a- mások kárán meggazdagodó, másokon élősködő újgazdagokkal bánunk. Mondja a múltkor az egyik sokat látott, sokat harcolt öreg pártmunkás, hogy végigsétált a nyíregyházi temető mentén. Minden ötödik portán egy műköves, minden portán kikent-kifent nyugati autócsoda. Nem azért tolult az ő agyába a vér. De ezeken az udvarokon nyolc—tíz életerős férfit is látott dolgozni, ám a tulajdonos nem volt sehol. Ö valahol sérafi- kált a másik kocsijával. Mert ő már nem dolgozik, hanem dolgoztat. Hát ezért küzdöttek ők az egyenlőségért? — És milyen furcsa az élet, az effélékre alig-alig szól rá valaki, hogy legyen szíves, ők ne kritizálják mai világunkat. Ök ne! — néz rám Svetz János szigorúan, mintha én örülnék egyesek szennyes gazdagodásának. Beszélgetünk Svetz Jánossal erről-arról, ide-oda csa- pong a gondolat, mikor véletlenül megkérdem tőle: mennyi is a maga nyugdíja János bátyám? Szégyenlős mosoly az arcán: „Háromezerötszáz forintból élünk az öregasszonnyal.” ★ Nincs kedvünk nevetni. Seregnyien vannak már olyanok, akik egy szalmaszálat sem tettek arrébb, hogy a köz gyarapodjék, mégis kastélyt építettek, építhetnek maguknak... No de túl messze kalandoztunk Nyírlövőről, Csabina Istvántól. Ott hagytuk abba, hogy járta a környéket, szervezte a pártot. De közben meg kellett élnie családjának is. Míg a férfi odavolt, a feleség, meg a gyermekek művelték a földosztáskor juttatott hat holdat. — Mi nem is vártunk ezért a munkáért fizetséget — mondja most, negyven év távlatából. — Szegény volta párt, miből tudott volna fizetni! Inkább még mi segítettünk anyagilag is, ha tudtunk. Indították Nyíregyházán a pártiskolát, felkereste Csabina Istvánt az egyik megyei vezető. Kezdődne az oktatás, de nincs mit enniük a leendő hallgatóknak. És Csabina István nyírlövői elvtársaival hordani kezdte szó nélkül a teherautóra a krumplit, a lisztet, a cukrot, az olajat... Saját kamrájából. Természetesen ingyen. — Mit csodálkozik ezen? Én is lakója lettem annak az iskolának. Vagy ötvenen tanultunk ott, később mi is ott voltunk az első téeszek alakításánál. Hol Lónyán, hol Tiszadobon volt szükség az emberre. Az asszonyok hetekig nem láttak bennünket. Aztán persze csendesedett a helyzet. ötvenegyben ő lett az itteni szövetkezet elnöke, majd egy jó idő múltán párttitkárrá választották. Onnan is ment nyugdíjba, most tíz esztendeje. — Hogy végtére megérte-e az a nagy-nagy munka? — tűnődik el hosszasan. 1— Nézzen szét az országban. Ne az országban! Csak ebben a cseppnyi faluban. Csoda ez az út, amit idáig megtettünk. Csak legyen erőnk, legyen erejük végigmenni rajta... Balogh Géza Űj mezsgyekarók Emlékek az 194-5. évi földosztásról 1947-ben Tiszalökön Ezüstkalászos Gazdatanfoiyamot indítottak az újonnan földhöz juttatónak részére, képünkön a résztvevők, ahogy azt archív fotónk megőrizte. Felszabadulásunk első tavaszán megyénk' szegény és nincstelen parasztságát leginkább a földek szétosztásának gondolata foglalkoztatta. Már a felszabadulással szinte egyidőben elterjedt a hír: ezután azé lesz a föld, aki megműveli. Érthetően nehezen várták tehát a kormány rendeletét, a földreformról szóló törvény megjelenését. Beszélték a földosztásról, készültek végrehajtására. A Nyíregyházán megjelenő Magyar Nép 1945. február 24-i számában a Kommunista Párt felhívta a szegényparasztságot: „Ha földet akarsz, alakítsd meg mindenütt a földigénylők bizottságát!” Az MKP fehérgyarmati járási titkársága körlevelében hívta fel a községek figyelmét: „Arra kell törekedni, hogy mire a törvényjavaslatot elfogadják, már mindenütt meglegyenek a földigénylő bizottságok.” Az 1945. évi földosztás eseményeire emlékezve az alábbiakban néhány személyes résztvevő visszaemlékezéséből közlünk olyan részleteket, amelyekből szintén következtetni lehet a nagy forradalmi tett végrehajtására: Sallai Sándor /volt MKP-titkár Büdszentmihály): „.. .Az Ideiglenes Kormány által 1945. március 15-én hozott földosztásról szóló rendelet nagy izgalomba hozta a község főleg kis- és nincstelen parasztságát. Alig hogy megjelent a rendelet, a községben mindjárt megalakult a Földigénylő Bizottság, melynek, tagjai a Nemzeti Panasztpárt, a Kisgazda-, a Szociáldemokrata Párt soraiból lettek megválasztva. A Kommunista Pártot D. Pete László, a bizottság jegyzője képviselte. Tudtuk, hogy lesznek a földosztásnak ellenségei is, ezért mindent elkövettünk a kisemberek meggyőzése érdekében. A Kommunista Párttal szimpatizáló szociáldemokrata és parasztpárti tagokkal összefogva házról házra jártunk, a volt úribirtokok tanyáim gyűléseket tartottunk, mindenképpen igyekeztünk bátorítani az embereket a föld igénylésére. Erre szükség is volt, mert csak az agitációs munka, közben döbbentünk rá, hogy a reakciónak milyen nagymértékben sikerült megfélemlítenie az egyszerű embereket. Munkánknak még is lett az eredménye, mert utána nemsokára annyi föld- igénylő jelentkezett, hogy a bizottság alig győzte a munkát.” jegyző nyitotta meg. Azzal kezdtem mondanivalómat, hogy mint a betlehemi hírnök, én is jó hírt hozok, megjelent az Ideiglenes Kormány és Országgyűlés törvénye a szegényparasztság földhöz juttatásáról, a föld- igénylő bizottságok megszervezéséről. Elmondtam, hogyan történik a bizottság megalakítása, ki lehet tagja, hogyan írják ösz- sze az igénylőket, ki igényelhet földet. Itt különösebb probléma nem volt, a munka beindult. Más községekben viszont nehezebben tudott a bizottság megalakulni. Sok volt a rémhír, hogy a németek visszajönnek stb. Kisvarsányban pl. a falugyűlésen az egyik asszony elmondta, azért nem mer senki feliratkozni, mert majd úgy lesz, mint 1919-ben, elviszik, aki feliratkozott, és megint faggatni fogják az embereket. A többség hallgatott. Nem mentem tovább, míg meg nem alakult a földigénylő bizottság. Volt olyan falu is, ahová többször ki kellett menni, amíg végre megalakult a bizottság. Az úri erőszak állt velünk szemben. Sülő József (Nyírgyulaj): „. . .Még Dunántúlon dühöngött a háború, mi pedig megkezdtük a földigénylők összeírását, összeállítottuk a helyi földmérő bizottságot, összeírtuk a családok számát, hány családtag, ezek után hány hold föld jöhet felosztásra, és mennyit oszthatunk személyenként. Aztán jött a mérés és az osztás. Mérnök nem kellett. Volt uradalmi kerülők, dohánykertészek voltak a földmérők. Térkép volt, hogy melyik tábla hány hold. A mérés megtörtént, így tavasz- szal mindenki megkezdhette saját földjén a munkálatokat. Volt olyan család is, akinek nem volt igavonó állata, a kapott 3 hold földet kapával, kézzel vágták fel, és úgy szórták bele a magot.” Bartha Lajos „ .. .Közben lezajlott a földreform kérdése is. Ez volt a legnehezebb probléma a község életében, hiszen sok 2—3 holdas szegényparaszt várta sóvárogva a földosztást. De mivel a községben összesen 76 kih. föld volt kiosztható, így a kommunisták javaslatára csak a legszegényebb nincstelenek kaptak földet, szám szerint 47-en. A földhöz jutott szegényemberek rögtön hozzáfogtak a juttatott földek gondos megműveléséhez.” ★ PoEUI lilinC • „1945 márciusában Uaidl JdIlUd- Rozs rét-szőlőben is megalakítottuk a Földigénylő Bizottságot. Tagjai: Garai János az SZDP részéről, Tóth Mihály, Fábri Pál, Kazár József a Kommunista Párt részéről és Tóth József, mintpár- tonkívüli. Kiosztandó föld volt bőven. A Földigénylő Bizottság április 4. előtt kezdte meg tevékenységét. Az iskolába összehívtuk a földigénylőket, és ismertettük velük a földreform-rendeletet, amelynek alapján fogjuk a földet szétosztom. Ügy határoztunk, hogy egy házaspárnak 3 holdat és minden gyerek után egy holdat adunk. Első nap, amikor kimentünk a Hattyusi dűlőbe megkezdeni a földosztást, megkérdeztem: ki legyen az első? Nem volt jelentkező. Én akkor szemben álltam velük és néztem, hogy pirosodik az arcuk. Senki nem szólt egymásnak semmit. Kérdeztem: nem keli a föld senkiinek? Az emberek csak hallgattak. Kezükben a karó, a balta mozdulatlan volt. Akkor én azt mondtam, majd én vállalom a felelősséget, és mérjétek ki nekem elsőként, amennyi jár. Az emberek felkiáltottak: Éljen Garai elvtársi Ezzel megindult a föld kiosztása.” Pálfi Efgljj (Nyíregyháza):.. .MárciI dili Lili« usban, amikor megjelent a földreform-törvény, az akkori pártaktívákból jelöltünk ki olyanokat, akik a főispántól kapott megbízatás alapján a megyében segítették a földreform beindítását. Mi egy parasztpáirti taggal, Pál Józseffel a tiszai járásba mentünk, hogy a járás községeiben segítsük megszervezni a földigénylő bizottságokat. Én Nagyvarsányban kezdtem el a munkát. Este került sor a falugyűlésre, a A közreadott szemelvények természetesen nem nyújthatnak átfogó képet a földosztás eseményeiről, ez nem is volt célunk. Csupán — a szemtanúk és résztvevők vallomásai alapján' — érzékeltetni próbáltuk azt a nehéz, de nagyszerű munkát, melyet 1945 földosztói végeztek. Korabeli forrásokból tudjuk, hogy a kezdeti bizonytalanság, idegenkedés rövid idő alatt megszűnt, és utána nagy lendülettel folyt a földek szétosztása. A legtöbb helyen valóságos népünnepély-számba ment a földosztás megkezdése. Egy ilyen ünnepélyes pillanatot anyír- gelsei földosztás krónikása például így örökített meg: „... D. Tóth György járási kommunista főszervező a felosztandó földhöz érve könnytelt szemekkel, megindult hanggal köszöntötte magyar testvéreit és elvtársait, s ami a legszebb és legmagasztosabb volt, beszéde előtt arccal borult le a földre és azt megcsókolta.” A földek felosztása megyénkben alig egy hónap alatt zajlott le. A földigénylő bizottságok, az úgynevezett „gatyás mérnökök” szinte emberfeletti munkát végeztek. Esőben, sárban fáradtságot nem ismerve húzták a mérőláncot, hogy minél előbb karók között legyen a föld, és megindulhasson a termelőmunka. Április végére már villogó fehér karók jelezték az új mezsgyéket, hirdetve: örökre vége a feudális nagybirtok- rendszernek. A parasztok dolgos keze nyomán rövidesen új élet sarjadt a földeken. Szabolcs-Szatmárban 466,3 ezer katasztrális hold föld került felosztásra. Földet kapott 58 715 személy, ebből négy és fél ezer olyan, ak azelőtt nem rendelkezett földdel. Filep János KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
