Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-16 / 63. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET A mikor 1829-ben a 20 éves Felix Men- delssohn-Bartholdy a Singakademie tulajdonában levő Bach-művek közül kiemelte a százéves Máté- passió partitúráját és nagy sikerrel vezényelte Berlin­ben, aligha volt meggyőződ­ve arról, hogy valójában a Bach-művek új „felfedezésé­nek” lavináját indítja útjá­ra. Bár a korabeli zenei köz­vélemény bámulattal adózott a mester ördöngös orgona- és zongorajátékának, a láng­eszű komponistának járó el­ismeréssel kora adós maradt. Johann Sebastian Bach 1685. március • 21-én látta meg a napvilágot a dél-né- memtországi Thüringia Eise­nach nevű városkájában, an­nak a családnak a sarjaként, amelynek számos generáció­ja szentelte életét a muzsi- kusi hivatásnak. Zenei ké­pességét hallatlan szorgalom­mal és célratöréssel igyeke­zett kibontakoztatni. Tízéve­sen teljes árvaságra jutván egyik bátyjához került, de már 15 éves korában ván­dorútra kelt, hogy a lüne- burgi latin iskolát elvégez­hesse. Mint a humusz a ter­mékeny májusi esőt, úgy szívta magába a német és olasz mesterek muzsikáját, hogy aztán zsenije átalakító szűrőjén magasabb szinté­zisben kiteljesítse azokat. Csodálattal töltötte el Georg Böhm orgonajátéka, Cellé- ben a Brunswick-Lüneburg hercegek udvarában a fran­ciás muzsika. Az apostolok lován megy Lübeckbe, hogy Buxtehude művészetét ta­nulmányozhassa, vállalva ez­zel az állása elvesztésének kockázatát is. De számára mindennél többet ér a nagy művész szakmai elismerése. Mint ahogy elnyerhette ezt Hamburgban is, amikor az agg Reinken előtt mutatta be tudását, aki így fejezte ki csodálatát: „Azt hittem, ez a művészet halott, de látom, hogy önben még mindig él!” Ekkor már orgonatudását „jegyzik” a német városok­ban. Ügy szól a krónika, hogy „lábai úgy repültek a pedálok felett, mintha szár­nyuk lett volna”. Híre utat nyit számára az uralkodói udvarokba. Eleinte ugyan meg kellett elégednie a meg­alázó „lakáj és hegedűs” címmel, később azonban el­érte a „hercegi udvari orgo­nista” rangot is. A „német-Alhénban” — Weimarban — töltött évek alatt alkotta talán a legszebb orgonaművei — prelúdiu­mok, fúgák, toccáták — na­gyobb részét, itt készült egy­házi zenéjének néhány hal­hatatlan darabja. Köthenben a világi zene csúcsait ostro­molja hangszeres műveivel. Itt komponálja a Branden­burgi koncerteket, az egyéb versenyművek javát, a Wohltemperiertes Klavier el­ső sorozatát. A feudalizmus szertelensé­geit, a főurak dölyfét saját bőrén is keservesen kellett tapasztalnia. Amikor szemé­lyes mellőzöttsége miatt Bach Köthenbe szegődött el, Vil­mos Ernő weimari uralkodó herceg csak egyhónapi áris- tom után eresztette szélnek „hűtlen” alattvalóját „legfel­sőbb rosszallásának kifejezé­se” mellett. Ha Köthen volt Bach szá­mára az „Elízium”, akkor pályafutásának utolsó állo­máshelye, Lipcse — ahol 27 évig, egészen haláláig dol­gozott — maga volt a kálvá­ria. A fogadtatás sem volt olyan „diadalmenet”, mint amilyent több helyen tapasz­talhatott. A lipcsei város­atyák szívesebben alkalmaz­ták volna a Tamás-templom és iskola zenei direktori ál­lására Telemannt, aki őt a közönség kegyeiben messze túlszárnyalta, de kénytele­nek voltak beérni Bach mes­terrel. Mégsem választottak rosszul, mert a lobbanékony természetű és a vitában ma­kacsul perlekedő kántor al­kotói művészetének mégis ez a közel három évtized volt a legszámottevőbb időszaka. Itt készül el a János- és a Máté- passió, királyi megrendelés­re a H-moll mise. Nagy Fri­gyes porosz királytól — aki maga is konyított a zenéhez — kapott zenei témát tucat­nyi variációban dolgozza fel a ,íMusikalishes Opfér”-ban. Szembetegsége elhatalmaso­dik rajta, de az ismételt műtét sem segít rajta. A „Kunst der Fuge”-1 már be­tegen diktálja vejének, ami már olybá tűnik, mint egy hatalmas barokk épület be­tetőző építőköve. Mint ahogy a rene­szánsz festők odafestették magukat a kép sarkába — az utolsó fúga dallamába ki­törölhetetlenül kottáztatja be a nevére emlékeztető B-A- C-H hangjegyeket az örök­kévalóság számára. Amikor 1750. július 28-án meghal és hódoló gyászbe­szédek közt helyezik örök nyugalomra, a lipcsei szená­tus fel sem tudja mérni, hogy az „elhalálozott Director Mu- sices” nemcsak mágusa volt az orgonának és a csembaló­nak, hanem kiváló alkotója is a barokk zenei nyelvezet­nek, a bonyolult és utánoz­hatatlan több szólamú szer­kesztésnek, legmagasabb szintű művelője a fúga mű­vészetének. Művészete a halála utáni évtizedekben szinte feledés­be merült, fiainak híre-neve tökéletesen elhomályosította atyjukét. Hosszú csipkeró­zsika-álmából a XIX. század első harmadában kezd éb­redezni. S. J. NAGY ISTVÁN ATTILA VERSEI: Tavaszvárás Vallomás Hajunkat kibontottuk, hallgatunk. nagyon szeretlek Tíz éve állunk már ebben a parkban. bogiáros szellőrózsa erdei madársóska Gyerekkorunk ujjongása elszállt. és újra várlak galambvirág pókbangó Megtépázva, félve, tétlenül apróvirágú pimpó de te messze jársz várjuk a tavaszt, egymást öleljük indás infű gólyahír gubóvirág nőszirom elhagyottan, piros padokat melegítünk, arcodra szomjas ösztörűs veronika gyűlölt emlékeket simogatunk, kamilla kék ibolya lázas tenyerem csavarja hajunkat a szél. gyöngyvirág ernyős sárma daravirág tőzike Szavainkba néha visszatér a nyár, hívlak gyere már téltemető hóvirág zöld kacagás bujkál ágaink között. vicsorgó tarka sáfrány Á Nemzeti Segély Csenge „Kérni, hogy adha Bonc ti S«gé ly VA.ru St»rv*i»t« Tírgy: Bud«p«»ti gyer*«Vek fogadásának alSkéemltáae, 1945-ös körlevél a budapesti gyerekek érkezéséről. A Kelet-Magyarország feb­ruár 28-i számában megjelent, a Nemzeti Segélyről szóló cikkhez szeretném hozzáfűzni a helyi, csengeri, illetve volt csengeri járásra vonatkozó ki­egészítésemet. A csengeri hely- történeti kiállítás irattárában található az az iratcsomó, mely e szervezet 1945—46. évi helyi tevékenységét őrzi. Csenger, de az egész keleti országrész már 44-ben felsza­badult, így itt korábban meg­indult az új élet, nem utolsó­sorban a háború sem okozott nagy pusztításokat, itt-ott még élelmiszer-felesleg is volt, de legalábbis senki sem éhezett Budapest sokat szenvedett gyermekei részére már korán megindult a Nemzeti Segély szervezetének kiépítése a csen­geri járásban, a községekben. A Vármegyei Nemzeti Segély Hivatal (székhelye Mátészal­kán volt, vezetője Bakó Ist­ván) májusi körlevélben fel­hívást intéz minden párthoz, egyesülethez, szervezethez és magánosokhoz, hogy pártolja ezen ügyet, legyen tagja, s ha­vi 100—200 pengő tagdíjjal anyagilag is támogassa. Ugyan­akkor élelmiszer- és ruhagyűj­tést is szervezzen, s a közsé­gekben nyissanak N. S. Ottho­nokat, Menhelyeket.” „Min­dent kérni, semmit sem köve­telni ... Kérni, hogy adhas­sunk!” — ezek voltak a jelsza-- vak. Ennek hatására Csengerben és a volt járás községeiben megindult a szervezés. A Nem­zeti Segély helyi vezetője Esze- nyi Sándor igazgató-tanító lett. Ö fogta össze a segítő akara­tot. A volt Szuhányi-kastély­ban Nemzeti Segély Ott] létesítettek. Hamarosan 400 tagja lett a szervezet melybe közintézmények is gítettek. Gyűjtőívekkel já a községet, a lakosok „el gyeztek” gyerekeket, nem életkor szerint. Nem egy < ben többgyermekes paraszt Iád is kész volt vállalni egy éhes szájat! Március gére készültek el a közsi ezzel a munkával. Csenge: 91 gyereket vállaltak, Csen újfaluban 57-et, Urában, el az igen kis faluban is 46 iád volt, aki vállalta ezt. 1 többi csengeri járáshoz ts zó falu sem maradt el naj ettől. Olvassuk San te __Hú A legenda szerint ! kedett meg Szabó Páll velláját világra segített olyan feltűnést keltett a nak is érezte mindenki Zsigmond Hét krajcárjí ri irodalmi életbe, m —, azért az nyilvánvali ség jelentkezett. ■■■I ánéztem ism ajtóra, most tisztábban 1 — így félig va átsütött a nap —, ot mind a négy lyuk hará rozva át az ajtó lapját. ' négy-öt centiméterre le egymástól mindegyik, utolsó azonban egészen gasra csapott, el a többi ajtó sarka felé. Az asszony krumplit tított, amikor megérkezte átadta aztán a kést az asszonynak, s most csak széken, ölébe ejtve a ke: hallgatott. Az arca mozi lan, egy moccanás nincs ta, néz maga elé. Nj hallja az öregasszonyt, di néz feléje. — Ami elmúlt, elmi mondja az öregasszon} azon aztán már kár gc kozni. Mén tovább az ahogyan azelőtt is volt, mindig is volt, szegénym héz, gazdagnak könny mán az életnek a rend volt, s ez is marad mind kön örökké, ameddig a ten csak élteti az emberi Csak hát, nehezebb mos Ü7 uránná Bl£ Ul nulla, a csembaló varázslója Hát a bozótot e vén körben bevetette babérral, föld-zsaroló mákkal, zöldséggel, hó liliommal, s mint a király, úgy élt, amidőn hazatérve napeste, várta tö­mött asztal nem pénzen vett vacsorával. Rózsa tavasz- szal, az első birs ősszel neki termett, s míg a siral­mas tél fagya künn a követ hasogatta, és a folyók ira­mát közben rianás reteszelte, ő maga már puha jácin­tot vágott le, pörölvén, hogy hol késik a nyár me­lege s mire várnak a szellők? (Részlet: Vergilius Georgica című művéből) Giacomo Manzú rajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom