Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-01 / 282. szám

A vármegye legkedvesebb gyermeke 3ésa-emléktáblát avattak a kórházban Jósa András 1834. novem­ber 30-ám, András napján született Nagyváradon. Szü­letésének évfordulója köze­ledtével még 1983-ban me" gyei Jósa. András Emlékbi­zottság alakult az ünnepsé­gek szervezésére és össze­hangolására. Most már el­mondhatjuk, hogy Szabolcs- Szatanár megye és Nyíregy­háza lakossága méltóan meg­ünnepelte Szabolcs vármegye legkedvesebb gyermekének, Jósa Andrásnak a 150. szüle­tésnapját. Számos vetélkedő zajlott le Jósa András életé­nek gazdag anyagából. A Ma­gyar Régészeti és Művészet- történeti Társulat a megyei Jósa András Múzeum szerve­zésében 1984. szeptember 6— 7—8-án Nyíregyházán tartot­ta vándorgyűlését. E vándor- gyűlésen Jósa András mint régész és Jósa András mint orvos címmel hangzottak el előadások. Már eddig is több újság, folyóirat közölt cikket megyénk híres főorvosáról. Ugyancsak örvendetes, hogy Jósa alakja évről évre újabb - és újabb képzőművészeket ih­let meg (az említett vándor­gyűlés tiszteletére készült Szabó Iván szobrászművész két Jósa-érme is). Az 1983—84. években zajló rendezvénysorozat befejezé­sének és egyben betetőzésé­nek is tekinthető a Jósa-em- lékbizottság 1984. november 30-án a múzeumban megtar­tott záróülése. Ezután került sor a megyei Jósa András kórházban a Tóth Sándor Magyarosra pödört bajusza alatt mosoly bujkált. igyekvő, törekvő, vállalkozó szellemű embereké, de azért ne nyújtózkodjunk tovább, mint ameddig a takarónk ér. T T asárnap reggel van, az első kávét iszom. w Kinn párás, ködös idő — a lakás azonban kellemesen meleg. Kezembe veszem az irodalmi lapot s a következő életmorzsa gurul elém: .......a betontól aller­giás mindkét gyerek.” A kávéról megfeledkezem, de a vérnyomásom érezhető­en felszökik. Nem panaszko­dunk mi túl sokat ezekre a beton házakra? Kérem őrizzék meg nyugal­mukat! Ezt a kérdést egy be­tonház hetedik emeletén ír­tam le. Mindenki tudja, hogy ezek a panelházak szükségből s nem nagy fantáziával épül­tek. Nélkülük sok-sok ezren soha nem lettünk volna vá­rosiak. Most élvezzük a vá­ros előnyeit, s el kell visel­ni, szenvedni a kellemetlen­ségeket is. Persze nem kötelező. Lehet telket venni, házat építeni. A múltkor vendég voltam egy — jó ízléssel épített, ne­kem is nagyon tetsző — csa­ládi házban. A kandalló fü­zét bámulva — mert kandalló is volt — álmodozni kezd­tem. Egy ideig nagyon kelle­mes volt; próbáltam a házat berendezni kedvenc tárgya­immal. Sőt még némi szerke­zeti módosítást is végrehaj­tottam az épületen. Tudniil­lik, hogy a nappaliból leme­hessek az alátta lévő garázs­ba. Ily módon az ember — minden évszakban — száraz lábbal ül be a kocsiba, az­tán kinyílik a fotocellás ga­rázsajtó ... Sajnos az ajtó már nem nyílt ki, mert ábrándozásom közben — szinte észrevétle­nül — dolgozott agyam szá­mítóközpontja is ... Álmaim házának felépítéséhez 15 évi fizetésem, jövedelmem szük­ségeltetne. Felgyújtottam a villanyt és olvasnivaló után néztem. j Nos legyen világosság, s nézzünk szembe a dolgokkal! Minden megbecsülésem az Más szóval: mérlegeljük, hogy miért — mennyit ér­demes fizetni. Teljes fizikai, szellemi — következésképp erkölcsi — leépülés árán ne­kem nem kell a ház. Más­ként pedig — legalábbis a bérből élők nagyon nagy tö­megének — nem megy. Tizenöt év alatt azonban sok mindent lehet befogadni — ha van időnk, s csak. némi pénzünk — a világ gazdag­ságából. Először is itt van a természet a maga pótolhatat­lan és megfizethetetlen jóté­teményeivel. Mindez szinte ingyen, csak nem élünk vele. A szabadnapokon sokunk fő­zi a zsíros ételeket, maszekot és iszik. A gyerekek pedig ülnek a tévé előtt — közben majszolnak valamit — s híz­nak.. Persze ha nagyobb körülte­kintéssel épülnek a házak és a lakótelepek (vagy több a pénzünk), akkor volnának kö­zösségi helyiségek. Volnának olcsó egytálételes — gyereke­ket is befogadó — vendéglők. Ahol a túrós csusza, a zöld­főzelék, a meleg szendvics, a turmix, vagy a fröccs mellett találkozhatnék a szomszéd tanárékkal, vagy egy tömb­bel odébb lakó volt kollé­gámmal és unokáival. Eset­leg játszanánk egy biliárd­partit, kártyáznánk kicsit vagy csak beszélgetnénk. Az­tán odaülnének mások is, vagy mi ülnénk másokhoz. Akiket látásból ismerünk, csak eddig elmentünk egymás mellett. Most egy asztal mellett ül­nénk, s beszélgetnénk. Lehet, hogy legközelebb már együtt mennénk kirándulni, vagy meccsre, moziba, színházba. Befejezésül visszatérek áb­rándozásaim színhelyére, a nekem annyira tetsző házba, ahol a kandallóban lobog a tűz... Mint említettem, a tűz' já­tékai nem szédítettek meg, felgyújtottam a villanyt s ke­restem az olvasnivalót. Kerestem a garázstól a manzárdszobákig mindenütt. Nem zavartam senkit, mert egyedül voltam, s felhatal­mazást kaptam minden javak élvezetére. Találtam is már­kás italokat, ritka kozmeti­kumokat a fürdőszobában, s ehettem-volna többféle hideg­ételt, ha éhes vagyok. De ol­vasnivaló nem volt sehol. Se könyv, se folyóirat, se új­ság. Végül már a fásládában kotorásztam, hiszen a tüzet újságpapírral szoktuk meg­gyújtani. Kiderült, hogy jobb helyen nem. Nekem már megfelelt volna egy prospek­tus, vagy egy számla is. Mindegy, hogy mi, csak nyomtatott betű legyen. Sehol semmi! S akkor el­fogott valami, valami fóbia. Nem tudom pontosan mi, de rosszabb volt, mint az, hogy tíz éve fizetem a pincedíjat, de a pince azóta is víz alatt áll — nem tudom használni. Még annál is rosszabb volt, mint mikor a kutyánkat cl kellett ajándékozni, mert né­mely bérházi lakótársamnak nem tetszett. Persze itthon sem mindig jó. Most például elfogyott a levegőm, ebben a piciny szo­bában. Kinyitom az ablakot, aztán leveszek egy könyvet a polcról. Ha nagy házam volna, meg kertem, nemcsak kutyát, ha­nem lovat is tartanék, meg néhány birkát. De talán így is lehet élni. Nem sajnálom magam. A kórház rövid története Munkácsy-díjas szobrászmű­vész által készített nagysza­bású dombormű-kompozíció- naik a leleplezésére. A domborművön úgy látjuk Jósa portréját, ahogyan kor­társai, gyermekei és ismerő­sei leírták: mindig kicsit hosszú művészhajával, szelíd tekintetű és tiszta kék sze­meivel, s magyarosra pödört bajusza alatt bujkáló moso­lyával. A portré melletti 2 bronztáfola közül a felső „Dr. Jósa András 1834—1918” feliratot, s az alsó pedig Jó­sa András 1'896-ban tartott orvosi előadásának egyik mondatát tartalmazza, ek­ként: „Az orvos, kit a nép megkedvelt, vagy legalábbis megszokott, nagyobb hatal­mat gyakorol a népre, mint a zsandár szuronya.” A dombormű másik, szem­ben felállított része hasonló tagozódásé. A 84x67 méretű táblán 5 sorban 4—4 plakett számára van hely, azonban a leleplezéskor még csupán 8 mezőre került fel érem, a kö­vetkező sorrendben: Dr. Ko­rányi Frigyes (1827—1913) a nyíregyházi kórház elődjé­nek, a nagytkállói Szükség­kórháznak (1863) az alapító­ja; Dr. Kállay Rudolf (1853— 1920), a nyíregyházi Erzsébet közkórház első igazgatója (1899—1912); Dr. Korompay (Klekner) Károly (1883—1971) a kitűnő sebész és az Erzsé­bet közkórház 1912—1944 kö­zötti igazgatója; Dr. Elekfy (Eckerdt)' Lajos (1887—1946) szemész főorvos, alki munka­társaival együtt 45 sebesült szovjet katonát megmentett a kórházban; Dr. Oláh Dániel (1891—1954) kórházi bőrgyó­gyász főorvos és egyetemi ta­BÖRÖNDI LAJOS: fekete és fekete a virágok torkából dől a vér múlt idő jele semmi babrál az arcokon fehéren fekete kivégzett körték hullanak hálóban pók sunyit tél jön fehérre festeni volt idő álmait Ébredés Kinyílt az égbolt mint a rózsa kibomlott kék a lobogója olyan mintha nagy virág volna érintésre összecsukódna Beteljesülés ahogy a madár a tengerbe zuhan és ahogy fölágaskodik érte a tenger nár; Dr. Sarvay Tivadar (1891—1972) megyei belgyó­gyász főorvos; Dr. Eisert Ár­pád (1910—1974) a kitűnő se­bész főorvos, c. egyetemi do­cens; Dr. Gerlei Ferenc (1901—1970) kórboncnok fő­orvos, Kossuth-díj as. A szomszédos kisebb tábla az 1833-ban létesített nyír­egyházi városi kórház körvo­nalait mutatja, míg az alsó nagyobb tábla szövege som­mázza a mai megyei kórház történetét. A szürke márvány borítá­sú fial szép hátteret szolgál­tat a dombarmű-ikiampozíció- naik. A temetői koszorúzást ünnepség és e művészi dom­borművek kapcsán akaratla­nul is Krúdy Gyulának Jósa orvosi tevékenységére vonat­kozó méltatása jut eszünkbe: „ ... a legjobb orvos fél-Ma- gyarországon, akinek csoda­tetteit bízvást zenghetné lant, sok ezreket megmentvén a korai sírtól, szentanyámat és engem is többször, félig elké­sett lovag a régi duhaj Ma­gyarországból, zsebkéssel ope­ráló doktor és tudós orvos, aki a Korányiak szülőföldjén vetekedhetett a legjobb ma­gyar orvos titulusáért.” Dr. Fazekas Árpád A főváros hangversenyéi tónek egyik jelentős szímh lye a budavári Mátyás-tem lom. Ám e tekintetben jele tőségét a legutóbbi időt nem az itt tartott orgonában versenyek szabták meg, so ikal inkább maga a kedve helyen épült, történelmi n vezetessógű, szép gótik templom vonzotta egye koncertre a budapestieket, a fővárosiba látogatókat. M< a Mátyás-templom orgoné 1982-ig már jó ideje egyi volt Budapest legelhanyagi taibb, legjobban tönkremi hangszerének. Pedig a hazai közönség i széről, de a város növek idegenforgalma követkéz ben is — különösen a terr lom mellett épült Hitte szálló megnyitása után — Mátyás-templomi orgona­teik iránt egyre fokozottá érdeklődés mutatkozott. 1909-ben épült, késő romi tdkus stílusú hangszer pec amely annak idején az e elektromos vezérlésű orge volt Európáiban, a nyokn nas évek elején szinte n teljesen használhatatlan vi Holott 1931-ben, az első építés során bizonyos ér lemben korszerűsítették Ekkor kapott az orgona nagyméretű játszóaszt; amelybe már — szintén e szőr Európában — memór egységeket is beépítettek különböző hangszínkombii ciók tárolására. És bízón; hanigképmódosítást is vég tek rajta: néhány regiszt másfélékkel, korszerűbb« kel cseréltek ki. Igaz, he jelentősen le is halkítottái hangszer hangját, például zal, hogy a pedál sípjait hátsó toronyszobában hely ték ed. Hogy miképp szólt a 30 éveikben a Mátyás-templ orgonája, arra ma már ke sen emlékeznek, hiszen helyreállított hangszer n volt hosszú életű. A háb< alatt a templom homlok tán lévő rózsaablak egy ) zeli robbanás következtél bezuhant a sípok közé, és lentős sérüléseket okozott orgona szerkezetében. A 1 A Vasvári Pál Múzeum parasztkerámiái Az X. világháborút követő időikben — de még az 1930-as években is — Büdszentmihály kirakodó vásárain gyakran lát­ni lehetett ún. szekerező faze­kasokat, olyan fazekasokat, akik mázas vagy mázaitlan cse­répedényeiket feleségük, vagy nagyobb gyerekük társaságá­ban maguk vitték piacra. Sok évszázados szokás kihaló kép­viselői voltak. A mindennapi élet sütő-, főző-, tároló-, evő-, ivóedényei mellett ünnepi al­kalmakra szánt művészi igény­nyel készült edényeket is áru­sítottak. Általában nem pén­zért, hanem szemes terményért cserélt gazdát a fazekasáru. A XIX. században a gömöri fazekasközségekből vándoráru­sok hozták tűzálló főzőedényei­ket, melyek Büdszemtmihályon is igen kedveltek voltak. A Vasvári Pál Múzeum anyagá­ban képviselve vannak az ősibb középkori formájúak: szűk szá­jú, hasas és keskeny fenekű belül mázas edények, s a múlt század második feléből szár­mazó szélesebb szájú, széles fenekű (kívül-belül mázas) da­rabok. Kevés díszük a pere­mük alatt helyezkedik el: kör­be futó borda, vagy a lassan forgó korongon többnyire fehér vagy vörösbarna festékkel hú­zott egyenes vagy hullámos vonal. Nagy mennyiségben fordul­nak elő sárospataki edények — többségük a XIX. század vé­géről származik: egészen nagy­méretű tálak mellett kisebb tálak, tányérok, gombos fedő­vel ellátott „egy-, két-, négy- emberes” sziilkék — komacsé­szék, komatálak. Alapszínük a sárgásbarnától az egészen sö­tétbarnáig terjed, a levél-, vi- rágdíszfbmények: piros, fehér, sárga, zöld színűek, naturális készítésűek. A díszítmények el­helyezése hangsúlyos, a tálak öblében és a peremen jó szín­es vonalritmusban helyezked­nek el. Mczőcsátl feliratos kulacs 1887-ből KM MCiiÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom