Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-01 / 282. szám

1984. december 1. # VÁLTOZÓ ÉLETÜNK I 7 4w I . JU Sä %u fee - -3 %£’ SPf Sx. Elhagyott kövek a mélyben Megy a szántóvető. öreg, barázdált arcú szálegyenes ember, előtte kék sure, nyakában a tiszta vászon, amiből veti a magot. Jön szembe velem, de nem figyel rám, csak a lépések és a hintő mozdulatok valami ősi, soha le nem jegyzett ritmusára ügyel. Egy lépés, egy hintés. Ebből lesz az élet. Aki így vet, aratni is fog — gondolom, míg a szántóvető megfordul, s máris visszafelé indul a tenyérnyi parcellán, amit a modern városrész tervezői hagytak, két tízemeletes ház között. Mi még vidáman jártunk a tarlón mezítláb. Mi nem ijed­tünk meg a bóklászó kdsesikó- tól, mert tudtuk, hogy nem bánt, csak játszik. S most, hogy meglátunk kézből vetni egy surcos, szálegyenes em­bert, elámulunk. Pedig nem történt semmi, csak az épí­tésvezető megkérdezte a ku­bikosbrigádot — ma már leg­inkább úgy hívják őket, hogy betonozó —, van-e maguk közt valaki, aki vetni tud? S valaki visszakérdezett: — mit kell elvetni ? — Fűmagot. — Az jó, nagy marékkai lehet belőle fogni és jó hin­teni is. — Megcsinákoljuk — mond­ta apósom, amikor egyszer nem akart melegedni a vil- lanyvasaló. Leült, maga elé vette és nézegetni kezdte. Forgatta, gondolkodott, szét­szedte, s tovább gondolko­dott. Apósom szintén tud kézből vetni, kaszálni is, és amikor — évekkel ezelőtt — a téesz rábízott ötven tehe­net, kis híján megduplázta a tejhozamot. Leírni viszont csak a nevét tanulta meg, hogy a bérlapon ne csúnyáskodjon a két kereszt. Néztem, ahogy babrál a vasalóval. Harma­dik gimnáziumban közvetle­nül az egyetemről kaptunk új fizikatanárt. Valóságos forradalmat robbantott ki az osztályban. Fél év után mind­nyájan lelkesedtünk az addig szívből gyűlölt tantárgyért. Azóta is tudom, mi zajlik le egy viillanyvasalóban, amíg melegíteni kezd, de nem szól­tam. Figyeltem, hogy járja végiig gondolatban a. szerke­zet logikáját apósom, aki vetni és aratni is tud. Végül bólintott, kiemelt egy kerá­miagyöngyöt, gondosan össze­csavarta az elszakadt mele­gítőszál két végét, s a tűz­hely parazsán melegített bö- höm nagy pákával össze is oinezte. Lassan, komótosan dolgozott, s nem volt egy fe­lesleges mozdulata. írni-ol- vasni nem tanult meg, de va­lamit igen, amit mi kezdünk elfelejteni: szépen dolgozni. Ügy, hogy jólessék annak is, aki nézi. A munka ritmusát tanulta meg egy élet folya­mán, s valami mély bölcses­séget, ami a munka termé­szetéből fakad. ★ Két ember javítja a csapo­mat. Alig férnek hozzá a kis fürdőszobában, de ketten vannak, mert valószínű így alkotnak egy brigádot. A szerszámokat jó messzire te­szik, hogy hajolni kelljen ér­te, s állandóan keresgélnek a ládában, amiben össze-vissza van hányva minden. Az egyik folyamatosan cigarettázik, le­rakja a mosdó szélére, mosó­gép tetejére, s hol a csőkul- csért nyúl, hol a csikkért, s a mozdulatok összekevered­nek. Csak a csap nem ha­lad, s végül abbahagyják, mert nem találnak a ládá­ban bele való tömítést. — Majd holnap jövünk — mondják, és elmennek. Utánuk csatatér marad. Ci­garettavégek, hamu és kihul­lott kenderkóc mindenfelé. ★ Ülök a papír fölött, s nem megy a munka. A szobában már vágni lehet a füstöt, előttem két üres kávéspohár, s hirtelen eszembe jut, hogy fel kéne hívnom valakit. Fel­hívom, aztán kicserélem a be­tétet a toliamban. A szom­szédban valami nagyon érde­kes dolgon vitatkoznak. Meg­állók az ajtóban, hallgatom, beleszólok. Pedig már kezd­tek összeállni a gondolatok, s az első mondat is, ami a legnehezebb. Hemingway írta — vagy nyilatkozta — valahol, hogy minden hajnalban, azonos időpontban megáll az írópult­ja előtt, bicskával kihegyezi a ceruzáit és ír legalább öt oldalt. Másnap lehet, hogy ki­húzza a felét, vagy eldobja az egészet, de ennek minden hajnalban így kell történnie. Szokatni kell a szervezetet, a ■reflexeiket a munkára. Meg kell szoíkni, mint a szántóve- tönek a lépás és a hintés rit­musát. ★ Nem a munka szép — mondják sokan —,• hanem a munka eredménye. Ezt cáfo­lom. Egyedül a munka szép. Az eredmény már nem az enyém. Eltávolodik tőlem, ön­álló életet kezd. Az elkészí­téséhez szükséges feszültség már kiszökött belőlem, elége­dett vagyok ugyaín, ha jól végeztem el, de már kívül­ről nézem, s hagyom, men­jen a maga útján. Csak a munka az enyém. Ize, zamata van, még a leg­inkább nemszeretem munká­nak is, ha ujjúnkban, ke­zünkben, izmainkban már otthon vannak a hozzá szük­séges mozdulatok. — Az orromat célozd öcsi, mindig az orromat — mond­ta a kőműves, amikor még diákkoromban egy nyári mun­kán téglát hajigáltam az áll­ványra. Keserves volt elein­te. Hol magasra repült, hol a lábát kellett elkapnia a mesternek, s persze tört is bőségesen. — Megalázó — düninyögtem —, s nem is fi­zetik rendesen. — Összetör­tén, derékfájással ébredtem reggelente, s csak az tartotta bennem a lelket, hogy kabá­tot kell vennem a tanévkez­désre. S aztán egy-két hét múlva hallom a kőművest: — Nézzétek csak az én ■ diákomat! Szinte a falra dob­ja fel a téglát. Nekem csak alá kell terítenem a maltert, s beleesik. — Attrakció — mondták a többiek, és én cirkuszdobokat hallottam peregni, s valami addig még soha nem érzett öröm áradt szét bennem. Hazafelé fütyülve mentem, s másnap, ébredve, a dere­kam se fájt. „Dolgozni csak pontosan, szépen ..írta József Attila, aki ismerte a titkot, s ma egyre többen dolgoznak pon­tatlanul és csúnyán. Mi talán még őrzünk valamit, akik a tarlón Is tudtunk mezítláb járni, de az a valami sajnos belőlünk is kiveszőben van.' Bonyolultabb lett a világ, mindig valami zűr van körü­löttünk, kapkodunk, időza­varban vagyunk, s nem érünk rá begyakorolni, megszeretni a munka ritmusát. Meg egyébként is mindig mást csinálunk, nyúlunk ehhez, nyúlunk ahhoz, s hagyunk mindent félkészen, kiérlelet- lenül. Vadami nem kedvez most a jóízű, tempós, akkurátus munkának. Sikerre vágyunk, s a könnyen elérhető siker nem ebben rejtezik. Látvá­nyosabb a gyors eke, ami po­rozva szánt, s csak a felszínt kaparja, mint arai mélyre ás, s ha követ fog, addig nem mozdul tovább, amíg ki nem fordítja onnan. Már az isko­lában is- az ötösért tanulunk, s nem a tudás megszerzésé­nek szép örömeiért. Mert az is munka ám, s de jó tud lenni, ahogy tágul, egyre tá­gul ez a végeredményben lakható világ. De hiába, ha a munkahelyen is szoros ha­táridők emésztenek bennün­ket, feszített tervek, a szer­vezetlenség, s ami ezzel jár: az ingerültség és a kapko­dás. —, Jól van az már, mit pe­pecselsz vele — mondja a művezető a burkolónak, s a beköltözés után egy héttel felválik a padlószegély. — Főnök, innen még hiány­zik egy csavar. — Nem baj. Megfogja azt három is, csak adjad már, mert megalszik a szádban a tej. Csak az átadás időben meg­legyen, csak a terv él ne csússzon, akkor nincs semmi baj. Akkor van prémium, ju­talom, vap előrelépés. Shogy a jó munka öröme elveszett, hogy valami az életünkből el­veszett, hogy a legfontosabb veszett el," amitől emberek vagyunk... Ismertem egy ügyintézőt, aki állandóan a f olyosókon futko­sott, hol ide ült be, .hol oda, s panaszkodott, hogy meghal­ni sincs ideje. Azóta talán már osztályvezető. Szinte hallom a véleményeket róla: gyors, mozgékony, agilis. Mindenütt ott van. Porzik az eke, kaparja a felszínt, s ez neki. se jó: csak kopik, kopik, de a föld nem terem jobban, s a kövek is ott maradnak a mélyben. Értékek mennek veszendő­be — írtam már egyszer va­lahol. — Olyan értékek, ame­lyek nélkül lassan kiürül kö­rülöttünk a világ. Rohanunk, odaköszönünk valakinek, fog- hegyről szűrjük a szót, jaj, mit nem végeztünk, mit hi­báztunk el ma már megint, otthon a tévé: csend legyen, meccs van! Csend legyen, so­rozat van! — s a szív egyre gyorsabban dobog, s ütése egyre gyakrabban kihagy. Megy a szántóvető. Öreg, barázdált arcú, szálegyenes. Valami ősi, soha le nem jegyzett ritmusra lép és hinti a magot. Egy lépés, egy hintés. A tízemeletes házak között lévő kis parcella fölött valami megbékélt nyugalom lebeg. A széles ívben suhanó mozdulatok nyomán hull, Hull a mag, s egyenletesen terít. (Azóta már kizsendült a fű, s olyan a kis parkrész, mint a legfinomabb angol pázsit.) Elképze­lem: amikor hazamegy tengerit morzsol, csutkát rak a tűz­re, megreparálja a kisbölcsőt, s elnyújtózik a fából ácsolt fekhelyen, amit apósom csak úgy hív. hogy vacok. Ök még ismerik a munka örömét, s a kinyújtózkodásét is, amikor megpihennek az izmokban lakó mozdulatok, csak a kéz csüng behajlított ujjakkal most is. mintha valami kedves szerszámot tartana. Mester Attila Történelme során Nyíregy­háza sokat szenvedett a gya­kori tűzvészektől. A nád- és zsúpfedeles házakra, deszka- épületekre szinte évemként felröppent a „vörös kakas”, tetemes kárt okozva a lakos­ságnak. 1832. augusztus 11-én délben tűzvész ütött ki a Csillag utcában, s a lángok két óra alatt fölemésztették a Debreceni utca elejét, a Ró­zsa utcáit, a Róka-zúgot és a Csillag utca nagy részét, 138 házat pusztítva el. Az ilyen és hasonló szerencsétlenség elkerülésére szervezték meg az 1830-as években a helyi tűzkárbiztosítást. A várost ke­rületekre osztották, s a kerü­leteken belül az egyes utcák lakóinak meghatározták, hogy •kinek kell baltával, horoggal, vödörrel, seprővel a tűznél megjelennie. Telefon az őrtanyán 1881-ben újra két hatalmas tűz pusztított a városban, az egyik emberéletet is követelt.. Ekkor határozott úgy a váro­si tanács, hogy szervezett tűzoltóságot létesít. Nyíregy­házának akkorában 24 102 la­kosa és 3215 lakóháza volt. 1884. március 9-én tartotta meg alakuló ülését a Nyír­egyházi önkéntes Tűzoltó Egyesület. A város vezetői­nek mintegy kétéves, lelkes szervezőmunkája eredménye­ként gyűlt össze a 66 műkö­dő, a 126 alapító és a 16 pár­toló tag. Főparancsnoknak Sztárek Ferenc uradalmi ügyészt választották meg, 1884 tavaszán-nyarán Breuer Szilárd, a budapesti ÖTÉ egyik szakaszparancsnoka ok­tatta a nyíregyháziakat a tűz­oltás mesterfogásaira. 1884. augúszttjs 16-án kezdték meg a rendszeres éjjeli tüzőrségef. A nagy vendéglői vacsora után áz első őrséget a parancsno­kok adták. 1885 végére elkészült Nyír­egyháza első telefonvonala, mely az őrfcanyát kötötte ösz- sze az evangélikus templom tornyával. A tűz helyének pontos megjelölésére, a tűz­oltók és a lakosság kellő tá­jékoztatására a várost 4 tűz- kerületre osztották. 1888. no­vember 7-én esite 6 óra után ismeretlen ok miatt kigyul­ladt a nagyvendéglő. A csak­nem viharszerű szélben a tűzoltóság derekas munkát végzett. 1894 szeptember vé­gén ünnepelték a testület fennállásának 10. évforduló­ját. A jubileumot zászlószen­teléssel, dísz- és versenygya­korlatokkal, kitüntetések át­adásával kötötték össze. 1896 nyarán vettek részt a nyír­egyháziak először országos versenyen, s a .négykerekű mozdonyfecskendő iskolasze­relésében első díjat, egy ezüst bőségszarut nyertek. \ 1900-tól az egyesület főpa­rancsnoki tisztét dr. Konthy Gyula városi orvos töltötte be, aki erős kézzel újjászer­vezte, fegyelmezte .a tűzoltó­kat, rendbehozatta az elavult felszerelést. Az így megerő­södött egyesület 1902-ben az egri országos tűzoltó konfe­renciára és versenyre már versenyzőként jelentkezett, s ismét első díjat hozott. Az 1905-ös szegedi kongresszu­son ismét versenyzőként lát­juk viszont a nyíregyházia­kat, ahol a négykerekű bille­nő fecskendő szerelésében az első díjat, egy ezüst Szent Flórián-szobrot nyertek. Egy év múlva a milánói nemzet­közi verseny aranyérmét is a nyíregyháziak hozhatták ha­za. Amikor a megyeháza égett 1908 tele nagy megpróbál­tatás elé állította a tűzoltó­kat. Február 19-én éjjel-ki­gyulladt á vármegyeháza kö­önkéntesek gyakorlat közben. zépső része, s a tűz az épület mindkét szárnyát fenyegette. A fel-felcsapó lángokkal ví­vott szívós küzdelemben más­nap délre sikerült a tüzet el­fojtani és az épületet meg­menteni. A vármegyeház égé­se intő példaként szolgált a város részére, hogy mielőbb korszerűsíteni kell a tűzjelző rendszert és a tűzoltó felsze­reléseket. A képviselőtestület ezeket belátva 1911-re új, korszerű tűzoltó laktanyát alakított ki a Szentmihályi (ma Bethlen) utca és a De- ssewffy (ma Bessenyei) tér sarkán. A tágasabb épülettel együtt a tűzoltóság feladata is bő­vült, mert a városi mentőd szolgálatot is a tűzoltóság ke­retébe illesztették. A Nyír­egyházi önkéntes Tűzoltó Egyesület eddigi munkájára a koronát egy országos tűz­oltó kongresszus és verseny rendezésével szerette volna feltenni. Az 1914 augusztus közepére tervezett nagyszabá­sú rendezvénysorozat az I. világháború kitörése és a nagyarányú behívások miatt már nem valósulhatott meg. A háború-és a .forraddlma'k után csak 1919. augusztus 20- án tarthatta meg újabb rend­kívüli közgyűlését a nyíregy­házi önkéntes fűzoltóegye­sület. 1920 tavaszától ismét rendszeresek voltaik a gya­korlatok. Az önkéntesek he­tente két napon két-két órán keresztül ismételték a tűzol- tóíogásokat, a szerek kezelé­sét. Bár a korabeli polgár- mesteri beszámoló feladatá­nak elsőrendűen megfelelő tűzoltóságról beszél, a való­ságban nagy hiányt szenved­tek a tűzoltók: felszereltsé­gük elavult, a. modern tech­nika vívmányai helyett lófo- gatos szerekkel vették fel a küzdelmet a lángokkal. A világháború idején Megalakulásuk negyvene­dik évfordulóját fényes kül­sőségek között ülték meg a tűzoltók. 1924. szeptember 20- án zenés ébresztővel köszön­tötték a lakosságot, majd a tűzoltó őrtanya udvarán a „sok dicsőségre visszatekintő zászlóra” felkötötték a város közönsége által ajándékozott kék-piros zászlószalagot. Az ünnepség befejezéseként a laktanya udvarán díszgyakor­latot, a Korona-szálló kupo­láján és a magyar—olasz bánik épületén támadó gya­korlatot mutattak be az ön­kéntesek. A háborús készülődés szám­talan jele a harmincas évek végére áthatotta a minden­napokat. A hátország felké­szítéséhez tartozott a légolta­lom szervezeteinek kiépítése. A honvédelmi miniszter ki­küldötte 1939-ben a helyszí­nen bírálta felül Nyíregyháza légoltalmi terveit. A második világháború esztendeiben fo­lyamatosan gyarapodott a tűzoltók felszerelése. A város beszerzett egy használt Daim­ler gépkocsit, amit házilag csukott felépítménnyel láttak el és elsősorban a vidéki ki­vonulásoknál kívánták hasz­nálni. Az állandósult légol­talmi gyakorlatok miatt ke­vés idő jutott a tervszerű, rendszeres kiképzésre. Az al­központokban a tűzoltó segéd- osztagosokhoz kirendelt hiva­tásos tűzoltók tartottak csak gyakorlatot minden délelőtt és délután. A szovjet csapatok köze­ledtére október derekán a város addigi urai elrendelték a kiürítést, többek között a tűzoltó felszerelésék elszállí­tását is. A tűzoltó gépkocsi­vezetőket kötelezték, hogy se­gédkezzenek a szerek elhur­colásában. 1944. október 20- án hagyták el a várost. A ka­ravánban haladtak a motor­fecskendőket, a műszaki men­téshez használt felszerelése­ket szállító gépkocsik, a lajt- kocsik lovakkal. A kiürítést szabotáló tűzol­tók szinte eszközök nélkül maradtak. A szovjet város- parancsnok a laktanyában helyet teremtett a hátrama­radt tűzoltószerek tárolásá­hoz, javításához. Mindössze két 80 liter/perces és egy négyszázas motorfecskendő- jük volt akkor a nyíregyházi tűzoltóknak. - *'•*;. .> üF>{ rjrí c' ■ or rw\ f £[a? " or*' - rp­A fegyelem szilárdítása, a készültség fokozása állandó­an szorgalmazott kettős kö­vetelmény volt az ötvenes években. Egymást követték a szigorú készültségek, riasztá­sok mind az állami, mind az' üzemi tűzoltóságoknál. Az öt­venes évek elején huszonötén szolgáltaik á nyíregyházi al­osztályon. Többek között fel­szerelésükhöz tartozott MÁ- VAG gépjárműfecskendő, gép­kocsi és lóvontatású motor­fecskendők. Hivatásosok — önkéntesek A nyíregyházi tűzoltóság a hatvanas évek elejére mind kiképzésben, mind felszerelt­ségben kielégítő szintet ért el. Az új erdősori laktanyá­ban korszerűbb körülmények között helyezhették el a tűz­védelmi technikát. Az a len­dületes fejlődés, amely rövid időn belül teljesen átrajzolta a nyíregyházi városképet, s alig másfél évtized alatt szür­ke vidéki kisvárosból a Nyír­ség százezres lélekszámú köz­pontjává emelte Nyíregyhá­zát, a hatvanas évek dereká­tól bontakozott ki. A robba­násszerű ipartelepítés, lakás­építés megsokszorozta a nyír­egyházi tűzoltóság feladatát és felelősségét. Egyszerre kel­lett előrelépni az ipari, a la­kóházi és a mezőgazdasági tűzrendészetben. Új lendüle­tet vett a tűzvédelem társa­dalmasítása. Több üzemben szerveztek üzemi tűzoltóságo­kat. A nyíregyházi gyárakban napjainkban egyre több tűz­veszélyes anyaggal, technoló­giával bánnak. A centenáriu­mot ünneplő nyíregyházi hi­vatásos tűzoltók gyors és nagy kapacitású szerkocsijaikkal riasztás után perceken belül a helyszínre sietnek. Nem is­mernek lehetetlent, ha em­beréletről, vagyonvédelemről van szó. Bene János — Reszler Gábor !Ü HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom