Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-01 / 282. szám
KIH HÉTVÉGI MELLÉKLET TdSzitelt Vezérigazgató Elvtárs! Ne lepődjön meg, hogy Bujdosó Mihály geszterédi tanácselnök szerkesztőségünknek küldött köszönő levelére én válaszolok. Valójában nem is önnek, a Hajdú megyei Állami Építőipari Vállalat vezérigazgatójának kellene írnom e sorokat. Inkább kollégáinak, szerte e hazában. Mindazon vállalat, gyár, intézmény vezetőjének, ahová immár évtizedek óta tízezrek ingáznak a Nyírség, Szatenár, Bereg apró falvaiból, tanyatelepüléseiről. A megélhetés szándéka és rohamosain fejlődő iparunk igénye, szükséglete köttetett velük batyut és adott kezükbe vándorbotot. És azóta is mennek Tatabányára, hozzák fel a szenet a mélyből. Építenek hidakat, vasutat, iskolákat, szállodákat Szabolcstól messze. Ott vannak Dunaújváros kohódnál, Diósgyőr vasolvasztó kemencéi forróságában. Vi- . szik a nyírségi otthonok melegét, a szabolcsi almáskertek illatát, asszonyaik ölelését, gyerekeik álmos csókjait. És zötyögnek haza száz és száz kilométereken fáradtan, elcsigázva. De viszik hétről hétre évtizedek óta erejüket, szaktudásukat is. Várják őket a kéményfüstös városok, az ipari fellegvárak. Tisztelt Seres György elvtárs! ön a következőiket írta a geszterédi tanácselnöknek küldött 'levelében: „ ... Vállalatunk dolgozói ez évben kommunista műszakokban vettek részit, amelyek bevételét különböző közhasznú célokra, többek között gyermekintézményekre, illetve fejlesztésének segítésére fordítjuk. Vállalati döntés alapján a gyermekintézmények fejlesztéséhez azoknak a tanácsoknak adunk támogatást, amelyek közigazgatási területéről 50 főnél több dolgozó jár vállalatunkhoz dolgozni. A támogatás mértékét a műszakokban résztvevők arányának megfelelően állapítottuk meg.” Részletesen idéztem leveléből. Ugyanis arra gondoltam, talán ezzel is tudunk tanácsot, ötletet adni, hogy Önökhöz hasonlóan döntsenek más vállalatok, gyáraik vezetői is. Nem lenne alamizsna a nyereség bizonyos részéből a Szabolcs- Szarbmár megyei községi tanácsoknak visszautalt összeg. Ez olyan pénz, amely jogosain illetné meg ezeket a falvakat. A Hajdú megyei ÁÉV 120 ezer forintot utalt át a geszterédi tanács számlájára azzal a céllal, hogy ezzel is segítsék a gyermekintézmények fejlesztésére tett erőfeszítéseket. E sorokból úgy vélem, derekasan dolgoztak a Geszte- rédiről ingázó építőmunkások. S bár soknak nem mondható a Százhúszezer forint, a közmondás szerint azonban sok kicsi sokra megy. S ha valaki még jó szívvel is adja, bizonyára többszörös haszon kíséri. A vállalat figyelmességét szerkesztőségünknek küldött levelében köszönte meg a geszterédi tanácselnök. Jóleső érzés töltött el e sorok olvastán. Hiszem: há Önhöz hasonló erkölcsi felfogással viseltetnének más gazdasági vezetők is Szaibolcs-Szatmár iránt, bizonyára előbbre tartanánk az ország legszaporább megyéje nem kis gondjainak mérséklésében. Egy bizonyos: legkritikusabb gazdasági bajaink sem indokolhatják, hogy elvétsük emberi tartásunkat, tisztességünket, józan, reális ítélőképességeinket,^ s főleg a felnövekvő nemzedék iránt érzett kötelességünket. Különösen akkor, ha a gyermekintézmények céljára visz- szautalandó pénz fedezetét az itteni munkások két kezükkel termelték meg. A Hajdú megyei ÁÉV és a geszterédi tanács korrekt, szocialista elveket valló és jogokat érvényesítő kapcsolata követendő példa lehet más vállalatok számára is. Bízom benne, lesznek követői. Ennek reményében üdvözli Önöket tisztelettel: Kajatiné Pilló Magdolnával, a mozgássérültek megyei egyesületének vezetőjével — No, itt a nagy gond. Mi állami támogatást csak annyit kapunk, amennyit évente a megyei tanács juttat. De ... ez annyi, mintha semmit sem kapnánk. Pontosabban: egyik zsebből a másikba kerül. Tudniillik, a nyíregyházi egyesületi helyiségünk bérleti díja évente több, mint 80 ezer forint. A megyei tanács úgy segített rajtunk, hogy átutalja számunkra a támogatást — s mi ezt rögtön továbbítjuk az IKSZV-nek . . . Próbálunk mi ennél többet kérni — de hát nem tudnak adni. Ha mi ezt a pénzt saját céljainkra tudnánk fordítani...! A Kezdjük az elején: Ön gyógytornász w a megyei kórházban, mégpedig a baleseti sebészeten. A megrokkant emberekkel itt kerül először kapcsolatba. — Elsősorban amputált betegek rehabilitációjával foglalkozom. Egyrészt akkor, amikor megkapják a protézist. Ekkor tanulnak ugyanis bánói a hiányzó végtagot helyettesítő művégtaggal. De nem is ez a legnehezebb ... Inkább az az időszak, amikor ráébrednek, hogy elvesztették a lábukat vagy a kezüket... Ez tailán a legfontosabb feladat: elfogadtatni vele önmagát — így, csonkoltam Jh Általában mennyi idő telik el, amíg egy amputált lábú beteg újra jár, tehát re- habilitáltnak tekinthető? Továbbmenve: mikor tekintenek valakit rehabilitált- nak? — Igen nehéz kérdés. A rehabilitáció ugyanis több irányú. Egészségügyi szempontból ez befejeződik, amikor a beteg megtanult járni. Ha baleset miatt vesztette el a lábát, akkor többnyire gyors a regenerálódás. Ha viszont mondjuk érrendszeri betegség következtében történt a műtét, akkor ez a folyamat lényegesen lassabb. Baleset után elegendő egy fél év ahhoz, hogy újra talpra álljon — fizikailag. A másik nagyon nehéz időszak azonban ilyenkor következik. Kikerül a beteg a kórházból... ... és Ön újra találkozik vele, hiszen a mozgássérültek megyei egyesületének vezetője. — Lényegében már itt igyekszem minél többet megtudni róla: milyen körülmények között él, mí a foglalkozása, hová fordulhat a sorsa, ha újra belép a társadalomba. Milyen a családja, munkahelye, az anyagi helyzete ... És keresni kezdjük — közösen — az utat, amelyen majd a legkevesebbet kell bukdácsolnia: munka, közösség, szórakozás, barátok ... Ilyenkor kell tudatosítani az illetővel, hogy azt nézze: mát kezdhet azzal, amije megmaradt! Mi soha nem azt hangoztatjuk, hogy ezt vagy azt a munkát enélkül is el lehet látni, hanem: mi az, amit Ízzel is... A Szociális rehabilitáció... Mi tartozik w ide? — Nemcsak, pontosabban nem elsősorban az, hogy segélyt ad a tanács valakinek. Sőt: ahol lehet, ne is az legyen a lényeg, mert az a törekvésünk, hogy ne a rászorultság érzése domináljon. Legyen önellátó — ez igen sokat jelent az önbizalomban. Szociális területen inkább az a feladat, hogy például a közlekedésben miképp tud részt venni, hogyan kapcsolódhat be a kulturális vagy a sportéletbe. Apropó, sportélet. Mostanában sokat hallunk a nyíregyházi ülőröplabdások sikereiről. — Nagyon nagy öröm ez számunkra. Hadd tegyem hozzá, hogy a csapatunk egyik oszlopos tagja egy olyan fiatalember, akit négy éve amputáltak itt a kórházban, s ma aktívan sportol. Előtte egyáltalán nem sportolt, ma viszont igen. Sokat jelent ez a végső gyógyulásban elsősorban lelkileg, de persze azt nem kell külön mondani, hogy fizikailag mennyire hasznos. A Lelkes kis közösséget jelentenek a spor- ^ tolók a nagyobb közösségen, a mozgás- sérültek egyesületén belül. Hányán vannak ma összesen az egyesületben? — Hadd kezdjem ott, hogy január 7-én lesz négy éve annak: rákerült a hivatalos pecsét az alapító okiratunkra. Még mielőtt ez megtörtént, már megkezdtük a szervezőmunkát, pontosabban annak felmérését, hogy hány mozgássérült lehet a megyében. A járási főorvosok segítségével próbáltunk képet kapni és közel háromezer embert számláltunk össze. Ma 740 tagja van egyesületünknek, ami országos viszonylatban jó szervezettségi arányt jelent. 0 Kit tekintenek mozgássérültnek? — Ez nehéz kérdés ... Lényegében azt, aki mozgásában akadályozva van, mégpedig annyira, -hogy az megnehezíti a társadalmi beilleszkedését. Ezért mondtam, hogy nehéz kérdés. Tudniillik, aki úgy érzi, hogy nem jelent számára problémát az életben a mozgás, az végeredményben nem számítható ide, bármi is legyen a baja... Mi soha' nem kérünk orvosi bizonyítványt arról, hogy az illető mozgássérült. Ha köztünk jól érzi marehabilitációról, beilleszkedésről ....Ma egy évben két-három helyről kapunk pár ezer forintot. Hz az igazság, hogy sokkal több e- nergíát kellene arra fordítanunk, hogy tudatosítsuk létünket, hogy kapcsolatokat teremtsünk—magyarán: támogatást kérjünk.“ gát, bármilyen pici is a testi hibája — akkor társunk lehet! Mondok egy szélsőséges példát. Ha .valakinek lúdtalpa van, s ebből ■következően fáj a dereka, őt ez korlátozza mozgásában, s úgy érzi, hogy számára nyújthat valamit a mi közösségünk — szívesen látjuk... Például: nyugdíjas, nincs társasága, örömmel jár a klubunkba . . . A Háromezerből 740 tag. Országos arányok ide vagy oda — ez talán lehetne több is. Mi az oka annak, hogy csak eny- nyien vannak az egyesületben? — Elsősorban a távolságok. Még mindig nem tud rólunk mindenki. Gondolom emlékszik az alakuló közgyűlésünkre, maga is ott volt, mint újságíró. Láthatta, hogy mennyien voltunk, milyen lelkesedés uralkodott. Valahogy . .. szinte csodát vártak a mozgássérültek. Hogy most minden megváltozik, minden jóra fordul — olyan dolgok is, melyek húsz-harminc évig gondot jelentettek ... Szóval: miint minden új dolognál, itt is nagy volt a felbuzdulás — de ez nem mindenben váltotta be a reményeket. Elég, ha annyit mondok, hogy jószerivel magam kezdtem el a szervezést, még ma is társadalmi munkában végzem ezt a munkát és tagtársaink közül is csak négyen-öten vannak olyanok, akik aktívan részt vesznek a társadalmi vezetőség munkájában. De akkor sem túlzók, ha csak egyet-kettőt mondok. Ha sok a munka — főleg az adminisztráció! —, akkor természetesen mindig akad segítségem. De hát... nem nagyon bírom már én sem ... £ Három gyerek édesanyja... Hogyan v tudja ezt a család, a napi munka mellett csinálni? — Nagyon nehezein. Egyre nehezebben. Már elértem nemrég azt a pontot, amikor azt mondtam: nem. Nem megy tovább. De azt mondta a férjem: mi lesz veled? Ügy- sem tudsz majd nyugodtan aludni... Csináld csak, én még vállalom egy ideig ... Tudja, rengeteg dologgal kell foglalkozni. Egyesületbeli barátaink hozzánk fordulnak ügyes-ibajos gondjaikkal. Ha új protézis, tolókocsi, cipő kell, ha munkahelyet kell keresnünk, ha anyagi nehézségeik vannak... Levelezünk, utazom, intézkedem... S nekem sem könnyű, a mozgás. £ Ez meglep. Nem tudtam, hogy Ön is ... — Azt csak én tudom, hogy mibe kerül ez a látszat. Mennyi fájdalomcsillapítóba, plusz erőfeszítésbe .. .• Két súlyos balesetem volt. De nem is ez a lényeg. Inkább az, hogy új utakat kell keresnünk. Most sákérjilt elérnünk, hogy egy adminisztrátort fölvettünk, aki a levelezés nagyját elvégzi. Rengeteg van. Egy példa: az országos egyesület újságja, a Humanitás számára kértek egy kimutatást, hogy kinek küldhetik a lapot. Ezt összeírni, legépelni, elküldeni... £ Alkalmazottjuk van. Miből fizetik? A Annak idején, a rokkantak évében igen sok helyről ajánlottak fel támogatást: vállalatok, intézmények. — Ezek alaposan megcsappantak. Ma egy évben két-három helyről kapunk pár ezer forintot. Az aiz igazság, hogy sokkal több energiát kellene arra fordítanunk, hogy tudatosítsuk létünket, hogy kapcsolatokat teremtsünk — magyarán: támogatást kérjünk. Legutóbb például Nyírbátorban kötöttünk együttműködési megállapodást hat üzemmel, de konkrét felajánlásokat még nem rögzítettünk. Nem is mindig pénzről van szó. Az is nagy segítség számunkra, ha például egy üzem' ideadja az autóbuszát egy-egy alkalommal. Persze a pénz is nagyon, de nagyon jól jön. Jönne. A bérleti díjon felül ugye van telefonszámla, levelezés, fűtés, villanyszámla, a rendezvényeken egy-egy üdítő — és sorolhatnám még. Ez a sok kicsi igen, sokra megy... A Végső soron mi a célja ennek az egyesületnek? Mit kínálnak — és mit tudnak nyújtani a mozgássérülteknek? — Már ejtettünk néhány szót az előbb arról, hogy milyen nehéz megtenni az első lépéseket. S most nemcsak a fizikai oldalára utalok — inkább arra, hogy innen kikerülve mennyi fallal találja magát szemben az egyébként gyógyult beteg. Nem mehet vissza a munkahelyére, nem tud visszailleszkedni a családjába (ha egyáltalán van családja . . .), a jövedelme megcsappan és így tovább. Éppen ezért kezdtem annak idején szervezni az egyesületet. A munkám során ezernyi alkalommal láttam a kórházból kikerültek gondjait... Kell egy olyan háttér, egy szervezet, amely megpróbál segíteni, „tenyerére veszd” a sok-sok bajjal szembekerülőt. Elcsépelt mondat: valaki megtalálja a helyét a társadalomban. Igen ám, de ehhez hely kell! Ez néha konkrét munkahelyet jelent, gyakran pedig a családot, barátokat, társas kapcsolatokat... £ Említette a munkahelyeket Egy amputált lábú vagy kezű ember legtöbbször nem képes a régi munkáját végezni. — Üj munkahelyet kell találni neki — s ez nem könnyű. Ma már enyhültek az ilyesféle gondok, de az első két évben szinte kizárólag ezzel foglalkoztunk. Hangsúlyoznom kell, hogy mekkora segítséget jelent számunkra a megyei tanács munkaügyi osztálya. A kezdet kezdetétől teljes értékű partnereink voltak, sök-sok barátunk kapott munkalehetőséget a segítségükkel. A lábsérülteken kevés kivétellel ma már tudunk segíteni — a kézsérülteknél sajnos, még több a gond az elhelyezkedésben. De nemcsak a megyei tanács segít bennünket, vannak vállalatok, ahol kiemelten foglalkoznak a mozgássérültekkel. Feltétlenül említenem kell a Nyírségi Nyomdát! Jóval több barátunkat foglalkoztatják, mint amennyire a, kapott állami támogatás kötelezné a vállalatot. A Mik a legégetőbb gondjaik a munkán kívül a mozgássérülteknek? — Első helyen a lakás áll. Örök téma. Tag- társainik számára a lakáshoz jutás is nagyobb gond, mint másoknak. Gondoljunk csaik a jövedelmükre. Az a néhány pont pedig, amellyel többet kap állapota miatt a lakásigónylő lapján — nem sokat jelent. Nem annyival nagyobb az ő gondja, mint amennyi előnyt kap. Mert ugyan hogyan merjen családalapításra gondolni egy 25 éves Heine-Medines fiatalember, ha egy szűk albérletben él, alacsony a jövedelme ... Olyan hátrányban van, amit el sem lehet mondani. Ki köti hozzá az életét? Még csak próbálkozni sem mer, visszahúzódik, fél... Ha legalább lakása lenne ... Másik példa: itt Nyíregyházán is van olyan mozgássérült barátunk, akinek van ugyan lakása — de nem megfelelő a számára. El tudnám képzelni, hogy kialakítanának valahol néhány olyan lakást, melyek földszinten vannak, könnyen megközelíthetők — esetleg több mozgássérült család is ide költözhetne. így az is megoldódna, hogy a szociális gondozók munkája könnyebb lenne: ebédet vihetnének például egy helyre több tolókocsis fiatalnak vagy öregnek is ... Az‘ilyen „együttélés” számukra is sokat jelentene. Persze nem kolóniákra gondolunk. Az elkülönülést hozna — márpedig ez nem lehet cél. — Persze, amikről itt beszéltünk, azok csak a legsúlyosabb gondok. Ezernyi apróbb is foglalkoztat bennünket — és bizony lassú, nagyon lassú az előrehaladás. De bizakodunk: az eddigi négy esztendő is igen sokat jelentett a megyében élő mozgássérültek számára. £ Köszönöm a beszélgetést. Tarnavölgyi György 1984. december 1
