Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
1984. december 24. Q O yi tervet, Illyés Gyula) tészete gtöbbet. Utolsó vers- le, az 1968-toan meg- ső a homokra című- »éldányszáma tizen- Siker várta külön- Jó kiállású, jó arcú, •dű férfi volt; megellnének, szemnek, egyaránt. Képviselőkön maradottjait a í szerinti értelmében íggyűlési képviselő is íz inkább megzavar- ítsem megnyugtatta, oly nehéz jó verset az igazságról, mint te vagy a bíró, s a amikor már a vállaiért is ott a koszorú, dásul szerény is volt, ig a mondás szerint gy neki volt mire. Te- 5 volt és jól nevelt. hű a maga iránt támasztott igényéhez. A vidékről írt, de — láttuk — egy ízében lt provinciális. Az it versbe gyűjtő költő aség útját járjá, de :rint annak csak az akaszait, Váci Mihály 5 évének verseiben a tség jegyei: a kerék- a lábnyom a homo- >n, a jegenyefák az oldalán. Aztán ezek ik ritkulnak; a meg- et más jegyek hitelesí- ci Mihály már a ta- ibb volt, mint tanyasi horizontja egyre nőtt. kpár csíkozta gyalogút ik a városba vezette, naga új lehetőségei- lig volt vele egykorú akinek fejében annyi szívében annyi friss et állított meg a ha-; Szülei társaságában Mester Attila; Hogy is kellene mondanunk? Amikor megkaptam a nagy borítékot, Miska bátyám, a katonaságnál, benne leveled s az Alföld szinte aznap nyomtatott száma, s amikor belenéztem, éreztem: megcsap a festék szaga, a nyomdaszag, a friss papír szaga, amit úgy szeretek ma is, akkor én ott, felemás, bumfordi csizmában állva, a nyesett „pilotka” sapkával fejemen (elvágólag a két szemöldököm között) nem tudtam szólni. Versem van ebben az újságban, maga Váci Mihály szerkesztette bele — akartam volna mondani, de nem tudtam, mert ez ott (s ráadásul épp fenyítés alatt valami katonátlan cselekedetem miatt) nem volt időszerű. Kértem hát engedélyt távozni, tessék! — szóltak parancsnokaim a szabályzat szerint, s én mentem csattogva a folyosón. Sarkosan kellett fordulni, leszorítva a nagy borítékot, amíg a jobb kéz fenn maradt a sapka mellett a fordulat kétharmadáig, s a bal láb keményen kilép. Nem volt ott semmiképp időszerű, hogy mindenki fülébe kiabáljam: Váci Mihály, a költő, megint Szabolcsiban járt, s találkozván a frissen bevonulóval, a már kopaszra nyírt fejűvel, megkérdezte — nincs valamid? Valamid készen, amit elvdhetnék? — Van, Miska bátyám, egy rövidke vers, lehet, hogy nem is vers, csalk valami olyasmi. — Azt majd én döntöm el, hogy milyeami, add ide. Kérek engedélyt távozni a csomaggal! Tessék — mondod most Miska bátyám, és én mit tehetnék mást, távozom. Állni előtted, felemás csizmában s riadt-kopaszon nem lehet tovább; menni kell a csomaggal, mert marsall lettél már, generális közöttünk, is mi kiskatonáid, ha félünk is, hiszünk. Bátorítjuk' magunkat szavaiddal, hogy is mondtad? Hogy is kellene mondanunk? — A verset fogd, a szívedhez szorítva, s a bal láb keményen kilép. Tenyérbe írt versek Tudom: — semmit sem tudhatok. Erő kellene, hogy reméljek. Mélyen megforgatni a földet, erős motor kell az ekének. lm, egy eke, kemény volt, éles: kifogták a {motort előle. Ragyoghat már, — még jó, ha kés lesz: — merülni dús szalonnabőrbe. Kiivott kutak vödre lettem; merülnék, — sárba merülök. Apad, mit ajkakhoz emeltem. Lenn mély sötét, fenn sűrű köd. ★ A tél letérdel, rámfúj: —■ jászol előtt barom, Felkérődzi a rétet, emészt: — simogatom. ★ Még megmaradt erdőkbe vágyom, madarak szárnya alatt élni. Háztáji földecske lehetnék! — mit remélve turkál egy néni. Majd elszegődöm jegenyének, zúgni a vert tanyák fölött. Égről levert pacsirta-ének fürjsírás lesz a fű között. Elmegyek szerszámokba nyélnek, használjanak, szorítsanak: ott legalább öklök közt élek, szeret, ki vélem odacsap. Már mindent megtanultam, mit itt tudni lehet. És mégis újra kezdem, mit be nem fejezek. A geílék gyönyörűek, de szebbek a rigók, — a fehér némaságban feketén ordítok. Égnek a tél fagyában; ég, süt; — tűz ez a gyász, a hófehér halálban fekete lázadás. Mindig valami ellen: — fehérben; feketék. Szorít a világ engem; feszítem én, az ék. „Ezer nyelven hallgatok“ Ezer erdő zsong bennem ébren mindent érző levelével. Ezer rét fűszálával érzem: hol jár barátom, ellenségem; tenyeremben fut mind: — tudom, ki hol jár sok ezer úton, ki lopakodik ellenem? — Lépte visszhangzik mellemen. Ezer lehunyt pillám alatt millió rögzített adat. Ezer hunyt szemmel-őrizem, mit felednek már csendesen. Míg kötözik a csonkokat, egyengetik a sírokat, lehunyom százezer szemem: — ellenállok: — emlékezem. Ezer arccal rejtőzöm el. Arcom viseli százezer, — és mind mögül én figyelem előretörő seregem. Ezer arc: — ezer pajzs elém: ezer arc mögött várok én. Hogy összegyűljön seregem: — várakozom mindenkiben, szétosztva — mint a szétszedett, részenkint cipelt lövegek. Ezer nyelven hallgatok, ezer dologról — mit tudok, ezer el nem sírt szót tudok, százezer tilos mondatot, Mint a példahallgat ezer átok, szítok, fogadalmam és esküvés: — fogak között ezernyi kés. Megszólal miről hallgatok, beszélni kezd és dalba fog. Világ hallja e dallamot, beleborzad és feldobog. Ezer elhallgatott dolog v kinyitja ajkát és susog, lába alatt a föld mozog, nyöszörögnek a friss sírok, ökrendeznek a zöld folyók, hörög a kút: — a csonkított halott sebe felbugyborog. Nyüszít, sír, miről hallgatok. Százezer nyelven hallgatok. Piszkos árnyak erdeiben a horda vonul, nem pihen; vakkan, iszem villan, száll a kés, pénztől, vértől mocskos a kéz, őserdők-ösztöne üvölt, kitör: — borzadva vár a Föld. Hatalom, pénz-éh, babonák, faj-gőg, vallás, politikák tüzelt, vad rítusára ráng újra elvadított hadak árja — a gát már átszakad. Ezer nyelven hallgatok ezer dologról, mit tudok. De egyszer még megszólalok. Nagy István Attila: A magabiztosság nyugalma >hasem találkoztunk. Nem jk egyetlen dedikált Vádtetet sem. Mégis, most, egyven év közelében is ;m azt a zaklatott nyugta- jágot, amelyet A szegéit hatalma elolvasása je- tett. la sem tudom igazán, y melyik verse kavart jobban, A péteri had, y a. Szőkén, szelíden; a mfónia vagy a Te bolond. naszkorom lángoló hite rnjasan, türelmetlenül da magába a versekből dó erőt, lelkesedést, tett- yat. A formáját éppen kben az években kereső k a bizonyosságok felé zdult, s megtalálta a „seb- i és szenvedélyben”, az azatvállalás szükségessé- en. A könnyű szél árama site, de találkozott már a trő ellentmondások felol- ának kikerülhetetlenségé- is. l hatvanas évek nagy hallókat vető vitája az élet- dhoz kapcsolódott. A hóin éljünk? kérdése akkor t igazán hangsúlyossá, ikor reális közelségbe ke- t az életszínvonal látvá- >s emelkedése. íz évtized kiemelkedő al- ásdk megszületését segi- be. Fejes Endre Rozsdate- töje, Sánta Ferenc Húsz ja, Somogyi Tóth Sándor jféta voltál szívem című munkái más-más aspektusból ugyan, mégis általánosítható érvénnyel elemezték a megtett utat. Váci Mihály a Még nem elég! című verssel megelőzte a vitatkozóikat. Az ünnepi alkalmak, a szavalóversenyek „ellkoptatták” a verset, pedig napjaink közéleti problémái, morális kérdései, a továbbhaladás útjának egyre árnyaltahb megrajzolása inkább fokozzák aktualitását, nem csökkentik erejét. Lassan megőszülnek a cinikus kézlegyintők, a világpolgárok pózaiban tetszelgők. Minden kétkedőt túlél a hit, a kudarcokon felülemel- kedők bátorsága: újra és újra megszületik a „nagy-nagy álom”: a tevékenységben kapja meg igazi arcát a szándék. Az értelemmel és érzelemmel átitatott és vállalt szándék. A József Atti- la-i „szellem és szerelem” él tovább Váci Mihályban, amikor a Még nem elég! korparancsát megfogalmazza. Egyetemes figyelmeztetés ez, az első lélegzetvételtől az utolsóig tart. A vers nem kötődik egyetlen évtizedhez, érvényességét a tettvágyó és cselekvésre kész ember léte jelöli ki. Fűtetlen vasúti kocsi zöty- kölődik velem Mátészalkáról Nyíregyháza felé. Elgémberedett ujjaim Váci-kötetet lapoznak: még nem elég; a nemdohányzó kocsiba betódulnak néhányon, sűrű füstöt és káromkodást eregetve. Hangosak, durvák, közönségesek. Még nem elég. Azt olvasom az újságban, hogy egy idős ember 'két napig eszméletlenül feküdt a lakásában, s a nyugdíját hozó postás vette észre: még nem elég. Két kiskorú fiatalember agyonvert egy negyven felé járó férfit: még nem elég. Lányanyák, asszonyok megszülik s elföldelik vagy a kukába rejtik az életet: még nem elég. Vastag köd üli meg a decemberi tájat. Rátelepszik a szívemre. beszédben Én úgy szeretnék népem mesélő emlékezetében pár szóban megmaradni, ahogy ma a beszédben példa s bölcsességeképpen közmondást szoktak bólogatni. öreg mondja a fiatalnak, mindenki eltűnődve hallgat: — Igen! e pár szó mily igaz! — — s egy életen át megfogadja; eszébe sem jut, nem kutatja, hogy aki a tanácsot adta, hol van, már hol van! — és ki az? Elég volt! Kedvesem, mondj egy jó szót értem. Szeress nagyon, fáraszd szívem. Hogy élhessek, egyetlen érdem: elájulni térdeiden. Ki vagyok én? Milyen jogom van lábon hordani homlokom? Csak az, ha boldog sikolyodba az én jajgatásom fonom. lm, megadom magam. Elég volt! Ember kell, nem Emberiség! Szemed kell már csak, nem az égbolt; — tenger helyett könnyed elég. Az idén felavatott Váci-szobor Tiszaszal- kán — Sebestyén Sándor műve r
