Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
1984. december 24. Kettős portré — aranydiplomáyal Göröngyös út a telepről Nem mindennapi esemény tanúi lehettünk mi többezren a tanárképző főiskola legutóbbi tanévzáró ünnepségén, ahol az ötven, vagy annál több éve végzett pedagógusokat is szokás köszönteni: itt vette át okleveleit az aranydiplomás házaspár, Karasz István és Karasz Istvánná. ★ Karácsonyi készülődés közben kopogtattunk a tágas családi otthonba. A lakás minden szöglete a derűt, a békét, a nyugalmat sugallja, miként lakóiból is árad a tiszta harmónia. Kedvesen válaszolgatnak az érdeklődő kérdésekre, bár talán furcsállják is egy kicsit a látogatást, hiszen akik ismerik a Kárász házaspárt, tudják, nem voltak sohasem büszkélkedők, magukat sohasem helyezték előtérbe, egyszerűen csak tették, amit kell, a dolgok rendje szerint. Arra sem gondoltak soha, hogy egyszer majd újságcikk születik életükről, hiszen, mint mondják, nem volt abban semmi rendkívüli. Hacsak az nem, hogy egyszerre vehették át az aranydiplomát, ami pedagógus házaspárok között valóban kevésnek adatik meg. Emlékek felidézése, oklevelek, kitüntetésekről szóló okmányok között és időnként egy-egy letörölt könnycseppet követő szelíd mosoly kíséretében rövid időre visszakalandozunk tehát az időben ... Rózsi néni, mint a hadiárvák közül többen is, „kispolgáristaként”, gyerekfejjel került a nyíregyházi leánykálvineumba, ahol otthonra talált. Visszagondolva, elsőként ma is a hála jut eszébe volt internátusi igazgatója és tanárai iránt, akik nemcsak tanították, hanem közvetlenségükkel, szeretetükkei hivatástudatra, emberségre is nevelték. Akikkel ma is tartja a kapcsolatot: Nyulasi tanár úr és felesége, Erzsiké néni, dr. Romhá- nyi Gyuláné, Irmus néni és Vikár Sándor — nekik ötven év távlatából is köszöni azt a szeretetet, mellyel a szülőt, testvért pótolni igyekeztek. Pedagógus lett, de úgy, hogy miközben tanított, tanult is. Az első tanítói oklevelet újabbak követték, szaktanítói, szaktanári és végül az áhított képesítés a nagy álom, a testnevelés tanításához. Harminckét évig tanított. Nagyon szívesen emlékszik vissza a felsőfokú tanítóképző gyakorlójában testnevelő tanárként eltöltött évtizedre. Ott is a tantestület összetartására, Halmai Tivadar- né irányító munkájára. A legszebb emlékeket a kicsik tanítása adta, mert ez a korosztály, mely még könnyen hajlítható, nevelhető, szép szóval, szeretettel. A pedagógus pályájának pedig — mint mondja — a gyermekszeretet az íratlan törvénye. Pista bácsi is olyan időszakban kezdett tanítani, amikor nem hogy tárt karokkal várták volna a frissen végzetteket, hanem napi gond volt a fiatal tanító kenyérkeresete. Korosztálya pályakezdésére jellemző, hogy sokan családoknál helyezkedtek el nevelőként, vagy ha sikerült állást kapni, nyolcvan-száz gyerek tartozott a kezük alá. Fiatal diplomásként megismerkedett az „ingyentanító” életével a tanfelügyelőségen eltöltött évek alatt, amikor munka után a honvédségnél az analfabétákat tanította betűvetésre. Később a tanügyi közigazgatásban helyezkedett el, ő is továbbtanult, s az ország számos települését bejárta tanítóként, tanárként, míg végre hazakerült. Két iskola megszervezésénél és indításánál végzett a felettesek által is nagyraértékelt megalapozó munkát: a volt kertészeti technikum és a tanítóképző főiskola létrehozásánál. Hetvenéves koráig dolgozott. Az átszervezés után már a tanárképző főiskola volt az, ahonnan mindketten nyugdíjba mentek. BUDA FERENC: Legenda Pásztorok, háromkirályok útja nem hatol el a házig. Fönn virraszt József egymaga, cigarettázik. Kisjézus alszik, fölretten, sikoltó csecsemőhang csapdos a csendben, száj tátog — fuldokló madár csőre. Mit lát vajon, miféle iszonyokat jóelőre? Pribéket, szöggel, szekercével? Római katonát? Heródes dühödt lovát? Mária kimerültén fekszik magában. Jó pásztorok, bárányvivők, Keletről jött királyok lába hova süppedt el, micsoda sárba! Virraszt fönn József, az ács reggelig ébren. Szívja a keserű füstöt szelíden, eltökélten. ötven év telt el az első diploma megszerzése óta. ötven év — elröpült, mondja Rózsi néni. Ötven év — Pista bácsi szerint nagyon nehéz esztendők után most mindenért kárpótolva érzi magát, s ezt az örömet a család adja, a két lány, a vők, a három unoka. Mert a nagyobbik leány, Emőke elérte az édesapa régi, gyermekkori vágyát és mérnök lett. Az ikerunokák az érettségi után pedagóguspályára jelentkeztek, egyiküknek már sikerült is a felvételi. A másik leány, Csilla pedig édesanyja legkedvesebb tantárgyát választotta hivatásul — testnevelő tanár lett. Jól indul a harmadik unoka pályafutása is: most kezdte meg a gimnáziumot. Együtt a pályán 1934 óta — és együtt az életben immár 45 éve. Ha a sors időnként ki is kényszerítette a távollétet, mindig arra törekedtek, hogy a munkahely egy településen legyen. Ez az összetartás, az összetartozás ma is megszabja a család életét: nem távolság a több mint négyszáz kilométer, jönnek-mennek a levelek, a telefonok. Mindenről értesítik egymást, a nagylány unoka külön is kikéri a nagymama tanácsait leveleiben. Manapság, rohanó világunkban ez a harmónia egyike a kevés békeszigeteinek. Rózsi néni, találkozásunkra készülve egy Örkény-idézetet készített elő: „a kút csak felülről kaphat fényt, az öregség a múltból”. És most, mindketten túl a hetvenen, elfeledve a rossz emlékeket, s csak a szépre gondolva, ennek a fénynek a sugarában megmelegszenek. Abban a fényben, amelyből másoknak is mindig tudtak adni. Baraksó Erzsébet „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” (Tamási Áron) „Életemben most, november elején voltam olyan nagy helyen, mint a minisztérium. Elképzelheti, milyen izgalom fogott el. Ügy leizzadtam, hogy nem is emlékszem, miként jutottam a miniszteri asztal elé. Egy biztos, addig sokszor megtöröltem a kezem, mert csupa víz voltam. Kezet fogott velem a miniszter és átadta a Kiváló Munkáért kitüntetést. Én ekkora boldogságot még az életemben soha nem éreztem, mint abban a szent pillanatban. Éreztem, megértettem: ember vagyok. Befogadtak a származásom ellenére is. Ki szerettem volna kiabálni, hogy mindenki hallja... A kótaji soron, a putriban nevelkedtem fel. A Dankó- telepen születtem, a vasút mentén. Nyolcán voltunk testvérek. Az apám vályogot vetett, (amíg szükség volt rá), abból tartott bennünket. Később aztán Pestre kényszerült kubikolni. Én a telepről jártam iskolába. Be a faluba. Nyolc iskolát végeztem. Tudták, hogy cigány vagyok, le sem tagadhatnám. De valahogy én soha nem éreztem megkülönböztetést meg mellőzést emiatt. Nem tudom magyarázatát Valahogy éh mindig azon voltam, hogy beleéljem magam: cigány vagyok, ezt kell elfogadtatnom mindenkivel. Erről nem én tehetek. Két nyelven, cigányul és magyarul beszélek. A családom, a gyerekeim is. Arra meg az élet döbbentett rá, hogyha valamire akarok jutni, akkor nekem bizonyítanom kell. Ebből állok reggeltől estig, mindenütt. FAGYLEPEL (Gaál Béla felvétele) Perben a putrik világával Balogh Pál követendő sorsa Igyekszem mindig tisztán megjelenni és tisztességgel viselkedni. Békés ember vagyok. Inkább visszahúzódok, ha azt sejtem, meg akarnak alázni. A cigánysorról a bátyám emelt ki. Övele mentem Pestre 1967-ben. Első munkahelyem a Dunavölgyi Vízügyi Igazgatóság volt. Kubi- koltam. A bátyám vállalt értem felelősséget, mert akkor még alig voltam tizenhat éves. Egy év múlva kerültem a mélyépítő vállalathoz. Ott jobb volt, többet kerestem. Két év múlva már négy munkásszálló bizottságának a tagja voltam. Egy évre rá étkezési ellenőrnek választottak. Kétezer munkás érdekében ellenőriztem. A világon mindent, a konyhákat, az árukat, az ételek ízét, a tisztaságot. Jólesett, mert megbíztak bennem. És szerettem is csinálni. Közben tíz hónapra katona lettem. De már akkor kétgyermekes családapa voltam, így aztán leszereltek. 1975. óta, jövő június 18-án lesz tizedik esztendeje, hogy itt dolgozom a Nyíregyházi Közterületfenntartó Vállalatnál. Kótajból járok be minden nap vállalati busszal. Segédmunkásként kezdtem a bátyám által alakított brigádban. Engem választottak meg szakszervezeti bizalminak. És brigádvezető-helyettesnek is megtettek. Elvállaltam. Ez cigánybrigád, tizenegyen vagyunk benne. Mind kótajiak.. Olyan harminc—;harminc'öt év körüliek vagyunk valahá- nyan. Nem félünk a munkától. Petőfi nevét viseljük, aranykoszorús címet nyert szocialista brigád lettünk. Erre büszkék is vagyunk. Miután a bátyám elment újra Pestre dolgozni, engem választottak meg 1978-ban brigádvezetőnek. Azóta baj- lódok az emberekkel. Sokkal, nem csak cigányokkal, merthogy 1983. januárjában meg főbizalminak választottak. Csak szeretnek az emberek, ha rám szavaztak. Nem?'Öh, sok mindent kell nekem csinálnom. Sérelmeket tisztázni, Segély után járni, bérügyet intézni, igazat mondani, ha fáj is... ök akarták. Nem népszerű túlságosan, de én szeretem. Megtörtént már olyan is, hogy azt mondta a vezetőség: „No Balogh Pál, itt van ez a pénzösszeg, oszd szét az emberek között igazságosan.” Nem volt könnyű, de nem hallottam panaszt utána sem, bár bizonyosan akadt, aki orrolt rám. Kedvelem a bi- zalmiságot is, meg a brigádvezetést is. Sok fáradozással jár, de azt érzem, megéri. Nyíregyházán a parkok, terek gondozása a feladatunk. Leginkább az új parkok készítését szeretem. Az már alkotás, szép munka. Voltunk Záhonyban, vittek bennünket Gávavencsellőre és máshová is. Jó ennél a vállalatnál. Megbecsülnek. Kétszer kaptam vállalati kiváló dolgozó kitüntetést. Itt van, megmutassam? Az apám cigánybíró volt Kótajban huszonöt esztendeig. Én tanácstag vagyok. Hozzám tartozik az egész cigányság. Baj, hogy nálunk még nem tűnt el a telep. Ez még az elkülönültség jelképe maradt. De a telep élete már megváltozott. Rend, tisztaság van. Nem lopnak, nem eszik már meg a dögöt, mint valamikor. Tisztességesen élnek. van munkájuk a cigányoknak, és rendesek a lakások is. Nem ritka a rádió, a tv, a hűtőszekrény sem. Mint nálunk. Legalább hatvan cigánygyerek jár az iskolába. Igaz, megtörténik, hogy büntetni kell a szülőket, meri mulaszt a gyerek, nem en gedték el. Ez már kevés... Gondom? Ez a telep. Gondolom csak úgy lehetne a cigányság beilleszkedését elkezdeni, ha felszámolnák a telepet. Csakhát ahelyett, hogy fogyna, inkább gyarapszik.' Üj házakat építenek. Pedig jobb lenne, ha ezek már a faluban épülnének meg. Ha rajtam állna, minden utcában engedélyeznék egyet-egyet. Talán befogadnák az emberek. Van rá példa más faluban is... Befelle- gezne a régi cigányéletnek is. Ebben kellene segítség. Csak azt sem tudom, hol és hogyan kezdjem? Meg akarják-e a cigányok? Mindenki. Amint hallom, újabb utcát akarnak nyitni a telep közvetlen szomszédságában az építkező cigányoknak. Én nem helyeslem. Elég nehéz így is beilleszkedni, míg a magamfajtát el- és befogadják az emberek... Innen járnak az én gyerekeim is iskolába. Két lányom és egy fiam van. A fiú Tiszavasváriban tanul, mezőgazdasági gépész lesz... Otthon. Ez nekem is, nekik is még egy kicsit a telepet jelenti. Talán közel félezer itt élőnek. Ha látta volna milyen mozgás volt, amikor hazaérkeztem a minisztériumból. Tele volt a házunk akkor este. Vártak, ölelgettek. Jöttek a cigányok, mindenki látni akarta a kitüntetést. Éreztem: büszkék rám... Feleségem nagyon felkészült erre a napra. Kedvencemet, a gombapaprikást főzte meg, volt ital. És az ahogy ilyenkor szokás nálunk, ittunk a sikerre... Én kérem nagyon boldog ember vagyok, hogy ezt elérhettem. Talán az első cigány ember Kótajban, aki ilyen magas kitüntetést kapott. De legalább annyira örülök az Érdemes Társadalmi Munkáért kapott szép bronz plakettnek is, amit a városi tanácstól kaptam. Az elnök elvtárs adta át. Mi a vágyam? Kiköltözni a telepről és iskoláztatni gyermekeimet.” Teljesüljön. Farkas Kálmán KM ÜNNEPI MELLÉKLET
