Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-15 / 294. szám
K ödös, decemberi táj, a Rétköz peremén. Délről hatalmas homokhegyek bukdácsolnak a Tisza felé, lábukat félig kiszáradt morotvák, vadvizek áztatják. Göcsöirtös füzek, nyárfák, mélabús égerek le egészen a folyóig. Titkokat, legendákat őrző vidék. Magáról hírt csak ritkán adó, de meséket, mondákat bőven termő falu, Szabolcs- veresmart. Mondják, Verespartnak nevezték egykor ezt a helyet a tiszai tutajosok nyomán. A folyó meredek, törő-partján ma is hideg Vizű, veres «Fecskék csordogálnak, rozsdásra festve az agyagot. Vannak azonban olyanok, akik teljesen másképp magyarázzák e név eredetét! Itt a falu alatti nagy homokzátonyon kötöttek ki, s éjszakáztak a tutajosok, akiket hajnalra elevenre csíptek a nagy vereshangyák. Verespart lett hát a község neve, majd Veresmart, száz évvel ezelőtt pedig megkapta a Szabolcs jelzőt is, hogy meg lehessen különböztetni a hegyvidéki Veresmartoktól. Mert az országban volt belőlük négy is, itt a szomszédban, Beregben, de Ugo- csában is egy-egy. Mindezeket pedig tudom Balogh Miklóstól, a község legrégebbi pedagógusától, aiki lassan harmincöt esztendeje okítja már Veres- miart iskolásait. Akik persze semmiben sem különböznek a nyírségi vagy beregi diákoktól, éktelen lármát csapnak, míg Balogh tanár úr rájuk nem parancsol. Csend azonban még így is csalk akkor tesz, amikor újból a falu múltjára terelődik a szó. S újból igazolódik a régi igazság, a gyermek csak akikor rosz- szailkodik az iskolában, ha unatkozik. Ám ha érdekli valami...! Szóval a múlt. Ma már nemigen tudja elképzelni az ember, micsoda érték volt valamikor ezien a tájon — ahol lépten-nyomon lápokba, szittyós rétekbe ütközött az ember — a föld, ahol gabonát, krumplit lehetett termelni. Még a homokdomboknak is nagy- nagy becsülete volt, hiszen ott a rozs mégis csak gyökeret tudott ereszteni.. .Ebből a korból maradhatott fenn a Laci-sziget legendája is, a név valahol a kékesi határban egy nagy homokhegyet jelöl, mely szigetként emelkedett ki a mocsarak között. Történt, hogy a kékesiek egyik tisztségviselője jó pénzért rávett egy veresmarti cigányt, hogy tegyen a csizmájába, a talpa alá kékesi homokot, és esküdjön meg a veres- martiak dombján, hogy ő bizony kékesi földön áll. Bizonyítván azt, hogy ahhoz a dombhoz a veres- martiaíknak az égvilágon semmi köze. Kiderült azonban a turpisság, s a feldühödött veresmartiak ott helyben agyonverték szegény tanúságtevőt. Pedig ő Igazat mondott, hiszen valóban kékesi homokon állott! őriz azonban sokkal békésebb legendát is a helyi szájhagyomány. Kint a határban találhatjuk a Paptavát, mely mostanira jórészt már feltöltődött, de egykoron...! A jánvári várból tündérlányok hozták egy sötét éjszaka a kis várd i vár leendő harangjait át a sűrű, fekete lápon. Ám egyszer csalk megszólította őket egy rémisztő hang, a tündérek ijedtükiben a mocsárba ejtették a harangokat. Ma is ott pihennek valahol a mélyben, s csalk néha, ilyen ködös, imbolygó napokon hallja néhány öreg veresmarti a hangjukat, messziről, valahonnan a föld gyomrából. Ha...! De mit hall itt az ember a faJluhoz tartozó Vigh-tanyán? Csák nem tán a jánvári harangokat? Mert valami cseng-bong, s ebben a kutya ködben, még a hang is öblösebb lesz. Dehogy harangok! Birkanyáj legelészik a Tisza menti nagy síkon, siheder legény- ke vigyázza őket. — Juscsán Zsolt — mondja, itt lakik a Vigh-tanyán, vagy ha úgy jobban tetszik, a Tölgyes-szögben. Tizenhat éves, az általános iskola után szegődött el a legelőiket bérlő ajaki juhászokhoz. Kezében bot, hátán madzagra fűzve modem tarisznya: nájloosza- tyor. Benne az ebédje, rántott hús, kenyér, húskonzerv. Legelészik a nyáj, s kérdezzük: — Nem unalmas, így egyedül? — Hát... nem keil remegni az izgalomtól — mosolyog csendesen. — Bár most volt munka, néhány napja ellettek a juhok ... meghát farigcsál az ember. Botokat, dobozokat. — Mennyi a bojtár fizetsége? — Nem sok — legyint. — Havonta úgy kétezer forint. — De hát ennyiért vasárnap is szolgáim kell a nyájat — Hia elkéred ztoedek, azért elenged a gazda. Rendes ember az. — S bojtárként fogsz megöregedni? Apró, hófehér báránykák viháncolmalk a gyepen, Juscsán Zsolt azokat nézi. — Hát, valahová el kellene menni. Valahová az iparba... szakmát tanulni. Köröttünk csendben lapul a tanya, még most sem hiszi tálán, hogy megmenekült. Mert sokáig tilos volt itt építkezni, pedig ugrás- nyina a falu. Most enyhült nemrég a rendeleteket hozók arca, s máris vannak akik bejelentették, igenis, itt szándékoznak építkezni. Akárcsak a másik tanyán, Rozsály-pusztán. Igaz, ne gondoljon senki a klasszikus tanyákra, szabályos kis falucska mindkét település, csak éppen eddig nem sokat törődtek velülk. Többek között ezért is reménykednek a faluban sokan, hogy emelkedni kezd majd a veresmartiak száma. Mások mellett Gáncsos Zoltán, a falu párttitkára is, aki szívesen beszél ugyan a település elmúlt századairól is, ám a jelen, s a jövő sokkal de sokkal jobban izgatja. Az iskola napközijében beszélgetünk, mert ő is pedagógus, lassan harminc éve itt Veres- marton. — Az az igazság, az elmúlt évtizedekben eléggé mostohán kezeltek bennünket — mondja. — Látszik ez sajnos az iskola épületein is, már jócskán rájuk férne egy nagy felújítás. Azért, — hogy lekopogjam — laz utóbbi időben kezdenek többet törődni a faluval, most kiaptunlk majdnem egymillió forintot a kultúrház korszerűsítésére, hamarosan vezetékes ivóvizet építenék, és ha jól megfigyelte, a falu alatt már látszik annak a hatalmas beruházásnak a kezdete, melynek nyomán majdnem négyszáz hektáros víztározó lesz a határunkban. Közel a Tisza, itt lesz a gyönyörű tó, minden bizonynyal felfedez majd bennünket az idegenforgalom. Mert a veresmarti fiatalok már „felfedezték” szülőfalujukat, rengetegen kezditek a lakásépítkezéshez. Hál’ istennek pénz is van a községben, hogy mást ne mondjak, több mint hatvan személykocsit számláltunk öszsze a múltkor, ahol a tanyákkal együtt sem élnek kétezren! Hogy másít itt tartanak a veres martiak, jelentős szerepe van egykori terme- 1 őszöve/tikezet üknek, a Tisza Gyöngyének, s első elnökének, Szántó Károlynak. Az idős, szép derék gazda az udvar végében álldogál, nézi az almafáit. Hova kell majd nyúlnia a metszőollóval, ha letakanodniak a levelek az ágról. Az egykori elnök ízes szavú, szívélyes házigazda. Nemcsak székkel, illatos háziiborral is 'kínálja a vendéget. Mert nagy nap ez a mai: ma hetvenöt éves! Ördög vigye azt a kocsit, csak jelképes lehet a koccintás. De a kívánság már igazi: Jó egészséget, hosszú életet! — Ne legyen hosszú, csak jó és szép mint eddig volt! — emeli ő is koccintásra a poharát. — Igaz, hogy rengeteget küszködtünk, de mégis volt értelme. Nézzen szét a falun, egymást érik az újábbnál újabb házak. Tudja hogy nézett ki ez a község mikor én ide keveredtem?! — Nem Veresmarton született? — Nem bizony. Dombrá- don! Ott voltak az igazi földek. Többet ért ott egy, mint itt három hold. Itt a határnak egyik harmada sívó homok, a másik harmada lápos, vízjárta, a fennmaradó részen termett úgy-ahogy valami. A környéken sem volt talán annyi szalma- meg nádtetős ház, mint Veresmarton. Hát bizony, azóta már eltűnt majdnem mindegyik. Nehogy azt higgye, hogy sajnálom, hiszen ez az élet rendje ... Meg miért legyen különb Dögé, vagy Várda mint a mi fialunk!? Menni kéne már, mert lassan ránk sötétedik, s vár még egy ház, meg egy öregasszony bent a falu közepén. A ház, mely hírmondóként maradt fenn a régi időkből. Viasitag zsúpfedél, eresze most lis könnyezik a párás alkonyban. S egy anyóka, özv. Juszku Bertalanná, aki nem ás emlékezik, hány éves is ez a ház, olyan régen építették, ö nem emlékszik, ón meg nem látom iaz évszámot a sötétben, úgyhogy értjük egymást, üldögélünk csendben. Aztán villanyilámpa kerül valahonnan a szomszédból, halvány fénycsík pásztázza az ööinyi mestergerendát. Szúette, dülöngélő ‘betűk: „MOLNÁR MIHÁLY építtette 1844-ben”. Másfél évszázad ... menynyi örömet, mennyi bánatot lláthatott ez a csöppnyi, hófehér házacska. Az öregasszony nájlonzacs- kóba csomagolt vastag pénzköteget mutat, van az húszezer pengő is. — Gyűjtöttük az urammal egy másik házra, aztán ■jött a háború. S megbukott a mi pénzecskénk... P uha sötétség fonja be a szobát, fahasáb pattog a tűzhelyen. A falon lidércek táncainak, s én hal- üiani vélem a jánvári harangok zúgását Kint a Pap- taván, hol, tiindéreh jártt^ó egykoron... Balogh Géza Barangolás JJqJ tündénk járttá Kill HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. december 15. O
