Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-10 / 264. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. november 10. FIATALOKRÓL FIATALOKNAK R égen láttam már a csahold csikócsapa­tot, az Erdőhát Ter­melőszövetkezet vezérkarát. Két vagy három éve ... ? Éppen ideje hát, hogy szét­nézzünk házuk táján! Gyarmat után még az autó is sürgetné a gazdát, hogy siessen már, de nem lehet, éppen csak az orrunk hegyéig látni. Köd szitál, csúnya, novemberi köd. Az autó poroszkál, de a gondo­lat repül __ Hat évvel ez­előtti nyár Csaholcon, fa­luriport. De hol a téeszel- nök? — Én vagyok — mosolyog egy fiatal, gyerekképű srác, s még szélesebben bazsalyog. látva elképedésünket: — Higgyétek már el, tényleg én vagyok áz elnök. S nem is olyan fiatal, mint hiszitek. Már több, mint huszonhét éves. Lengyel János: .........kezdett Tóth László: ..........maholnap benőni a fejünk lágya . ..” aggastyánok leszünk ! . . ." az alap, ezernyolcszáz az állami támogatás, mely a kedvezőtlen adottságú ter­melőszövetkezetek vezetői­nek jár. Gondolhatjuk, a ná­la fiatalabb, alacsonyabb beosztású vezetőknek mennyi lehet a bére. S iitt még a ház­tájizás sem divat! — Az idén megpróbáltuk — nevet némi öngúnnyal az imént érkezett főmérnök, Jencsik János. — Valaki ki­találta közülünk, hogy ter­messzünk marhatököt, mi­lyen jó pénzt hoz annak a magva. Termett is az mint a gomba, de hogy mennyi munka volt vele! Pontosab­ban csak lett volna, mert mi nem álltunk neki magvalni. Majd nyugdíjas korunkban .. . akkor lesz majd rá időnk. A főmérnök zömök, kerek arcú férfi, aki arról híres, hogy vagy öt éve megvált az Erdőháttól. Átment egy má­sik téeszbe. De három hónap múltán már ismét Csaholcon kopogtatott. „Nem lenne, fi­úk szükségetek egy állatte­nyésztőre?” — S mit ad isten, volt — somolyog Tóth László gyer­mekkori pajtása botlásán. S a fiatal „gyerekképű srác” most itt áll az ajtóban, lábán gumicsizma, meg far­mer, bőrdzseki, arcán a jól ismert mosoly: — Csizmát nem hoztatok? Vagy ki sem akartok majd jönni a határ­A ­ráhajtott ' ba? Nézzük egymást, s látjuk, bizony őrajta is fogott már az idő. Harmincnégy éves. megcsípte már haját a dér. tele ősz hajszálakkal. — Csodálkoztok? — kacag. — Hát nézzétek meg, milyen emberekkel vagyok körülvé­ve. Itt téblábolnak ai' irodán, ahelyett, hogy a határban kóborolnának. — Bagoly mondja veréb­nek, hogy nagyfejű — legyint Tóth László párttitkár, aki rangidős a vezérkarban a maga harrriinchat évével. Az elnöknek tehát válaszolt. : most hozzánk, fordul: *- Hó- . iupk akál-tok.a .fiatalok olda­lába írni? Hiszen maholnap kész aggastyánok leszünk. — Huszonévesen vezetők lettetek. S bennünket éppen az érdekel, tisztában volta­tok, miire vállalkoztok, ami­kor bét esztendeje nyakatok­ba vettétek e három falu gondját? Lengyel János, az elnök el­tűnődik: — Nagyjából azért tudtuk, mire számíthatunk. Csak éppen a módszerekkel, az eszközökkel nem voltunk tisztában. Kezdetben bizony a magunk kárán tanultunk, később, ahogy kezdett benő­ni á fpjünk lágya, a másoké­. bój is igyekeztünk tapaszta­latokat gyűjteni. Több-keve­sebb sikerrel. o A mostani vezetők 1977- ben, nagyon nehéz időszak­ban álltak a szövetkezet élére. Szakemberek jöttek- mentek a megelőző eszten­dőkben, baj. volt a munkafe­gyelemmel, csapnivaló ered­ményeket „produkált” a nö­vénytermesztés, az állatte­nyésztés. A növénytermesz­tésben ma sem dicsekedhet­nek kilenctonnás kukorica- terméssel, vagy hattonnás búzaátlaggal, de hát a föld­jeik minősége sem kelhet versenyre a Tiszavasvári környékivel. Legfontosabb céljukat azonban sikerült megvalósí­taniuk: rendet teremtettek az állattenyésztésben. Alkalmaz­kodtak az adottságokhoz, a hagyományokhoz és ma mór ez a legfontosabb, s mind eredményesebben dolgozó ágazatunk. Hét éve, amikor a huszonévesekből álló csapat átvette az irányítást, tehe­nenként mindössze 1700 liter tejet fejtek. Ma háromezer- hé tszázat. — No, ezzel sem ostromol­juk a rekordokat, de nekünk előbb az alapokat kellett megteremtenünk — magya­rázza Tóth László, aki ko­rábban éppen az állatte­nyésztők között tevékenyke­dett, előbb mint brigádveze­tő, később pedig telepvezető. — Ki kellett cserélnünk pél­dául a teljes állatállományt, mert fertőzött volt. Igen ám, de szegények voltunk, mint a templom egere — jellemző erre a tagok keresete: évente 20 ezer forintot kaptak! most a dupláját —. ezért‘még csak nem is gondolhattunk arra, hogy a legjobb adott­ságokkal rendelkező fajtá­kat szerezzük be. Nem tud­tuk volna megfizetni. I,tt a három faluban, Csaholcon, Túrricsén, meg Vámosoro- sziban vettük meg a jobb gazdáktól a borjakat, aztán ezekből neveltük fel a ké­sőbbi vemhes üszőket. Most értünk el odáig, hogy válo­gatni is tudunk köztük, meg eladni is. Az idén például kétszáz üszőt értékesítet­tünk. A jobbakat persze meg­tartva magunknak. S még egy fontos eredmény: het­venhétben, hetvennyolcban még vennünk kellett a jó­szágnak a takarmányt, az abrakot. Ma már fölösleg is van belőle, pedig jöval na­gyobb az állatállomány. — Hittétek ti a kezdet kezdetén, hogy hét év múlva ilyen- jól fogtok állni? — Hittük! — állítja az el­nök. — Különben el sem vállaltuk volna a ránk bí­zott feladatokat. Sőt, mi még többet hittünk. — Mit? — Azt például, hogy a je­lenleginél jóval nagyobb lesz a nyereségünk, hogy nagyobb lesz a tagság jövedelme. De hát csodák nincsenek. A gazdálkodásban pedig plá­ne. Konok, szívós aprómun­ka viszont igen. — Mégis, mit tartotok a legnagyobb eredménynek? — Azt, hogy nyereséges a szövetkezetünk. És talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy sikerült olyan alapot teremtenünk, amely bizako­dásra jogosítja fel az embert. Szilárd lábakon állunk, s le­hetséges a továbblépés. Szép, szép — fordul meg az ember fejében —, ám eh­hez két ember kevésnek tű­nik. — Hát nem is nekünk kö­szönhetők ezek az eredmé­nyek — tiltakoznak vendég­látóink. — Akkor kinek? — A tagságnak. Meg a ve­zetőtársainknak. Mert azt eddig még nem mondtuk, végre eljutottunk oda, hogy már minden poszton megfe­lelő szakember dolgozik. Fiatal, lelkes, tenni akaró emberek. Akik nemcsak a pénzért hajtanak, és nem te­kintik átjáróháznak a szövet­kezetei. O Elérkeztünk tehát mi is a pénzhez, amiről sokan azt hiszik, sehol sem ömlik olyan vastag sugárban a vezetők zsebébe, mint a mezőgazda­ságban. Álljon itt példaként az elnök fizetése. Havonta 7800 forintot keres. Hatezer — Honnan, s hogyan sze­reztek ti szakembert ide, a keleti végekre? — Kit hogy — mondja az elnök. — Van, akit ösztön­díjjal, van akit egyenesen az utcáról. — Az utcáról? — Istenem. Szükség tör­vényt bont. Gyuri, egy pil­lanatra! — szól ki az abla­kon, egy kemény, jó kötésű fiúnak. — Tarcza György, a műszaki főágazatvezetőnk. ű majd elmondja, hogyan ke­rült ide. — A sör az oka minden­nek — pironkodik a harmin­con még jóval inneni mér­nök. — A szarvasi főisko­lán végeztem, a tiszabecsi szövetkezet ösztöndíjasa vol­tam. de tudja az ördög mi­ért, nem volt kedvem oda­menni. Beugrottam hát Gyar­matra, a járási hivatalhoz tájékozódni, mikor összefu­tok az én csegöldi falumbe- Xivel — mutat az elnökre. — A találkozást meg kell ün­nepelni, beugrottunk egy üveg sörre. Szóval másnap már Csaholcon jelentkeztem munkára. Bizony, már öt éve. Jencsik János nem állja meg szó nélkül: — Azóta is utálod a sört, igaz? — Néha még benneteket is! Képzeljétek el — fordul felénk —, öntözési szakem­ber létemre nem kineveztek főágazatvezetőnek?! De ho­va? A műszaki ágazat élé­re. Űgyhogy az alaptevé­kenységen kívül minden az én nyakamba szakadt. A var­rodától a kőművesekig min­den. Dohogna még egy sort, ám telefonhoz hívják. — Csak nem a menyasz- szonyod? — szólnak utána a többiek, s kitör a kacagás. Mert Tarczát az istennek sem tudják rábeszélni, hogy nő­süljön már meg, hiszen csak ő lóg ki a sorból. Még szol­gálati lakást is adnának ne­ki... — Én nem tudom, mi köti ide ezeket a fiúkat, de hall­gassátok meg a Gyuri ese­tét — mondja az elnök, és a párttitkár már kint az autóban, a nagy gulyákat keresvén. — öt éve van ná­lunk, de innen a harma­dik faluból, Csegöldről jár át mindennap motorral. A fizetése nem sok, közelebb is találna munkát, hiszen jó szakember, mégis ragaszko­dik hozzánk. — De most legalább kiél­heti a szenvedélyét — veszi át a szót Jencsik János. — Belevágtunk a nagy meliorá- lásba, azóta nem lehet lepa­rancsolni lábáról a csizmát. Lót-fut állandóan a határ­ban. — És mit kap érte a fejé­re a természetvédőktől! — legyint az elnök. — Jön hoz­zánk a múltkor a községi ál­latorvos: „Nem jól meliorál- tatok, fiúk! A sürgönyfákat állva hagytátok!” o Megvallom, én sem vagyok valami lelkes híve a melio­rációnak, pontosabban az olyan tereprendezésnek, ahol kiirtanak a határban minden fát-bokrot. Szerencsére itt erről szó sincs. Hatalmas töl­gyek, ligetek között bolyon­gunk, fent a magasban vala­hol holló károg, s egyszer csak elibénk tűnik a vastag ködben a keresett gulya, a keresett íőállattenyésztő. dr. Herczeg Károly, aki most éppen mint a szövetkezet ál­latorvosa ténykedik. Négy éve végzett az egyetemen, rögtön Csaholcot választotta. Mehetett volna nagyobb, is­mertebb szövetkezetbe is, ám ő haza akart jönni, mi­nél közelebb Magosligethez, szüleihez. — Ez az egyetlen szempont vezérelt, amikor Csaholcot választottad ? — Ez volt a legfontosabb. Mert volt azért más is. A feleségem például ide való, a szomszéd faluba. Tisztabe­rekre, ráadásul hallottam már arról, hogy jó kis haj- tós. fiatalokból álló garnitú­ra verődött itt össze. Gon­doltam, velük mégiscsak könnyebb lesz együtt dol­gozni. — S négy év múltán hogy vélekedsz? — Hogy fogalmazzak? r'Jó szándékú kollégákra számí­tottam, de csalódtam. Kelle­mesen! Barátokra leltem. Fél órával később, ismét az irodában. Az elnök egy má­sik szobában igyekszik igaz­ságot tenni néhány panasz­kodó asszony között, akiknek szavuk áthallatszik a falon. Hangosak kicsit, de hát is­tenem. nem templomban van­nak. — Nem irigylem Jancsit, az biztos — jegyzi meg a per­lekedés hallatán a párttitkár. — Mostanában sokat vacakol a szíve, rengeteget dolgozott. — S a tagság honorálja? — Hogy honorálja-e? Ta­valyelőtt választották újjá, egyetlen ellenszavazat nél­kül. O A túloldalt csitul a csata­zaj, visszajött az elnök is. — Mint vezetők, kitől fél­tek ti a legjobban? Összenéznek, a főmérnök mondja, de a másik kettő nevében is: — A tagságtól. Akiknek jó része nekünk nemcsak egy­szerűen munkatárs, hanem nagynénénk. keresztapánk, sógorunk, kománk... Mi itt nőttünk fel, s igaz, hogy az elnökünk két faluval odébb való. de ide nősült, s ő is ugyanabban a cipőben jár, mint mi. Ha a rokonok kö­zül valaki begorombul... ! No, de talán éppen ez az, ami itt tart bennünket. Hogy gyerekkorunk óta ismerünk mindenkit, s ismernek ben­nünket. Az, hogy megadatott az őszinteség, a képmutatas nélküli élet lehetősége. És ez kiegyensúlyozza a városok nyújtotta kétségkívüli elő­nyöket: a távfűtést, a szín­házat, a mozit... De itt 'is van könyv, újság. Amire saj­nos nem mindig van idő, de hát mi önként vállaltuk a három falu gondját. S ha csak kicsit is sikerül jobbí­tani az itt élők sorsán, akkor nem számít a fáradtság. Csendesen folyik a beszél­getés. s közben be-beugrik hozzánk egy-két szóra egy- egy vezető szakember. Fiata­lok mind. diplomások. Szin­te kivétel nélkül mindegyi­küknek Csaholc az első mun­kahelye. S az apja, anyja ki­vétel nélkül mindegyiknek kétkezi, dolgos, falusi pa­rasztember. akik itt élnek a környéken, valamelyik szom­szédos apró faluban. Fiaik itt születtek, itt lettek felnőttek, vezetők. Három község aka­ratából .,. Jencsik János: ........majd nyugdíj után magvalunk .. Tarcza György: „A sör az oka mindennek!” Szöveg: Balogh Géza Kép: Császár Csaba Képmutatás nélküli élet Dr. Herczeg Károly: „Hajtós garnitúra verődött össze ,.

Next

/
Oldalképek
Tartalom