Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. november 17. A mocsár, amelynek nyomát már csak a szép ívű, de féloldalas Bocskai utca őrzi, az életet jelentette Ge- lénesnek. Távol a világtól, a nagy utak zajától csöppnyi falu pergette napjait. Az 1200-as évek mérföldkövet jelentettek — volt emberlakta hely, amelyet örökre eltörölt a föld színéről a tatár. Gelénes alá érve a tatárkapitány bizonyára • leparancsolta lováról a marcona vitézeket. A kantárszárat fogva emelgették nemezcsizmáikat a kottyanós sárban. Egyre nehezebben törtek utat maguknak, a nádas, a láp levegőt sem hagyott a betolakodóknak. Mígnem a vezér lóra parancsolta csapatát, ugyan, az a pár ember mit számít már a nagy tatár birodalomnak — gondolhatta — és elvonultak a falu határából. Gelénes a mocsárnak köszönhette fennmaradását az 1200-as években, ám ami Bereg csücskében korábban a létet jelentette, századok múltán a fejlődés útjába állt. Emberemlékezet óta egyetlen gyalogút vezetett a faluba. Csak az ment be, akinek nagyon muszáj volt. A kicsiny települést elkerülte a céhesipar, de nem telepedett meg itt nagyüzem a huszadik század fordulója után sem. Űjabb- kori történelmünk viharait is szinte kívülállóként élték meg. Jött a gyáripar a megyébe, alakultak pártok, ütköztek, szemléletek. A nagy csatákat ők a történelemből ismerik. A sült krumpli és a lekváros kenyér illata szállt minden család konyhájáról. A szegénység e falatai- val dolgoztak gróf Dégen- feld földjén Gelénes cselédei. Hétszámra ettek krumplit, hagymát, szalonnát. csakhogy az öt hold földhöz hatodikat r-agasz- szanak. A nagy szarvú magyar szürkét hozzáidomították a kötött, agyagos talajhoz, s megtalálták a legalkalmasabb állatot, amelyik húzza az igát és tejet is ad. Utána a borzderes jött divatba, amelyik inkább tejelt, de nem tiltakozott az iga ellen sem. Mára pedig a divatos jersey áll minden istállóban . .. A Csaroda felől érkező idegen még láthatja a „négyest”. Már csak nevében őrzi a zsellérmúltat a szépen átépült ház, amelynek „közös pitarára (Váci Mihály szavait idézve) négy család köpte tüdejét” ... Az egykor volt szegénységre már csak az idősebbek emlékeznek. Talán még feljegyzi az, újkori krónikás, hogy 1952- ben Gelénesen az elsők közt alakították meg a termelőszövetkezetet. Itt nem kellett nagyon agitálni, hiszen bármerre is forduljon a világ sora — mondták a falubeliek — a korábbinál csak jobb jöhet. Aláírtak mindannyian. Először a zsellérek, a cselédek szövetkeztek. Petőfiről, a nép fiáról keresztelték el az első téeszt. Később a középparasztok alakították meg a maguk szövetkezetét, a Kossuthot. Nem volt az a pénz, amiért valaki is a másik téeszbe iratkozott volna. Nem is tehette: a középparaszt rangon alulinak tartotta leereszkedni, a zsellér pedig büszkeségből sem fogadta volna be a másik rétegbe tartozót. Ezzel a büszkeséggel manapság is meg kell küzdeni. Oláh István, a közös tanács elnöke Barabásról hozza a példát: — Itt évek óta szívesen veszik a. szociális étkeztetést az idősebbek. Gelénesen csak tavaly került szóba, de úgy kellett könyörögni az embereknek, hogy nem ingyenkonyháról van szó, ez jár nekik. De még a segélyt sem fogadják el, mit képzelünk mi róluk, tán koldusok?! Szélmalom- harc ez így, mert hiába a tanács szándéka, ha az elhatározást gúzsba köti a félsz a szomszéd nyelvétől. Viharosan köszöntött a falura az ellenforradalom. Itt még a politikai áramlatokat is csak késve ismerték meg az emberek, az események legtöbbje hidegen hagyta őket. De 56 mégis végigsöpört a falun. A kettészakadással fenyegető, az embereket elkülönítő két termelőszövetkezet helyett egy közöset alakítottak, a Búzakalászt. S akinek nem jutott munka helyben, vagy a betű iránti vágy magasabb iskolába hajtotta, búcsút mondott Gelénesnek. Útra keltek a Kásák, a Simonok és mára csak egy- néhányuk jött haza, pecsétes oklevéllel, vagy jobban jövedelmező falusi állás reményében. Zárt világ ez, amely földrajzilag is jól elkülönül a környezetétől. Amíg Na- ménynáí a hidat meg nem építették a Tiszán, komppal, csónakkal keltek át a falubeliek a túlpartra. De inkább meggondolták magukat, s maradtak. Még a cigányság is átvette a szokásaikat, s most nem mondaná meg senki, hogy mely lakások épültek itt C-kölcsönnel. Telep nincs, mert egyformán meg- süvegeli a másikat a ma- gy|ar és a cigány. A komfortos lakásokba sorszekrényt vesznek és a minap is azt tudakolta Szép Jó- zsefné tanítónőtől a fiatal cigányasszony: a mintás bútorhuzathoz vehetnek-e színes szőnyeget? Van, ahol ez még- nem okoz fejtörést a ház asszonyának . .. Nagy szerencséjükre — vagy mindannyiunkéra? — a sors erre a tájra vetette a gyürei születésű Szép Józsefet. Három és fél évtizede vezényelte ide pályázat híján az akkori Közoktatási Minisztérium, de ma már az igazgató a világ minden kincséért sem menne máshová. Élete párját megtalálta a 44 évet szolgáló kántortanító lányában, akivel nagyon sokat tettek azért, hogy manapság délben is fogat mosnak a nebulók a lavór fölé hajolva. Mert vezetékes ivóvíz egyelőre csak a tervek közt szerepel. Szép József szavára hatvan analfabéta — jobbára cigány — tanulta meg a betűvetést. Bevitte őket az orvoshoz is, ha kellett. — Késő este megzörgették az ablakomat. Az asz- szony kifulladt, annyi ereje maradt, hogy rámszólt: „Készüljön gyorsan, a lányomat viszik a doktorhoz.” — Csodálkozó képet vághattam, mert a nő magyarázatként csak annyit tett hozzá: azt mondták, maga a mentős a faluban .. . Gelénesnek csak papíron hívják a falut. Génest mond errefelé mindenki. A már idézett 1200-as évekből maradt az első feljegyzés. Latinos hatású a Giljanus elnevezés. Szent Gál tiszteletére kapta a nevét. Utána századokon át Génesnek ismerte' a nép. Urizáf — mondják rá, ha a közülük való Gelénest említ. Sziklaszilárd hagyományok és a kor vívmányai küzdenek meg egymással mindennap. Látom a süketnéma kislányt az óvodában, akit halálosan Szeret a nagymamája, ám nem élné túl, ha a gyereket elragadnák tőle. Hallott mendemondát a faluban, intézetbe viszik a gyereket. Rákérdezett az óvónőtől, aki a szomszéd faluból jár át. A fiatalaszszony mit sem hallott ilyen szándékról, ám az orvost ő is javasolta. A nagymama könnyekben tört ki: tehát igaz a hír! Szeretetét a jobbító szándék sem tudja' az unoka javára fordítani... De igaz a másik oldal is: egy éve a postán leadják a receptet, és postafordultával jön a gyógyszer Mátészalkáról. Nem kell érte Barabásra buszozni. Kevesen, választják Gelénest lakhelyül. Ingázik ide az orvos, a pap, a tanácselnök. A téesz is Barabáson telepedett meg. A falu egyetlen intézménye az iskola, ahová még egyelőre mind a nyolc osztály jár. De rettegik a körzetesítést. Lehetetlen, hogy a 95 tanulót számláló iskola sokáig ellenálljon a tanügy irányítóinak. Vagy mégsem...? Aki viszont elkötelezte magát ennek a falunak, itt keresi a boldogulás útját. Mint például az öreg postás, Bakos Béla bácsi, aki elébb a feleségét hívta be kézbesíteni, majd mind a négy gyermekét postaforgalmi szakközépiskolába adta. Legkisebb lánya, Szegedi Jánosné Bakos Éva vette át tőle a hivatalt, amikor leverte a betegség és nyugdíjba ment. — Én nagyon szeretem ezt csinálni. Itt mindent megtudok a világról ami nekem kell — vallja a fiatalasszony. — Ismerem a hangját a naményi telefon- központosnak, tudom, ki vár levelet messze élő gyermekétől. Itt cserélnek gazdát a falu hírei, mert ide szinte mindenki beugrik egy percre. Délelőttönként a szemközti kocsmában nincsenek annyian, mint itt a tenyérnyi hivatalban. — Nekem kétszer olyan udvariasnak kell lennem mert én nem az ügyfelet látom a belépőben, hanem Mari nénit, Pista bácsit Koromnál fogva is tiszte- lettudóbban illik szólnom mert én itthon vagyok. Itthon van. Kondor Elek bácsi is, a falu legidősebb embere. A kőből húzót* szép házban a hátsó szoba a múlt világába repíti az idegent. A spór alatt a fakutya avagy a csizmahúzó. A kopott asztalhoz görbebot támaszkodik. De nem kéri a gazda, amikor a saját termésű borából invitál egy pohárra! Története van annak: még á múlt nyjáron is megkötözte a szőlőt. Igaz, karosszékről. De most nyáron már nem bírt erőt venni magán... — Pedig még csak a ki- lenevenharmadikat töltöm. Nem vert le a betegség soha! Most érzek már ezt- azt, hogy nincs mit csinálnom. Olvasok naphosszat. A betűk messzire viszik a gondolataimat. A szüleim, a hét testvérem már a földben pihen. Én következem. De mikor még ma is úgy fújom az aranyábécét, örülök az unokáknak, elpipáz- gatok magamnak ... Lassan veszem észre, hogy lejárt az időm ... Túl a falu határát jelző táblán, a parányi temetőben ékes sírkövek magasodnak. Galamb ül a márványtömbön, ahol felfedezem a Kondor nevet. Elek bácsi felesége tíz esztendeje nyugszik itt. Látok gyermeksírokat, amelyeket évtizedek után is elborítanak az emlékezés virágai. Nem veri fel a gaz egyiket sem. A takaros rendben sorakozó sírok az életben megszokott pontosságról. vallanak. A karnyújtásnyira húzódó kukoricást is halálra ítélték: mindig egy sírhelyre valót kanyarítanak ki belőle. Halad az idő — de a sáros, kotyogós úton zöty- kölődő szekér hangját a ge- lénesi fül mindig mennyei . muzsikának hallja. Ha egyszer itt sima aszfaltút lesz... Tóth Kornélia Barangolások Bereg csücskében Csöndesek a gelénesi utcák. (Etek Emil felvétele)
