Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. november 17. r 1 § *ri • ■ | - 1 %& W %SrisKK*lI IffQlisTwK A vezérigazgató Á vezérigazgatóval sohasem láttuk egymást. A talá-lkozót is ennek megfelelően beszéltük meg: Budapesten, az Astoriában adtunk egymásnak találkát. Mert ő Dorogon dolgozik, Tatabányán lakik, s ez, lévén Pesten dolga, jó megoldásnak kínálkozott. Telefonon beszéltünk előtte, s mint a jeligés házassághirdetések partnerei, ismertetőjelben állapodtunk meg. Az ismertetőjel: az asztalra kitett Kelet-Magyarország volt. Mindketten pontosan érkeztünk, sőt korábban is- a megbeszéltnél, ez aztán oda vehetett, hogy háromnegyedórába is beletelt, mígnem végül egy asztalhoz kerültünk. Tóth Istvánnal, a Dorogi Szénbányák vezérigazgatójával, volt miről beszélgetnünk. Bemelegítésként szó került a szénbányászat helyzetéről, arról, hogy manapság bőven akad panasz a tüzelőellátásra, ő is elmondta a maga álláspontját, de ez egy másik téma lenne. Aztán megjelent a pincér is, asztalra került a kávé, majd megkezdődött az ismerkedés. Ami elsőként a leginkább izgatott: hogyan lesz valaki, aki Aranyosapátiból származik, ahol hegynek, s bányának híre-hamva sincs, bányász? Pontosabban: bányamérnök. — Aranyosapátiban születtem 1930-ban, édesapám útőr, vagy ahogyan akkoriban nevezték: útkaparó volt. Hárman voltunk testvérek, húgom tanárnő Kaposvárott, öcsém vegyészmérnök a Borsodi Szénbányáknál. Kazincbarcikán él. De, hogyan lettem bányász? Főleg abból a távoli kis faluból? Ezt sokan kérdezték már. Legutóbb a kisvárdai érettségi találkozónkon is ez,t firtatták többek közt a volt osztálytársak. (Csak zárójelben mondom: nem akármilyen osztály volt az, hiszen a gyulai belgyógyász főorvos, az országos szakipari vállalat műszaki igazgatója, és sorolhatnám még, mind abba az osztályba járt...) Erről talán annyit: 1949-ben, amikor érettségiztünk, sok szó esett a bányászatról, emlékszem, akkoriban nagy szalagcímeken közölték az újságok, hogy ez, vagy az a sztahanovista ezer, meg kétezer százalékot teljesített, egyszóval, volt valami romantikája ennek a pályának. . . Sopronba jelentkeztem az egyetemre, simán fel is vettek, és édesapám először kinevetett, amikor közöltem vele a már kész tényt, hogy tudniillik felvettek a bányamérnöki karra ... Kétségtelen: azok az idők kedveztek a Tóth Istvánhoz hasonló, mondjuk úgy: mélyről indult, ám tehetséges és tanult embereknek. — Az egyetem elvégzése után Borsodba kerültem, s egy év után, már az egyik üzem főmérnöke voltam. Nagyon fiatalon, harmincnégy évesen lettem a tröszt főmérnökhelyettese Miskolcon. Ormosbányán laktam, a két nagyobbik gyerekem ott is született... A különféle átszervezések során aztán változott az ő beosztása is. Amikor a trösztökből vállalatok lettek, és megalakult a Magyar Szénbányászati Tröszt, kinevezték a távlati tervezés és beruházás főosztálya vezetőjének, aztán ez a tröszt is megszűnt, s lett belőle egyesülés, de annak, különösebb hatásköre már nem volt. — A tröszti munka nagyon jó volt — mondja —, hiszen megfordultam az ország valamennyi bányájában, többször is jártam mindegyikben, így a gyakorlatban korábban eltöltött 13 évemmel együtt, komoly tapasztalatokra tettem szert. Aztán 1982-ben, a miniszter kinevezett a Dorogi Szénbányák vezérigazgatójává .. . Azóta élek Tatabányán, s dolgozom Dorogon.’ Messze került tehát a szülőföldtől. Ha bár, mondottal alapján ez elsősorban fizikai és nem érzelmi távolság. — Pénzes Jánostól jöttem — mondta még a beszélgetés elején. — Nemcsak hivatalosan ismerjük egymást, mint volt szabolcsiak is figyelünk egymásra. De, sokakkal vagyunk még így. Aztán, ha már az elszármazott szabolcsiakról esett szó, rögtön említ is neveket, akikről érdemes lenne írni. És beszélgetünk arról is, hogy jó lenne egyszer megvizsgálni: mi az oka annak, hogy oly sok jó koponya szóródott szét az országban, holott egy részük, szülőföldjén is kiteljesíthette volna magát.. . Visszakanyarodunk a szülőföldhöz. — Tartom ma is a kapcsolatot a falummal, ha máskor nem, hát a halottak napján mindig hazamegyek. Ott nyugszanak a szüleim, és édesapám, noha velem lakott, azt kérte, hogy Aranyosapátiba temessük őt. Ez az alkalom hoz minket össze a testvéreimmel is, hiszen elég messze vagyunk egymástól. Csapong a beszélgetés, időnként az óránkat nézzük, aztán mégis maradunk. Egyszerre csak a gyerekkornál tartunk. —- A falum a Tisza partján van, nagyon szép emlékeket őrzök innen. Nagyon kötődöm ma is a gyerekkori ízekhez, nem tudom például elképzelni, hogy télre nekem ne szabolcsi, Szabolcsból hozatott almám legyen. Pedig lehet, hogy amit másutt vennék, az is a Nyírségben termett. De nem ... nekem csak az a jó, amit onnét kapok. Csak annak igazi az íze . . . De nemcsak a halottak és az alma kötik a Tisza partjához. Édesapja testvérének a fiaihoz, az egyik ma az SZMT vezető titkára, a másik iskolaigazgató Záhonyban, vagyis az unokatestvéreihez szoros szálak kötik. De vannak rokonok Lövőpetriben is, ők a téesz- ben dolgoznak. ,, — Valahányszor hazamegyünk, náluk szál- lünk meg. Nagyon jóban vagyunk . . . Amikor még Ormosbányán éltem, ez a rokonom ott volt csillés, mondhatnám dolgozott nálam, de már akkor is sokat vendégeskedtünk egymásnál... Nagyon erős kötődések ezek. Kis szünet, és ismét a mánál, a mindennapoknál járunk. Arról esik szó, hogy mit is csinál még egy vezérigazgató, akinek vállalatánál hatezren dolgoznak. — Nagyon sokrétű ez — fejtegeti —, annál inkább, mert hiába bánya, amikor számos egyéb tevékenységünk is van, olyany- nyira, hogy lényegében az egyebekből élünk. — Mint egy termelőszövetkezet a maga melléküzemágaival ... — vetem közbe. _ — Hasonlít — mondja —, de hiába, ha a bányászatból, a szénből megéli., nem lehet. Most az eocénprogram egyik bányája épült nálunk, brikettgyárat is építünk, mindez elsősorban saját beruházás, és- csak a gyár építkezésén hatszáz saját emberünk dolgozik. De van egy| komoly gépgyárunk is, egy építőipari üzemünk, ami egymagában félmilli- * ardot hoz. Abban a körzetben az összes ipari beruházást mi építjük. De, még az elaggott budapesti függőfolyosók megerősítésével is foglalkozunk ... Hadd tegyem hozzá: ez a fajta munka csak látszólag esik távol tőlünk. És még nem is teljes a felsorolás. Aztán az egyebekről beszél, amik persze korántsem másodlagos fontosságúak. — Ezeknek is messze nyúlnak a gyökerei. Már gimnazista koromban részt vettem a diákmozgalmakban, s hogy ez így volt, abban nagy szerepet játszott Grigories István orosz-történelem szakos tanárunk, akinek nagyon nagy szerepe volt a mi generációnk világnézeti arculatának megformálásában. A kisvárdai kommunista pártnak ő volt az egyik megalapítója ... Egyetemista koromban az akkor alakult DISZ-ben voltam végig szervezőtitkár, 1956 tavaszán pedig, már párttag voltam. Tatabányán és Dorogon is tagja vagyok a vezető párttestületeknek .. . De a szakmám terén is vannak teendőim. Elnöke vagyok a TIT megyei szervezetének, tagja vagyok a TIT országos elnökségének, az MTESZ mellett működő ellenőrző bizottságnak ... Csak abbahagyja a felsorolást és nem a végére ért. Tóth István világéletében vidéken élt. — Többször is jöhettem volna Pestre — felel az erre vonatkozó kérdésre —, de végül is Dorogon találtam igazán testhezálló munkát. Egyébként, nincs kisebbségi érzésem a „vidékiség” miatt, de nem is viszolygok Pesttől. Az ember legyen ott, ahol a leghasznosabban dolgozhat. Persze, vidéken vannak előnyök is. Közvetlenebbek a kapcsolatok, az emberek jobban kötődnek egymáshoz, ez egy nagyfokú kontrollt is jelent, ami jóértelemben visszafoghatja az embert. Még a gyerekeiről faggatom. — A nagyfiam villamosmérnök Székesfehérvárott. A lányom hatodéves orvostanhallgató. A legkisebb gyerek fiú, még gimnazista. — Folytatja talán a bányászatot? — Nem tudom — feleli élgondolkodva. — Az lesz, ami akar, én nem befolyásolom, de titokban azért örülnék, ha erre a pályára adná a fejét. Köd üli meg Budapestet, lassan csak imbolygó árnyak az utcán az emberek. Indulni kell, hiszen Tatabánya hatvan kilométer ... Speidl Zoltán Jelenet a Jégkrém balettból A Balázs Béla Stúdió 1964 óla tartja nyitya kapuját ú pályakezdő, fiatal filmes nemzedék előtt. Valójában már évekkel korábban is működött egy félhivatalos, klub, ahol az ifjú alkotók megvitathatták a frissiben elkészült filmjeiket. Az ötletet is ez a klub sugallta: hozzák létre a fiatalok szárny- próbálgatásait elősegítő, lehetőséget kínáló állandó stúdiót. így született meg a Balázs Béla Stúdió. Alapító tagjai voltak Máriássy Judit, Elek Judit, Gábor Pál, Gyöm- gyössy Imre, Rózsa János, Huszárik Zoltán, Kardos Ferenc, Kézdy Kovács Sándor, Tóth János, Novak Márk és Gál István. Ma már jól csengő nevek a filmszakmában. — A fiatal rendezők, vagy operatőrök nem, vagy csak nehezen kapták meg az első megbízatásaikat. A mi stúdiónk viszont lehetőséget kínált az önálló munkához — mondja a Balázs Béla Stúdió titkára, Pintér Judit, akit a Pasaréten lévő Filmgyárban kerestünk meg, hogy képet kapjunk az elmúlt évek munkájáról és a jelen lehetőségeiről. — A Lumumba utcai filmgyárban alakult meg, és indult útjára az első csoport. — Már az indulás is felkeltette a szakma figyelmét — folytatja Pintér Judit. — Hiszen Szabó István Te és én, Sára Sándor Cigányok című filmje San Franciscóban, illetve Lipcsében fesztiváldíjat nyertek. A Te és én később még egy nagydíjat kapott Franciaországban. Ezek voltak az első nemzedék kiemelkedő alkotásai. A csoport akkoriban még nem rendelkezett közös programmal, csupán az együttműködés szükségessége, a közös alkotó műhely inspirálta őket. Huszonhat fiatalember szövetkezett egy közös gondolat jegyében. Hős korszak volt! Lírai hangvételű filmeket vagy dokumentumfilmeket készítettek. — Azóta bizonyára többen tartoznak a stúdióhoz. — Ez jelentette a legnagyobb problémát. A főiskoláról kikerülők automatikusan nálunk keresték lehetőségeiket, tagok lettek, de jöttek hozzánk idősebb filmesek is. Az útkeresés ideje volt! A stúdió létszáma felduzzadt ötven főre. Az volt a baj, hogy évente mindössze 5—6 film elkészítésére vállalkozhattunk. — Jött a következő „balázsbélás” nemzedék. — Igen, de öt-hat év múltán már jobb helyzetben volt az új nemzedék (Szomjas György, Gazdag Gyula vagy Kása Ferenc). Az ő nevükhöz már újabb korszak kapcsolódik: tudományosan megalapozott szociológiai iskola. Ök már konkrét program szerint dolgoztak. A cinema verité módszereivel az élet közvetlen fényképezésére vállalkoztak. Legérdekesebb alkotásaik között olyan filmek találhatók, mint Schiffer Pál Hosszú futásodra mindig számíthatunk vagy Huszárik Zoltán Elégia című munkája. — Az akkori fiatal filmesek több irányba próbáltak kitörni. A legjellemzőbb vonulatuk a dokumentarista irányzat. Ez folytatódik ma is Dárday, Szalay, Vitézy dokumentumfilmjeiben. — Milyen filmeket forgatnak ma? — A hetvenes évektől dokumentumfilmeket, kisjátékfilmeket és egyre inkább kísérleti jellegű filmeket készítenek munkatársaink. — Kik lehetnek a stúdió tagjai? — A Színház- és Filmművészeti Főiskola valamennyi hallgatója már negyedéves korában dolgozhat a stúdióban. Azok is csatlakozhatnak hozzánk, akiknek nincs főiskolai végzettségük, persze, ha már előzőleg valahol bizonyították rátermettségüket. Jelenleg nyolcvan tagunk van, köztük 58 hivatásos rendező vagy ope rátör. A többiek más pályákról, területekről érkeztek. — Hány filmet készítenek évente? — Sajnos, ma sem jobb a helyzet, mint induláskor. Évi 6—8 film forgatására vállalkozhatunk legfeljebb. Az idei pénzkeretünket már szétosz • tottuk, körülbelül nyolc kis- filmre elég. — Minden elkészült film bemutatásra kerül? — A leforgatott munkákat levetítik a tagság előtt, és közösen megvitatják. Persze vannak filmek, amelyeket nem fejeznek be, főleg mert forgatás közben elfogy a pénz. Megpróbálunk ilyenkor segíteni, de ez nem minden esetben sikerül. — A „balázsbélások” olykor ■ külföldön is sikereket aratnak. — Ez igaz. Gyakran látogatnak le hozzánk külföldi filmesek is, hogy megnézzék legújabb termésünket. Stúdiósaink szép számmal hoznak haza díjakat a különböző rövidfilm-fesztiválokról is. Az utóbbi esztendőkben nyolc-tíz kisfilmünket vetítették illetve vetítik jelenleg is Londonban, Birmingham- ban, Belgrádban. Sz. B. Politikus pályák „Amikor ezzel a cikksorozattal a koalíciós évek leginkább előtérben álló alakjaira irányítjuk a figyelmet, abból indulunk ki, hogy minden korszak mozgástörvényeinek, eseményeinek a megértéséhez ismerni kell az adott időszak jellegzetes vezető személyiségeit. Ma még e téren sok a pótolnivaló — főként a felszabadulás utáni korszakkal kapcsolatban, a tudományban, az oktatásban, a publicisztikában egyaránt...” — írják előszavukban a szerzők a Politikus pályák című, könyv alakban is megjelent ' kötetben, amelynek anyaga az 1982—83-ban a Társadalmi Szemle hasábjain megjelent írásokat tartalmazza. A politikai pikantériára hajlamos olvasók mindjárt felkapják a fejüket a borítón látható fényképeket nézegetve, ahol huszonkét, többségükben ismert politikus portréja látható. A sorrend : Dalnoki Miklós Béla, Til- dy Zoltán, Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás, Nagy Ferenc, Veres Péter, Dobi István, Bán Antal, Mindszenty József, Slachla Margit, Rajk László, Erdei Ferenc, Révai József, Kovács Imre, Gerő Ernő, Balogh István (Balogh Páter), Kéthly Anna, Dinnyés Lajos, Csécsy Imre, Rónai Sándor, Barankovics István és Sulyok Dezső. Amint a kötet szerzői írják, nem akarnak többet, sem kevesebbet annál, mint hogy a történeti kutatások máig elért eredményeinek birtokában, mai politikai ismereteink szintjén — minden fekete-fehér és ezért gyakran torz ábrázolás helyett — lehetőleg árnyalt, hiteles képet festeni azokról a személyiségekről, akik befolyásolták e korszak arculatának alakulását. Érthető, hogy az olvasó elsősorban arra kíváncsi, mi újat tartogatnak számára a politikus portrék, milyen új adalékokkal egészíthetik ki e népünk életében sorsfordulót jelentő korszak vezető személyiségeiről eddig ismert képet. A sorozat szerzőinek alaposságát, őszinteségét, olvasmányos stílusát dicséri, hogy a kötet még azok számára is érdekes olvasmány, aikik jó ismerői ennek a korszaknak, maguk is megélték a viharos történelmi időszakot, vagy úgy mint szenvedő alanyok, vagy mint a hatalom részesei, vagy az események többé-kevésbé semleges szemlélői. A kötetben olvasható politikus portrék közül bizonyára nagyobb figyelmet kapnak azok a személyiségek, akik meghatározó szerepet vittek a politika alakításában, kulcsfigurái voltak a felszabadulás utáni időszaknak. Rákosi Mátyásról szólva a szerző azt jegyzi meg: miért és miképpen zuhant a kiérdemelt köz- megbecsülés csúcsairól a rászolgált gyűlöltség mélységeibe, annak mély feltárásával még adós a tudományos kutatás, a történetírás. „De az önvizsgálatnak is beillő számbavétellel tartozunk magunknak és még inkább az utánunk jövőknek mi, kommunisták, akik — hittel vagy olykor tétován, a mindent tudók fölényességével vagy az alkalmazkodók belenyugvásával — követtük Rákosi Mátyást nemcsak a jó úton, hanem a hibáiban, sőt bár öntudatlanul, de bizonyos értelemben a bűneiben is. Erre a számbavételre kísérlet ez az írás.” A kötetben olyan portrék is kirajzolódnak, amelyekről egyoldalúan jutott forrásanyaghoz, hiteles információhoz az érdeklődő, bizonyos, hogy nem szemléleti okok, hanem ’ a feldolgo- zatlanság miatt. így a koalíciós idők egynémely vezéralakjának a hiteles életút felmutatásával, egy kis történelmi igazságtevésre is vállalkoztak a szerzők. Gondolunk itt olyan vezetőkre, mint Dinnyés Lajos, Balog István, s teljesebbé teszik az olyan személyiségek portréját, mint Slachta Margit, Kovács Imre, vagy Kéthly Anna. A személyi kultusz tragikus mártírjáról, Rajk Lászlóról is életszerűbb portrévázlat tárul elénk, mégha a nagy titok továbbra is rejtve marad, hogyan vállalhatta a a nemlétező bűnöket e kiemelkedő forradalmár, aki képtelen volt elviselni bármilyen igaztalan, hamis, hazug dolgot. A szerzők, szerkesztők zárszavukban megosztják a kötet megalkotásának gondját az olvasóval. Arról szólnak, bizonyára hasznos lett" volna a közöltek- nél több pályaképet felvázolni. Egyesek hiányolták néhány olyan politikus portréját, akik fontos szerepet töltöttek be a magyar népi demokráciában. Voltak nehézségek, is, jó néhány személyiségről egyelőre kevés a tudományosan megbízható és rendelkezésre is álló adat. A sorozatot több szerző írta saját kutatásaik alapján — így a szerkesztők nem vállalkozhattak arra, hogy „vitathatatlan”, „abszolút”, „végérvényes” értékítéleteknek tekintsék minden megállapításukat. A szerzők, a szerkesztők abban bíznak, hogy a tabuk, az előítéletek fokozatos eltűnésével, a történeti kutatások eredményeivel párhuzamosan válnak az értékelések mind pontosabbá, hitelesebbé. A kötetet a Kossuth Könyvkiadó adta közre, Sánta Ilona szerkesztésében. Páll Géza Bemutatjuk a Balázs Béla Stúdiót A kísérleti filmek műhelye
