Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-17 / 270. szám

-j VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN / M ost az a görög jár az eszem­ben, aki va­sárnap déli ti­zenkét óra kö­rül kinyitotta Agrinionban a boltját. Meglátta az ablakból, hogy ott ácsorgunk a kirakat előtt, leakasztotta a kulcsot a szegről, átballagott a macskaköves utcán és ki­nyitotta a boltját. Mire ész­be kaptunk, fenn volt a roló és a görög tessékelt' minket be az ajtón. — Na — mondtam a ba­rátomnak —, most vagyunk bajban. Eszünk ágában sem volt vásárolni, pénzünk se sok van, de innen meghát­rálni már nem lehet. Ékszerbolt volt ráadásul. A sötétkék bársonydobo­zokban kitett, szépen met­szett kövekben gyönyörköd­tünk a ráccsal védett kira­kat előtt, amikor a görög lejött a szemközti lakásból és kinyitott. Végül vettünk egy-egy pillekönnyű, tizen­két karátos láncot; a görög széles mosollyal nyugtázta a négy-öt zsebből elővaka- ródzott drachmáinkat és selyemszalaggal átkötött do­bozban nyújtotta át az árut. — Ez mind semmi — mondja a barátom most, amikor erről a régi nyár­ról beszélgetünk. — Emlék­szel Lef terioszra ? — Az ám, a Feri. Ugyanebben a városban élt egy magyar-görög. Pest környékén született, s az­tán, amikor már lehetett, szülei visszatelepültek, s velük ő is ide került, ebbe a számára tulajdonképpen ismeretlen országba. Roko­ni összefogással berende­zett egy kis boltocskát: vil­lanyszerelési cikkeket árul, drótokat, kapcsolókat, gu- minyelű kombinált fogókat, miegyebet. Egy késő dél­után telepedett át hozzánk a szomszéd asztaltól, a ha­talmas platánok árnyékába bújt kis kerthelyiségben. — Szervusztok — mond­ta. — De jó egy kis magyar szót hallani. Jellegzetes görög feje volt, ezért meglepődve kér­deztük : — Hát te honnan tudsz magyarul, s ilyen szépen? Elmesélte történetét, amit úgy fejezett be, hogy: „Gö­rögország a hazám, Ma­gyarország pedig a szülő­földem”; aztán meghívott minket, menjünk, nézzük meg a boltját. Csinos kis bolt volt, ép­pen egy ipszilon alakban el­ágazó romantikus utcács­ka sarkában. Ahogy leül­tünk, a kirakaton át végig­láttuk az ipszilon szárát, mely a távolban egy térbe torkollott. Hűvös volt a boltíves vastag falak kö­zött, a kihúzhatós naper­nyők jótékony árnyékban tartották az üzletet, kelle­mes volt hátra dűlni a nád- fonatú széken. — Isztok egy kávét, hű­tött narancslével? — kér­dezte Feri, azaz hogy Lefte- riosz. — Megköszönjük — mondtam —, ez most való­ban jólesne. Vevő jött, csöngött a kis harang az ajtó fölött, Feri kiszolgált, drótot tekert, csomagolt, aztán hallottuk, hogy telefonál — görögül természetesen, amiből mi egy szót sem értettünk •—, megint vevő jött, s ez így ment egy darabig. Közbe- közbe visszaült hozzánk — „nem akarom bezárni az aj­tót, minden fülért meg kell fogni, megértitek. A házon hitel van, s nagy az adó”. — Világos — mondtuk —, csináld csak, az üzlet az üz­let. — — Csak azt a kávét nem nagyon láttam, hogy oda­tette volna ■— súgta a ba­rátom, amikor megint dró­tért jött valaki. — Hagyd el, ne bolygasd — mondtam. — Biztosan el­felejtette. Nem érdekes.' Ekkor láttam meg a pin­cért, ahogy befordult a tér­ről a romantikus kis utcá­ba, s jött az út közepén. Jött, jött, egyre nagyobb lett; karján fehér szalvéta, kezében tálca — az is fe­hér kendővel letakarva —, aztán fellépett a lépcsőn, benyitott (csengett a fcis- harang), s mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, kezdett megteríteni előttünk a kisasztalon. El­rendezett mindent, ahogy a pincériskolában tanítják, azután meghajolt és el­ment. A kirakatüvegen át láttuk, hogy kerülgeti az autókat, a hóna alá fogott üres tálcával. — Parancsoljatok — mondta Feri, és öntött a poharakba. — Honnan jött ez a pin­cér? — próbáltam leplezni meglepetésemet. — Ott, azon a téren van egy nagy .vendéglő. Telefo­non rendeltem. — Annak a vendéglőnek ilyen szolgáltatása is van? — Hogy-hogy szolgálta­tás? Bárhova telefonálhat­tam volna, de ez van a leg­közelebb. — Ezt húzd ki — düny- nyögte a barátom. — Pró­báld meg egyszer otthon. Érdekelne, mit vágnak a fejedhez a telefon, másik végéről. Azt, hogy „hol él maga?” máris szinte hal­lom. — Olyan kísérletbe, ami­nek előre tudjuk a végered­ményét, bele sem érdemes kezdeni. — Ne bántsátok a szülő­földemet — szólalt meg Lefteriosz. — A dolgok nem ilyen egyszerűek. Ez a fiú kezdő pincér. Ott ül a tele­fon mellett és várja a ren­delést. Amíg nem véglege­síti a tulaj, ezt kell csinál­nia, s ebbe néhány év is beletelhet, ö ott szabály­szerűen megveszi, amit én rendelek tőle, s nekem sem adhatja drágábban, mint amennyit ő fizetett érte. Tíz százalék borravalót illik adni, mi legtöbbször húszat adunk, s ő ebből él. A töb­bi vendéglőben is ilyenek vannak. Otthon — moso­lyog ránk —, ahol pincérhi­ány van, ki vállalná ezt a munkát? Ami pedig az ék­szerészt illeti, én is kinyi­tom a boltom, ha kell, éj­szaka is, ha kell, egy ki­égett biztosíték miatt is, sőt, a helyszínre is kime­gyek, ha valaki nem tudja becsavarni. Néztünk magunk elé, míg Feri a boltjával együtt a múltba tűnt. Átcsúszott egy másik idősíkba, ahol ta­lán most is ugyanaz a nyár ragyog, s mi is ott állunk (hány évvel fiataiabban?) az Aphrodité nevű pálma­fa alatt, kezünkben a két kis dobozzal, amit az előbb csomagolt be az ékszerész. Itt most ősz van. Az új lakótelepen, ahol már több száz, talán ezernél is több család lakik, ABC-áruházat alapoznak. Jövő őszre ter­vezik az átadást, tehát még egy év, korszerű bevásárló- központ nélkül. A tízeme­letes lakóházak földszinti garázsaiba beköltözött né­hány kis bolt, állami is, magán is, vegyesen. Vég­eredményben minden meg­kapható itt, ami az élethez kell, nagyobb dolgokért meg úgyis buszra ül az em­ber, vagy megveszi £ vá­rosban munka után, s ha­zacipeli. Csak a kisördög incselkedik velem, hogy el­mondjam, mi jár az eszem­ben, amíg itt állok a sor végén, kenyérre várva. Fenn Északon, a Yukon folyó partján — írta vala­hol Jack London — ara­nyat találtak. Egy kereske­dő megtudta ezt, pénzzé tette minden vagyonát, árut vásárolt, kutyaszánokra rakta, s elindult oda, ahol még csak két aranyásó szűrte a vizet. Két arany­ásó: két sátor — gondolta a kereskedő —, de lesz itt nemsokára ezer is, geren­daházak épülnek majd, ta­lán egyszer város is lesz ezen a helyen. Nem is gon­dolkodott tovább, felépítet­te boltját, újabb árukat hozott, „kurrens cikkeket”, aranyásóknak valót, meg­rakta a polcokat, felszerelte a kiscsengőt az ajtó fölé, majd leült a duruzsoló dob­kályha mellé, s azt mond­ta: — Jöhetnek. Érdekeltségi rendszer, kockázatvállalás, rugalmas üzletpolitika. Hányszor halljuk, mondjuk, leírjuk ezeket a fogalmakat, s köz­ben azzal, hogy butikok so­ra nyílik, nem lesz több az áru, és tulajdonképpen ugyanazt az* elosztható mennyiséget forgatjuk, csak más módon. Gebines, szer­ződéses és magánvendéglők csalogatják a betérőt, de sem. árcsökkenést, sem a szolgáltatások jelentős bő­vülését nern tapasztaljuk. (Jön a kis pincér. Jön, jön az út közepén.) — Jöhetnek — kellene mondania az ABC-áruház vezetőjének is, amikor még csak két ház áll az új la­kótelepen, mert nem talán, hanem biztosan város lesz ezen a helyen. Ám mit csi­nál addig, amíg csak órán­ként nyitják rá az ajtót? Nem ülhet a duruzsoló dob- kályha mellett, mert sokba került a beruházás, aminek minél /hamarabb meg kell térülnie, nyereségbe kell fordulnia, ott van a nagy raktárkészlet, ami nem mo­zog, ezáltal holt tőke, s ak­kor még ott van a készlet- gazdálkodás című passzusa a szövevényes rendeletek­nek szabályzóknak. Fogós érvek ezek, mégis furcsa innen az erkélyről nézni, hogy ássák az alapgödröt a bolt helyén, amikor itt már — közben pontosan megtudtam — 1169 család lakik. Ez egy nagyközség lélekszáma, ha csak három­mal szorozzuk is meg. — Ne bántsd a szülőföl­demet — szól rám Feri a másik idősíkból, ahol most már az örök nyár ragyog. — Görögországban több ezer éves hagyománya van a kereskedelemnek. Mi már akkor tengerre szálltunk az áruért, vettünk, eladtunk, amikor ti még csak gondol­kodtatok rajta: elindulja­tok-e a finnugor őshazából, vagy mégis jobb a hűs sztyeppén, a rokonokkal együtt. Nektek még van időtök. Nagyon sok időtök van. — És a Yukon-parti bol­tos. a kutyaszánjaival? — kérdezném még tőle, de szétcsúszik az idősík, s itt állok megint az erkélyen, amivel szemben már daru emelgeti a betonoszlopo­kat. Szétcsúsznak, összecsúsz­nak a síkok az időben. Most zárja be a Hatzel téri Blis- tyán néni a boltját, mert nem támogatják a magán­kereskedelmet. Anyám né­hány év múlva oda megy eladónak, mint az állami vállalat alkalmazottja. És ugyancsak most licitálnak egy hasonló kis boltra, mert az állami vállalatnak nem kifizetődő fenntartani. (Ne szólj most, Feri. Tu­dom, hogy te állandó vagy, akárhová is csúszik az idő, s valami állandó, biztosan előre hajtó erő van az idő­ben is.) Mégis. Valóban sok időnk van, vagy nagyon kevés? — És arra emlékszel-e — incselkedik megint a kisör­dög —, amikor színház után, fél tízkor mór nem szolgáltak ki a belvárosi presszóban, mondván, hogy ,.takarítunk, kérem! Ne­künk is haza kell egyszer mennünk”. — Mikor van itt záróra? — kérdezted. — „Tízkor, de ez nem maguk­ra vonatkozik” — mondták és húzgálni kezdték a nye­les felmosórongyot frissen vasalt színházi nadrágod hajtókája körül. Budapest zárva — írta nemrég irodalmi és- po­litikai hetilapunk címként egy cikke fölé. A cikk arról szólt, hogy a fővárosban va­sárnap — sok helyen szom­baton is — zárva vannak a boltok. Forog a kispénzű idegen, kenyeret venne, pa- rizert, kenőmájast, tejfölt stfa., mert éhes, de nem kap. Vendéglőre, Gundelre, Gellért étteremre neki sem telik, s különben sem illik ilyen helyre kisnadrágban, s csővázas hátizsákkal be­vonulni. S forgunk mi is, ha történetesen elfelejtettünk cukrot, lisztet venni, s vá­ratlan vendégek jönnek. (Ne mondja most nekem senki — a tévéreklám se —, hogy vásároljak csütörtö­kön, szerdán, holnapután kiskedden, borjúnyúzó pén­teken, mert ez olyan dolog, mintha mások akarnák be­osztani az időmet, amit „objektív okoknál fogva” én magam sem mindig tu­dok.) Vasárnap Nyíregyháza is zárva van. Egyszerűen tu­domásul kell vennünk •— amint ez egy olvasólevél­ben is megjelent —, hogy a kereskedelmi dolgozóknak ugyanúgy jár a szabad szombat és a vasárnap, mint a „Budapest zárva van” című cikk írójának. „Állna csak ő itt a pult mögött, nyűglődne ő hétfő­től péntekig a sok kiállha- tatlan vevővel” — így szólt egy igen figyelemre méltó mondat, a nem is tudom, milyen áruház dolgozói ál­tal összeszerkesztett vá­laszlevélben. Csakhogy ebben az idő­síkban már nem azon kel­lene vitatkozni, hogy ki áll­jon a pult mögött, s hogy megéri-e, vagy nem ott áll­ni, hanem azon, hogy ha nem éri meg, miért nem, s ott, máshol, akárhol, miért éri meg ugyanaz. Arra pe­dig kár szót vesztegetni, hogy miért nem az újságíró vesződik a „kiállhatatlan” vásárlókkal, mert ez egész egyszerűen mellébeszéd. Okosabban kellene már kérdeznünk is, nemhogy válaszolnunk ebben az idő­síkban, ahol élünk: s akkor rájöhetnénk néhány dolog­ra.. Nevezetesen: amíg hi­ánygazdálkodás van (mert az van, ne szépítkezzünk), addig az ember, az ember­ség, a közösségben élő etikus gondolkodó lény magatartása az egyedüli, ami megenyhítheti vásárlói és állampolgári haragvása- inkat. A „ne tessék haragudni, elfogyott”, a „próbálja meg valamivel 'helyettesíteni, én ezt ajánlom ...” elviselhe­tőbbé teszi, hogy immár -második éve nem kapok egy pár forintos bigyót, ami miatt a tizenkétezer forin­tos motorom gyakorlatilag használhatatlan.. (Lent van a pincében, lepi a por, eszi a rozsda.) Mert azon az agresszív kérdésen, hogy „hol él maga?” feldühö­döm. — Miért, hol kellene élnem? — tolakszik fel bennem ilyenkor a keserű­ség. — Itt élek, a hazám­ban.' Én nem tudnék más­hol élni. És azon is feldü­hödök. ha valaki ezt a pár forintos bigyót itt, vágyott látta kétszáz forintért, de miire odamegyek, már ott sincs. Annyiért sincs. Van egy mondás, ami mái nagyapáink könyökén is kijött. A mondás ügy szól, hogy „kleine Fische, gute Fische”. Magyarul nem ilyen szemléletes, de ön­mérsékletre intőén igaz, és távlata van. A kis hal is jó hal. Mi úgy mondanánk, hogy: fillérből lesz a forint, vagy: ki a kicsit nem be­csüli, az a nagyot nem ér­demli. Mert nem volna fon­tos egyik napról a másikra meggazdagodni, maximális nyereséget előcsikarni, krémsárga Mercedest venni, tetőtől talpig bundába és aranyba öltözködni, ár­emeléssel, vagy egyéb nem közösségi praktikákkal a Kiváló Vállalat címet el­nyerni, anyagiakkal bizo­nyítani minden áron, ha kell mérleghamisítással is. (A nem kívánt rész törlen­dő.) De bármit 'törlünk is, mindegy, mert a valóság ránk szól, s azt mondja, amit egyre inkább érzünk mindannyian, akik néha megpróbálunk tovább látni az orrunknál, hogy mi csak az anyagiakkal való bizo­nyítás lehetőségét ismerjük el maholnap, a magánélet­ben is. Mert a „kifizetlek a mellényzsebemből, apafej”- fajta bizonyítás „ül” nálunk — ebben az egyáltalán nem ezért megszenvedett törté­nelmi helyzetben — a leg- stabiiabban. (Sőt, le is fek­szik, ha kell, a mellényzseb tulajdonosával.) Kleine Fische, gute Fi­sche — mondta Blistyán néni, a sarki boltos, a haj­dani szatócs. — Egy üzletet be kell vezetni, s utána, ha jól kezdte az ember, bár nem fényesen, de tisztessé­gesen megélhet belőle. Eh­hez pedig az a legjobb módszer, ha szebben mo­solygok a vevőre, mint a konkurrencia. Mert a pet- rója, lámpabele, kocsike­nőcse, a sója és a borspót­lója neki is éppen olyan, mint az enyém. De én be­szélgetek is vele, s ha lá­tom, hogy lapos a bukszája, olcsóbban is megszámolom az árut. És megkérdezem: hogy vannak a gyerekek? Az emberi tényezőről ír­tam eddig két hasonló ter­jedelmű riportot. A tüzes gépről, ami új volt, s új ember kellett hozzá. A vil­lanymozdonyról, amihez emberileg is fel kellett nő­ni, le kellett győzni a' gyo­morremegést, a félelmeit, a bizonytalanságot, mert ural­kodni az okos gép fölött csak így lehet. S az új tár­sadalmi rendhez nem kell új ember? önmagunk fe­lett mikor leszünk már úr­rá? Kis hétköznapi kapzsi­ságaink felett, közömbössé­geink felett? A kis pénz, kis foci szemlélet felett? A nézze, kedves uram, én is a piacról élek gondolkodás- mód felett? Tudom, ehhez jobb elosz­tás, sőt igazi kereskedelem, igazi demokrácia kellene. i(Vian időnk, hallom Ferit; s tudom is, csak sürgetem.) És sokkal jobb — nem csak szavakban megfogalmazott — ösztönzés, ami a valódi munkát, az értékteremtő ér­téket honorálja. De még nincs. És ha nincs, mert nincs, hát vaduljunk el? Addig a csoport- és ma­gánérdekeiktől fűtött hará- csolási vágy vicsorogjon mindannyiunkra ? S ez a mellbe vágó, arcul csapó kérdés, hogy: „hol él maga”? Itt élek, Lefteriosz, s a körülményekhez képest jól. Ahhoz képest pedig sokkal jobban, mint amikor — azon a gyönyörű nyáron — találkoztunk. Gyermekeim vannak, szép lakásom azóta, s remélem, lassan a fejem lágya is benő. És nem bán­tom a szülőföldedet, dehogy is bántom. Nekem ez a ha­zám. Csupán morgolódom néha egy kicsit, meri ilyen a ter­mészetem. 1984. november 17. Hi HÉTVÉGI MELLÉKLET •«ív Szétcsúszott idősíkok Alekszandr Szitnyikov: Női portré

Next

/
Oldalképek
Tartalom