Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-17 / 270. szám

1984. november 7.

VÁ L T O Z Ó ÉLETŰNK

Az írott szó féltése

Cjabban időről időre hallani, olvasni arról, hogy miként változnak olvasási szokásaink. Legtöbbször nyugtalanító híradások ezek. Párhuzamosan azzal, ahogyan nőtt az elméleti szabadidőnk, fogyott, vagy fogyni látszik a művelődésre fordított idő.

A felszabadulás negyven éve, ezt még az ellenségeink sem vitathatják, a könyv, az írott szó diadalútja volt. Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert gondokról szól ez az írás. Fontolgattam is, vajon szabad-e szűkebb pátriánkról őszintén szólni olyan kényes gondolatkörben, mint a műveltség, az olvasási igény, szokás? Sokféle balhit él erről a tájról még mindig, s jóllehet eredményeink már régen perbe szálltak a „sötét Szabolcs- Szatmár” legendájával, szükséges megjegyezni, hogy az idézett beszélgetések jó része más tájakról jött emberekkel zajlott, hogy ami ránk jellemző, az jellemző 1984-ben az egész magyar társadalomra.

Gyakori ilyenkor ősszel, hogy a nagy munkák idején összejönnek a családok. Hazaérkeznek a távolban élők, és a találkozás ünneppé teszi a közös nagy munkákat.

Egymás mellett mentek a tengerisorokon. Beszélgettek. Szóba kerültek az orvosok, és akkor az egyik lány elkezdte mondani, hogy a Nép- szabadságban olvasott egy vitát az egészségügy helyzetéről. Nem mondhatta végig, egyszeriben többen is nekitámadtak. Nem tudom idézni a hangsúlyt, csak a mondatot: „Klári, kinek van ideje olvasni!” Nos a hangsúly valami olyasmi volt, amilyennel hajdan a megtévedt, el- züllött lány tettein szörnyül- ködött egy család.

Egy történet persze nem a világ, de ismerem a Debrecenben, a Miskolcon, a Pesten élő testvéreket, láttam már a lakásukat. A szörnyül- ködőknek talán még nagyobb könyvtáruk van otthon, mint a „megtévedt” testvérüknek. Lehet, hogy újságra sem költenek kevesebbet. A gyerekeik nagyjából egykorúak, a munkájuk, hivatali elfoglaltságuk se más. Egy statisztikai felmérés nyilván azt bizonyítaná, ugyanannyit költenek a kultúrára, és a statisztikus arra következtethetne, hogy egyformán olvasnak mind a négy családban.

Kérdés tehát, hogy nem csapjuk-e be magunkat a számokkal? A felvágatlan könyv ugyanis legfeljebb lakásdísz, a csak „egy oldalon” érdekes újság pedig nem más, mint öncsalás. A három nem olvasó aránya az egyhez persze nem valós arány, de mindenképpen jelez valamit. Egyes helyeken kialakult, valamiféle rossz divattá lett az időt állítani életünk központjára. Egészen pontosan a pénzkeresésre alkalmas szabadidőt. Akinek, és ez a városokban élő emberekre igaz inkább, egy parányi néhány négyszögöles kertje van, az úgy beszél erről a — kikapcsolódásra, pihenésre valóban kitűnő — „birtokról”, mintha azt megművelni valamilyen óriási munka lenne. Ugyanígy: az autós — szerencsére nem mind — a kocsiját teszi az élete központjába, arról beszélget, ahhoz köti a szabadidő eltöltését. Ismerek családokat, akiknek minden va- sárnapos programjuk a kocsi mosása, takarítása, akik elhitetik magukkal, hogy ez valamiféle mindent kitöltő nagy hétvégi feladat, és nem is marad idejük másra, mint a televízióra.

golt szalámi, de írhattam volna azt is, hogy a szomszédnál nagyobb kertitörpe nevetséges, de megérthető. A talmi értékek mögött valós anyagi értékek is vannak. Más dolog, hogy a talmi érték mindig akkor lesz gyakoribbá, amikor az anyagi lehetőségeink gyorsabban nőnek, mint a szellemi tőkénk, a belső emberi gyarapodásunk.

Évekig utaztam hétvégi ingázókkal. Szomorú példáit tudom annak, hogy hány élet romlott meg úgy, azáltal, hogy a városba kerülő fiatal gyerekek nagy pénzeket kerestek, de ezeknek a magas jövedelmeknek előbb fele, aztán a kétharmada ment el a legkönnyebben elérhető olcsó szórakozásokra. Kivagyiságra, a jólét mutogatni kívánt külsőségeire. Vajon, ha nem is ilyen durván, mi más ez a fajta divat, amely erénnyé teszi a nem olvasást, hibává, vagy éppen bűnné a nem közvetlen anyagi értéket eredményező emberi tevékenységet? Vajon a politikától, a világ történéseitől, a közös emberi értékektől való szándékos függetlenedés nem rejt e olyan veszélyt, hogy elértéktelenednek az anyagi javaink is?

És vajon törvényszerű-e mindez? Aligha, hiszen sere- gestől ismerek embereket, sokdolgúakat, gyakran és okkal elfáradókat, akik a napi elfoglaltságuk, a mellékállásuk, a kertjük, a gépkocsijuk mellett is ráérnek az újságra, a könyvre, akiknek az olvasás, a zenehallgatás, vagy éppen egy kiállítás megnézése alapvető emberi szükségletük, akiknek egy jó könyv pihenés, egy értelmes beszélgetés szellemi megújhodás. Éppen az ő példájuk igazolja, hogy a kevés időre, a sok munkára hivatkozó szellemi igénytelenség nem más, mint primitív kényelemszeretet.

Kérdezhetnék most, hogy ugyan mi a célja ennek az írásnak? Aki nem olvas, az Úgysem olvassa el, aki olvas, annak nem mondhat semmi újat. Nos, ha szólok egy rossz divatról, akkor egy kicsit a féltés beszél belőlem. Pedagógusok a megmondhatói, hogy milyen különbség van az olvasó, a világ után érdeklődő, az otthon beszélgető és a csak az anyagi javakat tisztelő családok gyermekei között.

Ismerek gyereket, akinek otthon kiveszik a kezéből a könyvet, mondván, hogy ötöst hozzon, tanuljon inkább. Ismerek felnőtt asszonyt, aki a fiának titokban vesz könyvet, mert ő maga is csak lopva olvas, mert megszólná érte a család, mondván, hogy találjon magának valami munkát inkább. Ismerek — sajnos — tizenéves, értelmes, jó képességű gyerekeket, akik ötösöket visznek az iskolából, de beszélgetni valamiről egész egyszerűen képtelenek, mert otthon a beszélgetés éppen olyan luxus, éppen olyan feleslegesnek ítélt emberi gyengeség, miként a betű 'szeretete.

Bartha Gábor

Negyven éve történt

Találkozásom

Steinmetz kapitánnyal

Az alábbi írás szerzője 1944 november és 1945 augusztusa között Csarodán volt körzeti orvos, ma Szombathelyen él, az ottani KÖJÁL nyugalmazott igazgató főorvosa.

1944 októberében már Kárpátalján nyomultak előre a szovjet csapatok. A háborúból való sikertelen október 15-iki kilépési kísérletünk után meggyorsult a hadszíntér mozgása. Az addigra szétszóródott csapattestem néhány tagjával egy Szolyva és Munkács közti kis faluban tartózkodtam. Sürgősen egy lázas, beteg gyermekhez kerestek orvost. A gyermeket megvizsgáltam, gyógyszerrel elláttam, miközben a háziak felajánlották lakásukat a frontátvonulás várhatóan rövid időtartamára. 12 órán belül a felszabadító szovjet hadsereg katonái harc nélkül elfoglalták a falut. A következő napon már eljutottam Munkácsra, ahol jelentkeztem a szovjet városparancsnokságon. Szigorú igazoltatás után pár soros olyan — gyakran felmutatásra kért és még hosszú éveken át is megőrzött — igazolást kaptam, amely a felszabadult országrészben részemre a szabad mozgást biztosította.

Csarodát

választottam

Néhány napos munkácsi tartózkodás után Beregszász érintésével 1944 novembere első napjaiban eljutottam Vásárosriaményba. Itt felkerestem a közigazgatási biztost, aki egyúttal a vásáros- naményi járás tisztiorvosa is volt. Arra kért, hogy maradjak ott és az orvos nélkül maradt beregi háromszög egyik községébe: Tarpára,

vagy Csarodára menjek körorvosnak. Csarodát választottam, amelyet Vásárosna- ményba vezető utam során érintettem. A lakosság szívesen fogadott. Gyorsan rendbe hozták az üresen álló orvosi rendelőt és lakást, gondoskodtak átmeneti szállás- és étkezési helyről is. 1944. november 8-án kezdtem meg a csarodai körorvosi tevékenységemét. Körzetemhez tartoztak Tákos, . Márokpapi, Barabás, Gelénes, Vámosatya, Beregsurány és Bereg- daróc községek, de miután e területen,hónapokon át egyedüli orvos voltam, gyakran jártam betegekhez Tarpára és környékére. A községekbe történő kiszállásaimhoz a hatóságok adták a lovas fogatot. 1945 tavaszán azonban szereztem egy kerékpárt és kedvező időjárásban azzal közlekedtem. 1945. augusztus végéig nagyon nehéz körülmények között gyógyítottam e terület betegeit. Ekkor leköszöntem állásomról és hazatértem Dunántúlra.

A közel tízhónapos csarodai tartózkodásom eseményekben nagyon gazdag volt. Említést érdemelnek a Vá- sárosnaményban üzletben csak élelemért cserébe beszerezhető lázcsillapítók és az Ultraseptyl, a novemberben

még közelről, de december elején már távolból hallható ágyúszó, a korán beköszöntött kemény tél nagy hideggel és havazásokkal, a befagyott Tiszán át — komp helyett — a szánkóval történő közlekedés, később pedig Bajcsy-Zsilinszky Endre hamvainak tarpai temetése. Emlékszem arra is, hogy a kemény téli időszakban többször felkerestem a falun kívül létesített föld alatti bunkert, ahol négy szovjet távírásznő dolgozott és lakott, s egyikük tüdő- és mell- hártyagyulladásban megbetegedett.

Egy szikár tiszt bemutatkozik

Csarodai tartózkodásom kezdeti idejében egy Kocsis nevezetű családnál étkeztem. December 15 körül Kocsisék- hoz két szovjet tisztet, háromtagú kíséretüket pedig a szomszéd házban szállásolták be. A magukkal hozott kon- zervekből és kenyérből ők is ott étkeztek, a háziaktól csak meleg tejet kértek. A magas, szikár testalkatú tiszt magyarul arra kért, hogy időnkénti erős köhögése miatt vizsgáljam meg és adjak rá gyógyszert. Az orvosi rendelőben elvégzett vizsgálat után beszélgetni kezdtünk és bemutatkoztunk egymásnak. A tiszt magát Nyikoláj Sztye- panovics Steinmetznek nevezte. Miután 1940-ben Pécsett fejeztem be orvosi tanulmányaimat, még pécsi egyetemi éveimből ismertem dr. Steinmetz Endre szemészorvost, akinek Rákóczi úti rendelőjében kétszer is jártam. Rákérdeztem: nincs-e Pécsett rokonsága, mert ott Steinmetz doktort ismertem. A válasz meglepő volt. Közölte, hogy dr. Steinmetz Endre a testvérbátyja, ő is Pécsről származik, és ott született.

Emondta élete történetét. Azt, hogy 1913-ban született, szüleinek azonban a Tanács- köztársaság bukása után Pécsről menekülniük kellett. Jugoszlávián és Olaszországon át Ausztriába vitt az útjuk. Szüleinek 1922-ben sikerült Argentínába kivándorolni, de ő és bátyja visszatértek Pécsre. Később szülei segítségével ő is kapott Argentínába szóló hajójegyet, egyedül utazott utánuk az újvilágba. Ott megtanult spanyolul, angolul, franciául, németül. így — beleértve a magyart és az oroszt — hat nyelven tökéletesen beszélt. Argentínában mint gimnazista bekapcsolódott a kommunista ifjúsági szervezeti munkába. Ezért érettségi előtt egy fél évvel az iskolából kicsapták, akkor alkalmi munkákat vállalt. Volt szobafestő, könyvügynök. Részt vett sztrájkok szervezésében is.

1932-ben a Szovjetunió befogadta.

Moszkvában a Komszomol- ban tevékenykedett, kitanul ta az elektrotechnikus szakmát, majd elvégezte az egyetemet és a katonai akadémiát. 1936-ban önkéntesnek jelentkezett a spanyol polgárháborúba. 1940-ben tért vissza a Szovjetunióba. A második világháború kitörésekor jelentkezett a frontra, '-de csak később vonultatták be. Kolomea környékén a 3. Ukrán Front politikai osztályán teljesített szolgálatot, majd átkerült a 2. Ukrán Frontra. Elmondta, hogy politikai jellegű munkát végez a felszabadított országrész lakossága és a szovjet hadsereg oldalán szervezés alatt álló magyar katonaság körében. Kifejezte nagy örömét, hogy ismét magyar földön lehet és részt vehet az ország felszabadításában. Biztos volt a háború rövid időn belüli befejezésében, a német hadsereg kapitulációjában és teljes megsemmisítésében. Nemcsak élete történetét mondta el, röviden vázolta az akkori hadihelyzetet is.

Egy emléktábla hiányzik

Steinmetz kapitány — emlékezetem szerint — három napot töltött Csarodán. Ott kellett tiszttársával együtt bevárnia az előre-, illetve a továbbhaladásra szóló parancsot. Azzal köszöntünk el egymástól, hogy a háború befejezése után remélhetőleg Pécsett találkozni fogunk. Nevemet egy kis noteszbe feljegyezte.

1946-ban, amikor megismertem Budapest felszabadításának történetét, értesültem arról, hogy Steinmetz Miklós volt az a parlamenter, akit 1944. december 29- én Vecsés határában a németek orvul lelőtték. Azóta is végtelen tisztelettel emlékszem vissza Steinmetz Miklósra és a vele történt találkozásomra. Halálhírének ismeretében a vele való találkozásomat és beszélgetésemet 1946-ban megírtam Pécsre dr. Steinmetz Endrének, aki az értesítést megköszönte. Halálának 5. évfordulóján, 1949-ben — mikor még frissebben emlékeztem az akkori eseményekre — közöltem a csarodai tanáccsal is, hogy Steinmetz kapitány 1944 decemberében melyik házban töltött pár napot és javasoltam, hogy tartózkodási helyét jelöljék meg emléktáblával. Választ nem kaptam, így nem tudom, hogy ez megtörtént-e?

A Steinmetz Miklós iránti tiszteletet kifejező és a Budapesten 1949-ben felállított bronz emlékművön, az ország több településén a róla elnevezett utcákon, a történelem- könyvek lapjain kívül e sorok is szolgáljanak az utókor számára történelmi adalékul.

Dr. Pajor Géza

A németek által brutálisan meggyilkolt parlamenter Budapest határában.

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Falun élő, ott a kereskedelemben dolgozó pedagógus feleség panaszolta, vagy talán mesélte inkább, hogy „rossz híre” lett a „társaságban”, mert a fizetéséből havi 200—250 forintot rendszeresen újságra költ, ráadásul könyvrészletet is fizet. Nagy kertjük van, a lakásuk szép, a virágok éppen úgy virítanak a házuk előtt, mint másutt, a gyerekeit is jól neveli, talán jobban is, mint mások. Mindemellett olvas is. Rendszeresen, élvezettel, örömet találva benne.

Falun élő, értelmiségi ismerősöm, miután bemutatta a kertjét, a parányi gazdaságot, minden szégyen nélkül mesélte el, hogy jár ugyan nekik ötféle újság is, de ő csak az Autó-Motort nyzi meg néha. A politikából elég annyi, amennyit a tévé híradója elmond. Könyveket vesz, de olvasni nem ér rá, vagy ha úgy alakul, akkor egy-egy krimivel piheni ki magát, mert minden „komolyabbhoz” fáradt.

Falusi példákat írtam, de csak azért, mert a példák sorát indító négy lány közül mind a négy városi volt. Valójában nem hiszem, hogy jelentős különbség lenne ebben a vonatkozásban város és falu között. Sok városi családban éppen úgy divat a fáradtságra hivatkozni, éppen úgy gyűlnek az olvasatiam a felvágatlan könyvek. Ott is azt mondják, panaszolják, hogy túlhajszoltak vagyunk, szinte dicsekedve ' azzal, hogy mennyi a dolguk. Ez a túlhajszoltság tény, de nemegyszer • nem más, mint az igénytelenség dugdosása. A rossz, értelmetlen életvitelt dugdosó köpönyeg. Nem az a baj, hogy van, hanem az, hogy ez a viselet divattá lehet.

Mire van hát időnk és mire nincs? Elsősorban irodalmi lapokban, de nemcsak ott, gyakran olvasni arról, hogy amíg a társadalom által biztosított szabadidő nőtt, addig a valóban pihenésre, önművelődésre fordított idő csökkent. Ahhoz, hogy az egyre növekvő anyagi igények kielégíthetőek legyenek, de még ahhoz is, hogy a megszokott szinten éljünk, nem elég az egy-egy munkahelyen megkereshető bér, azért munkaidőn túl is dolgozni kell. A társadalmon belül, és ez mindig is így volt, versenyez egymással család és család. Ez a verseny még akkor is természetes, ha nem mindig valódi értékek szerzésében versenyezünk. Az emberek egymáshoz mérik magukat; az egyiknek kell az,- amit a másik már elért. A túldíszített vaskerítés,, a gyakran egy családnak feleslegesen túlméretezett ház, a gyereknek tízóraira csomaIgenis attól tartok, hogy ha nem tesszük legalább nevetségessé ezt az újság-, könyv-, kultúraellenes, a csak anyagi értékeket megbecsülő divatot, ha terjedni engedjük ezt, akkor gyerekek százaitól, ezreitől vesszük el a későbbi értelmes élet igényét. Igényét és ezzel egy kicsit a lehetőségét is. És még egyszer. Nemcsak itt, hanem mindenütt ezen a világon, ahol emberek alkotnak és élnek.