Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
1984. október 20. Párpeszédnek szántam, közbeszólást nem tűrő monológot kaptam mindjárt az első magányos nőtől: „Inkább mondja meg, hogy ismerkedni akar. Különben hagyjon békét ne-i kém. Újságíró... ezt akárki mondhatja. Elvált asz- szony vagyok, magányos, de nem szélhámosok prédája. Vagy ha tényleg az újságtól van, akkor a nevem úgysem engedem megírni, ha mégis leírja, beperelem. És a magányosok klubjának megalakítására se beszéljen rá. Különben vegye tudomásul, jól érzem magam ebben a nagy magányban, és magányom magánügy. Maga sem teheti közüggyé. Na most ezt megírhatja . ..” Megírtam. Közügy? Magánügy? Viták tucatjaiban csaptak össze erről vélemények, s, hogy most magam is vállalom az egyedülálló nő sorsának felderítését, elfogadom a leggyakoribb konklúziót : a magányosság — mégpedig a társadalmi szintre előlépett magányosság ügye — közügy. És mert az imént idézett asszony kivért .télévei-ezzel lintohbi beszél-,, getőtársam is egyetértett, az itt közlendő párbeszédekben részt vevő nőknek csupán a nevét és foglalkozását alakítom felismerhetet- lenné, mert ezt a legtöbben határozottan kérték is. K. M. bolti eladó: „Nálam magányosabbat nemigen talál, pedig látszólag, formálisan, sőt még a szomszédok, meg a munkatársaim szerint is családban élek. Van férjem, sőt fiam is. Amikor hazamegyek, magam nyitom ki a lakásajtót. Az üres lakás nap mint nap üresebb lesz. Férjem három éve iszik, nőzik. Ez olyan tipikus eset. Nincs is ezen mit rnegírm Hogy a fiam hol van? Va lahol motorozik, ö sincs itthon néha napokig. Olyan, mint az apja. Azelőtt még csak volt egy társam, a televízió, de kellett a pénz sörre, pálinkára, meg a fiam valamilyen adósságot csinált a motor miatt, és eladták. Válás? Nem, az még nem jutott eszembe. Én elviselem a magányt, nem tiltakozom, sőt a munkahelyemen nappnta emberek százai között vagyok... Na meg nézzen rám! Van nekem önkritikám! Csúnyácska, öregedő asszony vagyok. Kinek kellenék én már? Akkor meg minek cseréljem fel az egyik magányt egy másikkal? „ ... És akkor jött a válás. Feri öngyilkossággal fenyegetett, én mégis beadtam a keresetet. Ha megígéri, hogy elferdíti az adataimat, megmondom a teljes igazságot... Szóval nekem akkor volt valakim. Futó munkahelyi ismeretség, kaland, titkos kirándulások a baktai erdőbe. Feri meg unalmassá vált az állandó túlóráival meg a vasárnapi ügyeletéivel. Gyermek úgy sincs, váltunk. Csakhogy a mindig vasalt; jóképű munkatárs egy életre szóló kirándulásra már nem csomagolt össze. Faképnél hagyott, más városba vitte az irháját. Egyedül maradtam, kezemben a válást kimondó végzéssel. Feri sem hajlandó visszavenni, igaza is van. Mi marad számomra? „Engem csak a környezetem tart magányosnak. Mégpedig csak azért, mert nem mentem férjhez. Miért kötelező férjhez menni? Én így sem győzöm beosztani felelő partnert találok. De ilyesmiről már annyit írt a Nők Lapja is, a Kelet-Ma- gyarország is. Arra is kioktattak már a cikkek bölcs szerzői, hogy jóravaló betaa jól menő — mert magánpraxist is folytató orvos — 18 éves leánya: „Harmadikos gimnazista korom óta nincs társaságom. Amikor megtudták a gazdagítottak. A férfiak nem veszik komolyan a hirdetés szövegében a „házasság céljából” kitételt. Sőt, az egyik jelentkező aranyifjú a presszóban két koSzilágyi Szabolcs: Asszonyok magányossága Csontváry: A magányos cédrus az időmet. Munkaidő után rohanok haza mosni és főzni, majd alig marad időm kedvenc olvasmányomra, a tv-re, színházra. IBUSZ- utakon töltöm a szabadságomat, és senki sem szól bele, hova utazom. Ha akarom, meghívom a barátaimat, kollégáimat, de nem kell elviselnem egy férj kártyacimboráit. Bocsásson meg, ha bennem nem találja meg a cikkéhez szükséges „öreglányt”, aki búsko- moran roskad le leányszobája sarkába. Nekem tetszik ez az életforma. Persze ne terjessze, mert a demográfiáért aggódók megszólnak engem is, magát is.” Nem terjesztem, de leírom, mert Beáta sorsa és magányos derűlátása is tény. De igaz-e ez? A garzonszoba falán egy fiatal férfi fényképéről faggatom. Beáta, mint akit tetten értek: „Ó, az 20 éves ügy. Az első • és utolsó udvarlóm volt. Disszidált...” Beáta, közel a 40-hez, vállalati adminisztrátor: D. D. kis községben dolgozó értelmiségi foglalkozású leány: „Lehet, hogy visszataszítóan fogalmazok, de így igaz: meg a főiskolán megpróbáltam felkapaszkodni egy fiúra, hogy együtt vállaljuk a falusi életet, de lemaradtam egy körrel egy másik lány mögött. Itt már negyedik éve halvány reményem se lehet, hogy megnított munkáshoz is férjhez mehet egy vidéki értelmiségi lány. Szeretném megkérdezni : melyik cikk szerzője vette el élete párját a szomszéd vállalat takarítónői közül? Éva, 19 éves leányanya. Ö maga elzárkózik a beszélgetéstől. Róla társai beszélnek, akik nem fogadják barátnőjüknek, bár délelőttönként együtt üldögélnek a parkban, ahová a gyerekeket kihozzák a kocsiban. „ö tehet róla, hogy így maradt, miért kezdett nős emberrel. ..” „Ez az ő dolga. De azért nem is olyan magányos, mert ott a kislánya vele. És milyen szépén gondozza...” „Nekünk is többet kellene törődni vele, mert nincs társasága. És amikor a gyerek alszik, biztosan unatkozik...” „Tudja, mi itt jó kis közösségben élünk. Séta után felmegyünk egymáshoz egy kis tereferére. Unaloműzőnek veszünk egy üveggel, mondjuk bonbonmeggyet, vagy tojáslikőrt, esetleg cseresznyét.” „összedobunk, mint a férfiak... És nem unatkozunk a gyesen ...” Hogy is mondta ez az unatkozó kismama? Megismétlem: „ ... mi itt jó kis közösségben élünk.” Meghökkentő, különös magáramaradottságról vall többiek, hogy nekünk bejárónőnk van, méghozzá egyik fiú osztálytársunk nagymamája, akkor összesúgtak a hátam mögött, aztán nem hívtak meg sehova sem, és hozzám se jöttek föl többet. Ráadásul ez a fiú, a háztartásbeli alkalmazottunk unokája, még tetszett is nekem. Ezt tudták a többiek is, és kiröhögtek. Sőt, egyszer a névnapomra odatettek a padomra egy könyvet, Mikszáth: A Noszty fiú esete Tóth Marival... Az első lapjára odaírták: „Szépreményű ...............kisasszonynak névnapjára — csórébb osztálytársai.” Nagyon megaláztak, pedig ha tudnák, hogy milyen magá- ' nyos vagyok Hi-Fi-tornyos, könyvtárpolcos szobámban ... K. T. napilapokból kivágott házassági apróhirdetések egész gyűjteményét teszi elém. „Évek óta kísérletezem a hirdetésekkel, mert szörnyűnek, nyomasztónak érzem az egyedüllétet, amióta fiatalon megözvegyültem. Egy másik városból ideköltöztem, hogy az új környezet majd csak új ismeretséget hoz. Nem megy. Pedig így harmincévesen, ráadásul mások szerint is meglehetősen csinos külsővel talán még van esélyem. Tízéves gyermekemnek is nehéz apa nélkül. Jó pár hirdetés útján létrejött első randevúk keserű tapasztalatai rossz élményekkel nyak között azzal a szöveggel hagyott faképnél, hogy „csak nem tényleg férjhez akarsz menni kisanyám?” Egy fotóamatőr még azt is megígérte, hogy az általa készítendő fényképes naptár májusi oldalára kerülök, ha aktommal a tavasz illusztrálására ... és másra is hajlandó lennék. B. F.-né 62 éves. Fiatalon, alig húszévesen, a háborúban maradt egyedül. Egész életét különböző nagyvállalatok irodáiban töltötte: volt telefonközpontos, telexkezelő, gépíró, titkárnő. . „Már hét éve nyugdíjban vagyok. Eleinte még meglátogattak a régi kollégák, meghívtak a vállalathoz, de ez már elmaradt, és így természetes. Nem is ez az én bajom, mert megtalálom én a társaságomat, néha rokonokhoz járok, inkább az bánt, hogy nem tudok valami közhasznú dolgot csinálni. Ne nevessen ki, de már arra is gondoltam, hogy veszek egy CB-rádiót és azon vállalok valamilyen ügyeletet, mert olvastam, hogy valahol külföldön a CB a magányosság egyik ellenszere.” N. M.-et három gyermekkel hagyta magára immár a második férje: „Be kellene tiltani törvényileg az alkoholt. Hány családot tönkretett már! Én erős voltam, kihajítottam mind a kettőt, amikor még a lakásból is kocsmát csináltak, a második férjem meg tört-zúzott mindent, ordítozott a gyerekre. De hány asszonyról tudok, aki tűr. Egyébként engem ne is nagyon soroljon a magányos asszonyok közé. Nem vagyok én egyedül, nevelem a gyermekeimet, munkába járok. De soha több házasságot... 50 éves anya: „Lányom 21 éves és nagyon magányos. Nem a legszebb lány, ezt ő is jól tudja. Megmondom őszintén, magam sem voltam a kisváros szépe, mégis férjhez mentem és máig nagyon szépen élünk a férjemmel, akit egy tánciskolái össztáncon ismertem meg, néhány hetes petrezselyemárusítás után. De most nincs olyan régi tánciskola, ahol beszélgetni, ismerkedni lehet. A diszkóban egymás hangját sem hallják, sőt már úgy hallom, a diszkó is a végét járja. Azt mondják, létezik magányosok klubja is. Persze a lányom nem szívesen vallja be, hogy ő magányos, de én tudom, hogy az. Nem akarjuk mi, hogy elmenjen a háztól, de így vénlány marad. Néha magamban úgy nevezem: Pacsirta. Ezerarcú a magány. Van, aki beletemetkezik, van, aki kitör belőle, mások tagadják, megint mások (rendkívül kevesen) örömüket lelik benne. A magányosok itt élnek közöttünk, az emberek benépesítette társadalomban. Férfiak is, nők is, de vitathatatlan többségükben asszonyok, vagyis a támaszra, sokszor erős támaszra szoruló gyengébb nem képviselői. Egyesek mindig magányosak voltak, azok is maradtak. Mások — és az ő egyedüllétük a legnehezebben elviselhető — népes családon vagy nagy létszámú munkahelyi kollektíván rekedtek kívül és sodródtak a magányba. Van olyan, aki hibázott, és olyan is, aki „önhibáján kívül” jutott sorsára. Találkozunk velük az ideggyógyászati rendelő várószobájában is, olvassuk társkereső apró- hirdetéseiket. A magány ezerarcú. Csak mi, akik nem vagyunk magányosak, nem ismerjük vagy nem akarjuk felismerni körülöttünk azt, aki súlyos teherként cipeli. Egy hét esztendővel ezelőtti sajtóvitát Fekete Gyula író szociográfiai tanulmánya foglalta össze. (Levelek a magányról — Kossuth Könyvkiadó, 1979.) A kötetbe foglalt levelek szerzőinek egyike Áprily Lajos versét idézi: ... Robogó mennykövektől éjjel ledőlt a zengő sziklafal. Rendülve hátrál. Tántorodva érzi: valami döngve benne is ledül. S dadogva szót próbál formálni szája, egy szót. mit így ejt ki késő unokája az ember-rengetegben: Egyedül. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
