Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-22 / 223. szám
1984. szeptember 22.--------------------------- VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN ---------------------------\ I smerősöm meséli, hogy ezzel a fáradsággal bányásznak is elmehetne. Hetek óta csákányozza tenyérnyi telkéről a követ, amit az építők háza átadása után otthagytak. A betont, amit nem használtak fel, a kokszot, ami a lakások téli fűtéséből megmaradt, a kőport, amit szintén nem tartottak érdemesnek elszállítani, s a cementet, amely szaknyelven szólva bedöglött és kővé állt össze. Mi pénz mehet tönkre egy sorház építkezésénél — kérdezte —, ha csupán az ő lakása körül összeszedhetett vagy nyolcvan-száz talicska anyagot? Az építővállalat egyik vezetője pedig amiatt panaszkodik, hogy rosszul kötötték meg a szerződést, nem tudnak kijönni az eredetileg kalkulált összegből, az építkezésre sokat ráfizettek ... Szabadságom utolsó napján sétálok, nézelődök, élvezem a jó levegőt, a napfényt. Hétfő reggel 9 körül járhat az idő, amikor megérkezik egy teherautó, a posta tulajdona. Leugranak róla az emberek, egy, kettő, három, négy, öt. Mosolygós, szimpatikus fiatalember indul előre az újonnan épült ház végéhez, mutogatja a többieknek, hol, hogyan kell ásni. Harminc centi szélesen, egy méter mélyen ..., majd a tűzfal sarkán lévő kábelnél vizsgálódik. Nem nehéz kitalálnom, telefon- vonalat építenek a posta emberei. Mikor lesznek készen? — érdeklődöm a fiatalembertől, aki minden bizonnyal művezető. Nem tudom — szól az őszinte válasz. Látja csodálkozásomat, (hogy ki tudja akkor a határidőt, ha ő nem) mindjárt magyarázattal is szolgál. A brigádja tizenegy tagú. De ma nincs csak öt ember. Hol vannak a többiek? Nem jöttek be, nem jelentették be, hogy nem jönnek. De mégis ...? Talán táppénzen. Hétfő van ugyanis és ezeken a napokon könnyen otthon maradnak az emberek. Miért lehetséges ez? — kérdezem—, mire úgy néz rám, mint egy marslakóra, aki most jött le a földre, megcsodálni egy magyar munkahelyet. Tovább kérdezek: és nem le- . et őket megfegyelmezni? Lemondóan legyint: akkor kikkel dolgozna, hiszen ezek az emberek egy percig nem rr.u: inának náluk tovább. L. inkahelyük akad bővé lég rá is tennének az óv.. .'ükre egy forintot... regyháza—Budapest, hr- ili gyors. Szomszédaim ii . y ulticsatát vívnak. A dükre helyezett kemény .élű bőröndszerűségen csapkodják az emberi kéz- to megzsírosodott lapokat. Az öreg szaki közvetlenül mellettem ül, nem játszik, szóba elegyedünk. A brigád N. községből jár a betonútépítőkhöz és Pesthez közel építik az utat. Ha kilenc óra körül érünk Pestre — kockáztatom meg a barátságos feltételezést — akkor a hrigád dél körül érhet ki a munkahelyre. És délben az ember ebédelni szokott, ez már csak világos. Nos, akkor lesz még ezen a napon szerszám a maguk kezében? — Hát, ma már nemigen — válaszolja az öreg, olyan természetességgel, mintha azt mondaná, hogy a reggeli felkelés után az ember megmosakszik, aztán megreggelizik, iszik egy teát és rágyújt egy cigarettára. Vagy, hogy az éjszakát a nappalok szokták követni ... Nézem az építkezésnél a brigádot. Munkanapot ,,fényképezek”, ahogyan valamikor a normarendezések idején elég sűrűn csinálták. Hogy rnost az építőknél ki fényképez, ki nem, arról fogalmam nincs, minden esetre arról a tempóról, amit néhányan követnek, aligha lehet jó példának szánt munkanapfényképet készíteni. egy pohár sörre, ott játékautomatát találtak és azt egyszerűen nem bírták otthagyni. Most meg már ugye, hogyan is kezdjék el a munkát...? Azt várná az olvasó, mi lett a büntetésük. Ezt kérdezem én is a vállalati vezetőtől. Megadóan azt kezdi fejtegetni, hogy ma még nem ér semmit a fegyelmi, mert otthagyják miatta a reskedőhöz. Azt tette. Előadta az igényét, a kereskedő pillanatnyi türelmet kért, bement a lakásába, kihozta a seholsincs alkatrészt. Szép szavak kíséretében becsomagolta és mosolyogva közölte az árat. Amely pontosan kétszer annyi volt, mint amennyibe az állami, illetve szövetkezeti kereskedelemben kerülne. Ha az alkatrész ott lenne. De az Kopka János: Negatív élaények Szóvá is teszem az igazgatónak (aki mellesleg jó barátom és mellettem ül a futballmeccsen), hogyan néz ki egy-egy melósának a munkanapja. Hétkor kezdődne, de hétkor még csak éppen megérkezik a munka színhelyére. Átöltözéshez is kell idő, reggelizni is itt szoktak, utána rágyújtani és elmondani az otthoni élményeket. Talán, ha fél nyolc, mire megkezdődik... Fél tizenkettőkor szól a kisfő- nökük, menjenek húsz méterrel arrébb, ott van csi- nálnivaló. Ök nem adják meg könnyen magukat, egyszerre kiabálják vissza, hogy fél óra van már csak az ebédig, ennyi időre oda se érdemes menni. A kisfőnök látja, hogy itt már nem boldogul, rájuk hagyja a dolgot és eloldalog. Az emberek leülnek, és jókat nevetnek azon, még hogy ebédidő előtt akarták őket befogni. Csakhogy nem sikerült! Az ebéd egy óra múlva kezdődik és fél kettőig tart. A munkaidő vége fél négy lenne, de háromnegyed háromkor már szede- lőzködnek. Megy a busz, azt nem lehet lekésni... Az igazgató nagyobb sztorival válaszol, ötven kilométerre építkeznek a vállalat székhelyétől, ahová két szerelőt indítottak útba. Itthonról jelezték, hogy elindultak. Ott várták őket délig türelmesen, majd délután keresni kezdték a szakikat, de nem találták. A munkaidő végén aztán megérkeztek embereink. Nem is titkolták, hogy bementek céget. Ha elbocsát? Talán még meg is köszönik. Mert tárt karokkal várja az ilyen lógósokat a másik vállalat, hiszen az átlagbérszint-gaz- dálkodás az ilyen kisebb bérű ember megszerzésére buzdít, máskülönben hogyan fizetnék meg az igazán jó melóst? Talán január elsejétől... A kereskedő megsemmi- sülten áll és a méregtől feje búbjáig vörös. Régi motoros a szakmában, ismeri annak minden buktatóját, csibészségét. De az ilyesmin — hiába no — újból és újból felháborodik. Ma sem hozták az árut, panaszolja — és ez így megy két hete, mert kötbérezni merte a nagykert, amely viszont megmutatta neki, hogy nem ő a dudás a csárdában. Amikor telefonál, nyájasan közük vele újra és újra: sajnos, az áru még most sem érkezett meg az ipartól, de legyen csak türelemmel. Ugyanez az áru megérkezett a magánkereskedőhöz ugyanazon a napon — nyolcfajta változatban, Az ugyanis nem kötbérez. Sőt: a központban pontosan tudja az előadó születés- és nevenapját, azt is, milyen italt szeret. És (nyilván van miből) a szállítóknak is jó borravalókat ad. Apropó, miből? Ismerősöm bejárta a várost, elment Miskolcra és Debrecenbe is, de alkatreszt az állami, a szövetkezeti kereskedelemben nem kapott. Tanácsot annál inkább. Menjen X magánkeott nincs, legfeljebb volt. Amíg meg nem vette a magánkereskedő. Ismerősöm enyhén szólva furcsállja ezt a dolgot. Megérti — mondja —, hogy kiskereskedőipart adnak azokra a termékekre, amelyek elosztása, „terítése” azt megkívánja. De miért adnak engedélyt olyan nyilvánvaló cikkek árusítására, amelyek hiányoznak az állami boltokból? A több kiskereskedőtől nem lesz több autóalkatrész, se több autógumi, se több festék. Legfeljebb sokkal bonyolultabban lehet hozzájutni. Eddig volt az AUTŐKER, ahol vagy volt alkatrész, vagy nem. Most van az AUTÖKER, ahol alkatrész aüg — feltételezhetően odébbvándorol a maszekhoz. Aki nem csinál mást, mint megveszi. Előtte persze lerója háláját az őt kiszolgáló állami bolt alkalmazottainak. Ezt a „hálapénzt” többszörösen visz- szakapja azoktól, akik borsos árat kénytelenek fizetni neki. Amiért a „hiánycikket” gyorsan megszerzi. Igazoltatják az úton a rendőrök az autót. A kocsi- tulajdonos a városkörnyéki termelőszövetkezet közmegbecsülésben álló kertésze. Megkérik, legyen szíves, nyissa fel a csomagtartót, ö megteszi, mire előkerül jó néhány originál csomagolású növényvédő szer. Egy fél óra múltán kiderül, hogy a szer a közös gazdaságé, amit a kert felelős gazdája „kölcsön vett” a saját kertjéhez. A „kölcsön” összege 8500 forint. Amikor illetékes helyen megkérdezik tőle, nem szé- gyelli-e a tettét, a szeme se rebben. Ügy dobja oda, mit szégyelljen azon, ami teljesen természetes. Mások is így permetezik a kertjüket. Majd bolond lesz a boltba menni, amikor ott van a sok szer a raktárban... Az még csak eszébe sem jut, hogy lennie kell némi különbségnek az enyém, tied, övé és a mienk fogalmak között. Ezt persze nemcsak ő nem tudja. Több mérgezés volt az utóbbi időben megyénkben, kettő sajnos halállal végződött. A súlyos balesetet előidéző ok — mondja rendőr ismerősöm — már-már tipikus. Sörösüvegből ittak mindannyian, s azt hitték, hogy sörrel oltják a szom- jukat. Megfeledkeztek róla, hogy a sörösüvegben növényvédő szer, vagy gyomirtó szer, illetve oktánszám-, javító folyadék van. Ami egyedül és kizárólag a té- eszből, a gyárból származhat. S amiért nem fizettek. Legfeljebb igen sajnálatos módon „megfizettek”. A káderlapon a legjobb vélemény lehet róluk, olyan emberek — mondja egy barátom — és mégis ... Jól tudják, hogy a zárat, amit fusiban csináltattak nem a boltban vette a szaki, hanem a munkahelyén vette magához. És mégis elfogadták, mert így mindössze fele annyiba került. Vagy azok a vasúti alkalmazottak, akik egészen fiatal gyerekektől több tízezer forint értékben huzamosabb ideig vették a babkávét, soha nem gondoltak arra, honnan is lehet ezeknek a tizenéveseknek negyedkilós Omnia százával? Nyilvánvalóan igen, de mert olcsóbb volt, mint a boltban lett volna, ahonnan a fiúk lopták, el- hesegették maguktól még a gondolatát is, hogy rákérdezzenek, utánanézzenek, vagy netán feljelentést tegyenek. A fiukat lecsukták, s ők megnyugodtak. Vétlenek ... A gyárígazgató azt kérdezi, hogyan tartson ezek után fegyelmet. Esete a következő: a rendész elkapta az egyik dolgozót, amikor az éppen egy ládában dobott át a gyárkapun értékes terméket. Fegyelmi felelős- ségrevonás követte az esetet. majd elbocsátás, amivel mindenki egyetértett. Csak a tett elkövetője nem. Fellebbezett és akadt egy bíró, akinek megesett a szíve a dolgozón, s visszahelyeztette őt a gyárba. Az igazgató azt mondja, csodál- kozzon-e ezekután azon, ha a rendész legközelebb nem akarja észrevenni a hasonló esetet? És neki milyen fegyelmezési eszköz maradt a kezében? Meggyőződése, hogy a fegyelem, a rend inflálódik az ilyen esetekben. Aminek a következménye beláthatatlan. Most már egyenesen kiborult tőle — panaszolja a vállalati adminisztrációs csoport vezetője —, milyen messzire mennek egyesek. Reggel fél nyolckor kezdődik a munkaidő. Az már teljesen bevett szokás, hogy fél óráig nincs más, mint főzni és inni a kávét. Ezután meg jön a reggeli. „Hiába mondom, legyenek szívesek a kolléganők otthon reggelizni, nem teszik. Példálózom magammal, megpróbálom jobb belátásra bírni őket, de én vagyok már-már a bolond, a stréber, amit nem is nagyon rejtenek véka alá. Mit-ugrálok, osztályvezető akarok lenni? — kérdeznek vissza és erre már mit mondjon az ember.” Némely irodában már az a természetes, hogy kizárólag munkaidőben járnak el a fodrászhoz, csak munkaidőben, mennek el vásárolni, ügyeiket intézni., A magánügy, ez az első. És aki nem ilyen, az azt mondja: „Ez a legide- gesítőhb, mikor a munkaidőbe minden-minden belefér”. Hosszú szünet után ment vissza az intézményhez egy dolgozó, aki maga is elcsodálkozott, mennyivel többen lettek a két esztendő alatt. S hogy mennyi idejük van trécselni, szórakozni, körmüket reszelni. Végül is ők tehetnek róla? Vagy azok, akik felvették és otttartják őket munka nélkül, még panaszkodnak is, hogy ilyen létszám mellett nem igen bírják kifogástalanul ellátni a feladatot. A szolgáltató vállalat üzletében akarja megjavíttatni óráját a kollégám. A mester nincs bent, várni kell rá. Hol a mester? Reggelizik — közli készségesen az üzletvezető. És mikor fejezi be? — Mikor? Ha megreggelizett. Nos, végül megvolt a reggeli, de a mester rossz hírt közöl: á garanciálisát nem itt cserélik, hanem egy másik cégnél. A másik cég üzletében a másik mester nincs sehol. Vajon hol lehet? Ott is készségesen szolgálnak felvilágosítással? Elment a ZÖLDÉRT-be dinnyét venni. Talán fél óra múlva ... Kollégám megoldotta a gordiuszi csomót. Elment a maszek óráshoz, fél perc alatt elintézte a dolgot. Igaz, ez nyolcvan forintjába került. A másik pedig insven lett volna ... B efizettem egy lakásra — olvasom a szerkesztőségnek küldött levélben —, de már hat hónapot csúszott a határidő, így most fizetem a lakbért és már megindult az OTP-hitel törlesztése is. Amikor elmentem és megkérdeztem a főépítés-vezetőt, hogy az áprilisi átadási határidőből mikor lesz már egy végleges, mikor nem ígérgetnek tovább hónapról hónapra, akkor valami végtelen nyugalommal és derűvel visz- szakérdezett: nem hallottam még határidő-módosításról? De hallottam, és éppen tőle. Nem is egyszer. Higgyék el, már nem is a beköltözés idejének elcsúszása bosszant a leginkább, hanem az a nagy-nagy derű, amivel újból és újból éreztetik velem a szövetkezet felelősnek titulált emberei, hogy kár is ugrálnom, hiszen én vagyok az ő kezükben. Majdcsak hogy azt nem mondják: Uram, elvtársam! Magának nyugtátokat kell szednie, s ha nem használ, kezeltetnie kell az idegeit... Túl sok minden természetes, vagy válik, illetve válhat azzá nálunk. És sajnos, sokszor beletörődünk a helyzetünkbe. Elhallgatjuk, hogy emberek, vállalatok nem teljesítik a kötelességüket, elfogadjuk a magyarázatukat, vagy azt, hogy itt-ott már meg sem magyarázzák a hibájukat. Nem szólunk, mert nem tartjuk érdemesnek, kifizetődőnek. Erény-e még a pontosság, az idő értékelése, tisztelete, a takarékosság, a gondos bánás anyaggal, szerszámmal, emberi munkával? És erény-e a szaktudás, a szakmai felelősség, az üzleti korrektség? A játék a mi számlánkra rqfgy. Nem lehetünk kibi- cek. KM HÉTVÉGI melléklet Victor Vasarely alkotása
