Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-22 / 223. szám
Kedves Fiatal Barátom! Az első pillanatokban sem én, sem kollégáim nem tudtuk fel sem fogni, miféle indulat vezet, amikor a jólnevelt- ség határain innen ugyan, de majdhogynem dúlva-fúlva berobbantál szerkesztőségi szobánkba. Azt azonban hamarosan kihámoztuk szavaidból, hogy nemcsak téged, de a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem többi „matfizes” diákját is alighanem súlyos sérelem ért, és azt szeretted volna, hogy mi, sza- bolcs-szatmári újságírók járjunk utána a dolgotoknak és feltétlenül vegyünk elégtételt... Bizonyára emlékszel megnyugtató szavainkra, miszerint nem eszik forrón a kását, de ahogy végül is megtudtuk, miről van szó, akkor is és most is egyre gondoltam, és gondolok: a nemes és tiszteletre méltó cselekedetek végrehajtói mindig égjenek csak hasonlóan az indulatoktól, mert a számításból dühösek így is nagyon sokan vannak... Ti azzal a meggyőződéssel jöttetek el az idén ősszel ismét almát szedni me- *• gyénkbe, hogy nagy méltatlanság ért benneteket Vagyis úgy gondoltátok, hogy a tavaly ilyenkor meghirdetett almaszedés; versenyt a csengeri Lenin Termelőszövetkezetben végzett munkátok alapján, megnyertétek. Szavaidból kiderült, hogy immár egy év is eltelt, és a várható elismerést nem kaptátok meg. De hadd tekintsen be ebbe az olvasó is. A harmatos hajnalok hűvösei; ilyenkor már — mondtad, de a „matfizest” nem abból a fából faragták, hogy egy kis lucsok a muharon megakadályozza a pirkadattal ébredni, — szalma tövében a kert mellett. Nem lehet elég korán kelni — emlékeztél, hiszen Ti nem elsők szerettetek volna lenni az ország valamennyi ide sereglett diákja közül, hanem egyenesen akartátok. A „matfizes” alább nem adja, dolgozik látástól vaku- lásig, közben ügyel a minőségre, mert a csengeni Lenin Tsz-ben erre nagyon érzékenyek a termelés irányítói. Két hét hajtás, aztán otthon majd pihen aé ember fia az iskolapadban. Hol van hát az az oklevél, — vettem fel a telefont, hiszen ezek után tényleg ott kellene lennetek a helyezettek között. Aztán hangosan ismételtem az illetékes megyei versenyfelelős szavait: bizony a verseny megvolt és az értékelés úgyszintén, mint ahogy nem maradt el az ünnepélyes díjkiosztás sem. Miért is maradt volna — tettem hozzá, de ezt már magamban, hiszen tudunk mi azért még versenyt szervezni, annak értelmet adni, és szabályosan végigvinni. Soroltam Neked a győzteseket: az agrárosok voltak az elsők, de bizony jól megszorította őket a hajdúböszörményi óvónőképző, és egy pesti egyetem zárta a sort. Kedves Fiatal „Matfizes” Barátom! Láttalak lelombozódni, Te pedig hallhattad, amint a győztesek érdeméit méltattuk. Az agrárosok között egy leány brigádvezető volt a sztár, aki még a rádiós kolléga kedvéért sem szállt le az ágak közül és látni kellett, amint szombat-vasárnap is hajtottak, mert olyankor több a pénz. Ott voltam a böszörményi lányok között a dambrádi Tisza- parton, amint színvonalas kultúrműsort adtak az agrárosoknak. Később tanulmányoztam a verseny szabályait, és megtudtam, hogy eléggé döntő súllyal esnek latba a szedés minőségi és meny- nyiségi eredményei, de kapható pont azért is, hogy az illető iskola diákjai milyen régen járnak hozzánk, Szabolcs- Szatmárba, mennyire hűségesek egy-egy gazdasághoz, és azért külön, hogy menynyire igyekeznek a munka mellett kellemessé, érdekessé tenni ittlétüket. Joggal mondhatnád most, hogy az első az alma! Mi is ezt mondjuk, mert megyénkben döntő súllyal szerepel a termelési szerkezetben. Gondosan le kell tehát szedni, jó minőségben elszállításra előkészíteni. Akik eljönnek hozzánk, azoktól ezt várjuk. De azt is szeretnénk, hogy visszatérő barátainkká váljatok, ismerjétek meg és szeressétek meg tájegységünket. Szándékotok dicséretre méltó. Gyertek vissza ismét, mert nálunk szükség van a „matfizesek” szorgalmára. Legyek a Nyír- és Szatmárvi- dék barátai, a táborok „törzsgárdatag- jai”, és^gy elkövetkező győzelem szándékáról ne mondjatok le! Léner Péter színházigazgatóval az új évadról Negyedik évadjához érkezett a nyíregy-- házi Móricz Zsigmond Színház. Közép- iskolás korunkban azt mondogattuk, hogy az első év nehéz, a másodikra már belerázódik az ember, a harmadik megint nehéz, egyre nagyobbak a követelmények, a negyedik meg, az bizony már az érettségi éve. — Ezt az analógiát csak mint apa tudom elfogadni, mint színházigazgató nem. A társulatnak, amelyik ad magára, minden év az érettségi éve. Nem lehet belerázódni, nem lehet kiengedni. Nekem erre van egy másik hasonlatom, kedvenc népszórakoztató műfajunk, a foci területéről. Egy csapat nem futhat ki úgy a pályára, hogy döntetlent fog játszani. Hogy neki elég a döntetlen is. Az a csapat, amelyik így gondolkodik, feltétlen kikap. Bárkitől. A színház veszélyes üzem, és nemcsak a tűz- és munkavédelmi előírás szerint. Az az állandó stresszhelyzet, hogy mindig jobbat kell csinálni. Aki csupán a színvonalat akarja tartani, óhatatlanul visz- szalép, széthullik, elmerül. Legfélelmetesebb ellenségünk a rutin. Ha valaki azt mondja, hogy: én tudok színházat csinálni, olyat amilyet, de tudok, az a művészet halála. Meg se kell húzni a harangot, lehet azonnal temetni. 9 Hogy lehet ezt elkerülni? — A társulatnak állandóan abban a lázban kell égnie, hogy újat, jobbat, mindig jobbat akar. Ehhez pedig sok minden szükséges. Olyan emberek, akik szeretnek és tudnak is együtt gondolkodni. Olyan, erre a célra való kondicionáltság, testi és lelki készenlét, mint amilyen egy nagy horderejű kísérletben részt vevő kutatócsoportnak van, vagy a hegymászóknak, akik az Elbrusznak vágnak neki.. — Állandóan együtt kell élnünk a világgal. Minden megnyilvánulásunknak aktuálisnak kell lenni, de nem a szó publicisztikai értelmében. Az évadnyitó társulati ülésen azt mondtam el, s most is csak azt tudom, hogy a nyíregyházi színháznak egyszerre kell európainak, magyarnak és szabolcsinak lenni. Egyébként ez az egyetlen lehetőség arra, hogy itt és most jó színházat csináljunk. Nekünk konkrétan itt Nyíregyházán és ebben a megyében kell jelen lennünk. Itt kell érvényes gondolatokat megfogalmaznunk, s ha jól fogalmazunk, hangunkat a városon, a megyén kívül az országban is meghallják majd. Nem lehet általában magyarnak lenni, mint ahogy regényt sem lehet európai módon írni. Hogy egy mű hatása milyen nagy sugarú körben érvényesül, azt a minőség mellett az határozza meg, hogyan tudja szűkebb környezetének „fájdalmait s örömeit” egyetemes érvényűvé tágítani. Nekünk pedig Szabolcs-Szatmár, Nyíregyháza a szűkebb környezetünk. Ezt nem kívánom soha szem elől téveszteni. Sztanyiszlavszkij meghívta egyszer Gordon Craiget, a stílusteremtő zseniális francia rendezőt és díszlettervezőt, hogy rendezze meg a moszkvai Művész Színházban a Hamletet. Sok átvirrasztott éjszaka, gyötrődés, huzavona után sem lett a vállalkozásból semmi. Végül majdnem összevesztek, ön tavaly április óta a színház igazgatója, egyben vezető rendező, vagy mondjuk inkább úgy: a legkarakteresebb, sajátos, mindenki mástól jól elhatárolható stílusú rendező. Meg fognak-e jelenni ezek a stílusjegyek azokban a darabokban is, melyeket nem ön rendez, magyarul törekszik-e valami egységes különleges arculatra? — Nem törekszem. Erre nem lehet törekedni. Legalábbis nem célravezető. Nem érdemes arculatot, stílust, elméletet előre kitalálni, s azt megpróbálni végrehajtani. Brecht megalkotta a maga elméletét, leírta a Sárga rézvásárban, a Kis organonba, publikálta, terjesztette. Színházában mégis azt lehet mondani, a legjobb előadások ezen elméletek ellenére születtek. Direktíváit ő maga sem tartotta-be. Átlépett fölöttük úgy, hogy talán észre se vette. Ebből is az következik tehát, hogy a színházaknak jobb a tapasztalati út. Rajtam kívül hárman rendeznek. Mindegyikünk színre visz ebben az évadban két-két darabot. Azonkívül azt szeretném, ha ők hárman még egy-egy darabot megcsinálnának az idén stúdióban, GMK-ban stb. Ez a gyakorlat, aminek az a célja, hogy a rendezők minél jobb előadásokkal rukkoljanak ki, nekem pedig, és a színház egész vezetésének azt a lehetőséget, környezetet, hátteret kell megteremtenünk, amiben ők eljuthatnak saját csúcsaikra. Ki-ki a saját stíGordon Craig: Sek olyan hely van a drámában, amit a közönségnek nem kell érteni. Elég, ha a jelenet hangulatát, az atmoszférát érzi, a szöveg dallamát halija. Sztanyiszlavszkij; A közönségnek mindent érteni kell! lusa, tehetsége, egyéni érzékenysége szerint legyen más, ettől lesz sokszínű a színház, de a lényeg a csúcs. Mert arra kapaszkodni kell, ebből nem engedhetek. Aztán, ha idáig eljutottunk, majd leülünk, összedugjuk a fejünket és megpróbáljuk megfogalmazni a gyakorlatunkból következő elméletet, az esztétikát is, mert az egy idő után nem árt, ha van. Ami pedig a színház arculatát illeti, vagy kialakul, vagy nem. Előbb-utóbb mindenképp meg kell látszania, hogy itt valami történt, valami megváltozott, s ehhez történetesen nekem is közöm van. Ha pedig nem látszik meg, az baj. Mert akkor mi valamit elrontottunk. Milyennek találja a nyíregyházi közönséget? — Van egy közkézen forgó színházi mondás. így szól: a közönséget nem lehet leváltani. Ám itt most nem az úgynevezett közönségigény kritikátlan kielégítéséről van szó. Nem a „futunk a pénzünk után” szemléletet akarja ez kifejezni. Egyszerűen arról van szó, hogy siker nélkül nem színház a színház. Hiába akarom én a legfennköltebb, világ- megváltó gondolatokat elültetni a közönség lelkében, ha a darab unalmas, az előadás rossz, a színészek nem találják a helyüket a színpadon, ha ők is tudják (én is tudom), hogy homok van a fogaskerekek között, csikorog a gépezet. — Nagyon tanulságos volt az elmúlt évad, mert kiderült, hogy Nyíregyházán értő, a színháztól igazi művészetet váró közönség van. Kiderült, hogy nem azok a darabok érték el a legnagyobb közönségsikert, amit a színház vezetői annak szántak. A Madame Louise például kevesebb közönséget vonzott, mint A bátori advent, vagy a Sok hűhó semmiért. Meglepetés volt ez, le kellett vonnunk a tanulságokat. Az világos volt mindig, hogy itt is ugyanúgy kell dolgozni, mint Pesten a Nagymező utcában, de hogy még jobban, mert értik, élvezik és ei is várják a színháztól, hogy ne csak szórakoztasson, adjon is valamit, ami lélekben hazavihető, továbbgondolható, ez a legnagyobb örömmel tölthet el bennünket. A Műsorpolitika. Ennek bizonyos szabályai w vannak, bár nem írta le határozatként semmilyen főhatóság, minden magyar színház így, vagy úgy, de tartja magát hozzá. A főiskolán is sok szó esett róla: egy klasszikus, egy mai magyar, egy haladó nyugati szerző, egy vígjáték, egy szocialista író. Így teljes az évad. Vidéki színházaknál ehhez még hozzájön egy gyerekdarab. —_A mi negyedik évadunk — mint azt már elmondtam — továbbra is a közönségre szeretne építeni. Természetes, hogy meglévő igényeket igyekszünk kielégíteni, de úgy, hogy annak tartalma, súlya is legyen. Tanultunk az elmúlt évadok tapasztalataiból. Már tudjuk, hogy közönségünk ízlése milyen. Természetes, hogy mi is tartjuk magunkat a gyakorlat által kialakított sémához, szerintem ez nem baj. Valamiféle elv, szerkezet kell a műsorpolitikában is. Egy van viszont, amit mi keményen, következetesen szeretnénk folytatni: mai magyar szerzőket bemutatni, támogatni a legnagyobb gonddal, színházunk minden szellemi és anyagi energiájának mozgósításával. Hisszük, hogy ez a befektetés megtérül. Három ma élő magyar szerző darabját mutatjuk be az idén. Ratkó József. Kolozsvári Papp László és a már házi szerzőnknek számító Balázs József darabjain dolgozunk Ratkó József Segítsd a királyt című drámája inkább a költészet szférájába tartozik, mint a színházéba, ami természetes, hiszen költő, mégpedig nagyon jó költő írta. Én nagy híve vagyok a bemutatásának. A csodálatosan szép szavak, a tökéletesen kitalált és megszólaltatott hősök jelenjenek meg a díszletek előtt, sugározzák szét emberségüket, tisztaságukat. Balázs József, aki az elmúlt évad egyik legnagyobb közönség- s mert ez sem mellékes — szakmai sikerét hozta színházunknak A bátori adventtel, most új darabot irt, s a darab, A homok vándorai Szabolcsban játszódik. Mit mondjak még? Van klasszikus: a Vízkereszt vagy amit akartok, van Gogol, aki a magyar színpadokon ugyanúgy otthon van, mint Shakespeare, vagy Moliere, és van egy évadzáró Brecht, legizgalmasabb darabjával a Koldusoperával, melynek Cápa dala ma már világsláger. 1984. szeptember 22. Q Sok új színész szerződött az idén a Móricz Zsigmond Színházhoz. Hogyan ítéli meg ezt a mostani társulatot? — A társulat igen jó. Minden korosztályban van megfelelő színész, férfi és nő egyaránt, bizonyos szerepkörökben pedig kiemelkedően magas a színvonal. Fiatalok jöttek hozzánk, akik a Színművészeti Főiskolán tavaly diplomáztak. Rendkívül széles skálájú karakterek. Lehet tehát szerepet osztani. Amit a rendezőknél mondtam, az a színészekre is érvényes. Ügy igyekszünk darabot választani, úgy szeretnénk a tehetségekkel gazdálkodni, hogy minden színész eljusson saját lehetőségének határáig, mert ezzel ő is teljesebb ember lesz, s ezáltal a színház is gazdagodik. Nagyon sok országos, sőt nemzetközi hírű színészt ismerünk, akik egy-egy vidéki színház érlelő közössége által jutottak el művészetük tetőpontjára. Ilyen színházat, ilyen alkotóműhelyt, a megszállottságig egyet akaró társulatot képzelek el, ahol öröm a munka, kibontakozik, s továbbfejlődik a tehetség. Színházszerető körökben többször szóba került, hogy talán nem elég módszeres és hatékony a színház „diplomáciai munkája”. Sokan nem tartják elég hatásosnak a tájékoztatást, az országos lapokban közölt kritikák pedig enyhén szóivá szűkszavúak. Mit lehetne tenni, hogy nagyobb sajtója legyen egy-egy darabnak, és országos szinten is figyeljenek törekvéseinkre? — Ezt nem lehet erőszakolni. Dolgozni kell, meg kell dolgozni mindenért. Nem biztos, hogy a diplomáciában, a propagandamunkában van a hiba. Olyan figyelemre méltó dolgokat kell csinálnunk, ahnt lehetetlen nem észrevenni. A kaposváriaknak sem volt könnyű országos érdeklődé-re szer; tenniük, de biztos hogy nem dipi náciévá: teremtették meg a rangjukat, hanem a mun kájuk minőségével. Ez a nehezed vi, d tisztességes, és mi ezen akarunk ja.-ró vra! ' igaz, hogy az sem árt, ha szerencsés a ».yU lagok állása, de mit sem ér a lehetősé?!. . új színház iránti, egyelőre még fokozot gyelem, ha nem tudunk mögé valódi ‘sitéti- kai értékeket állítani. Jó előadásokat, keli csinálni, sokat és mindig jobbakat. Érzi-e a megye, a város segítőkészségét? Meg van-e elégedve a munkához szükséges feltételekkel? — Már maga az a tény rendkívül tiszteletre méltó, hogy egy város nem felsőbb utasításra, sőt rengeteg nehézséggel birkózva színházat, társulatot harcolt ki magának. A régi épületet felújította, hozzáépített, egy sor nélkülözhetetlen helyiséget, színészházat adott, olyan szépet és elegánsát, amilyen az országban nincs. Érezzük a szeretetet, a gondoskodást. Szabolcs teremtett valamit, ami most már az övé, s mi igyekszünk úgy dolgozni, hogy sok öröme teljék benne. Színészeinket szeretik, befogadták, barátokra találtak ebben a városban, s ez is nagy megtartó erő. A közönségnek mindent érteni kell — mondta Sztanyiszlavszkij, — de még ez sem elég. A közönséggel együtt kell élni, együtt kell lélegezni, örülni,, bánkódni, mert csak így lehet jó a színház, s amint már többször mondtam: egyszerre szabolcsi, magyar és európai. Köszönöm a beszélgetést. Mester Attila KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
