Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-15 / 217. szám
KM HÉTVÉG, MEUÉKLE1HHHBHI Berecz András vázlatkönyvéből Bemutatkozás a szülőföldül Hetedikén, pénteken nyílt meg az MVMK galériájában André Szabó tárlata. Az első pillanatokban tanácstalanul álltam a honi festőszokásokhoz edződött szememmel, a kiállítás képed között. Nálunk ugyanis az a „szokás, már- már alapkövetelményként”, hogy ha egy festő egyéni hangra, stílusra törekszik, egy életen át építi rendszerét, csiszolja formáját, vagy legalábbis kimutatható a művek közötti összefüggés. E jelenség elmélete: autonóm, „eredeti” kifejezésmódot találni, lehetőleg mindenki mástól különbözni. André Szabó is fiatal kora óta Belgiumban alkot, és a különböző stílusok iránti nyitottságát, fogékonyságát máig megőrizte. Ezért nem lehet az ő képeit egyetlen irányzatba gyömöszölni, sommásan megítélni. Talán ezért is szembeszökő az egyetlen általános; a virtuóz technikai tudás. Bármihez nyúl, tökéletesen sikerül, legyen az szürrealistának mondott álom, vagy ugyanez, mint geometriai formaorganizmus. De megdöbbentő biztonsággal fest csendéletet, portrét, vagy jeleníti meg a fákon átszűrődő zöldes fényeket. Ha sorra járjuk a kiállítóterem képeit, mire ítéletet mondhatnánk, már megint egy más látvány tárul elénk, sokszor az előbbi teljes ellentéte. Egyben mégis közösek ezek az alkotások: aggódó humánum csendül ki belőlük, vagy bújik meg a sokadik, absztrakt formák alá rejtett rétegben. A Harlekin rongyos élet-színháza ezt a kötéltáncot szimbolizálja, mint ahogy az Európa elrablása c. kép perspektívájának előterében álló, „időrágta” alak misztikus nyugalma is, a végtelenhez mér bennünket. André Szabó azt mondta egy beszélgetés alkalmával, a képet nagyobbrészt a néző alkotja, a festő elindítja a gondolatsort és hagyja kibontakozni a hatást. Így kerülünk az Egmont-park fái közé, s érezzük a füvön megcsillanó napfény melegét, vagy A téli táj hideg havát. Két különbö- böző technika mutatja Szabó humoros oldalát, a villanásnyi döntést igénylő visszakapará- sos, Jómadár, és a precízen kivitelezett, groteszk Sourdite- absourd. Vajon mit hoz a jövő? — teszi fel a kérdést a művész. Mi vár még az emberre, meg tudja-e küzdeni harcát a fennmaradásért? Egy válasz már világos: egymás ellenségeként semmiképp. A kaotikus víziók, az egymásnak feszülő színek, a gesztusként is értelmezhető faktúrák, ezt a töprengést, s a benne rejlő szörnyű következtetést tárják elénk. Van más megoldás is, amely fantasztikus, kétségbe- esés-szülte és illuzórikus; a földi egységet megteremthetné egy földön kívüli intés, egy pozitív, de megismerhetetlen jel. Az elgondolás meglepő és vitára indító. Talán ez is a cél: gondolkodni, kommunikálni, közeledni egymáshoz, mindnyájunk érdekében. Csak így tudjuk legyőzni a „Végzet hatalmait’’, s tudunk úrrá lenni a bennük lakó és a fölöttünk uralkodó zsarnokon egyaránt. Még nem láthatunk a jövőbe. A Vakság c. kép fájdalmas bizonyság erről. Az egymásba hajló ívek mintegy eltűnnek az alapformában, és a köztük lévő feketével hátborzongatóan idézik a világtalanság tehetetlen érzését. Ezen a kiállításon André Szabó munkásságának csak egy töredékét láthatjuk, hiszen szerte a világban megtalálhatók képei. A bemutatott fotódokumentáció még meggyőzőbben bizonyítja a művész sokoldalúságát. Az Arnolfini házaspár átfogalmazása, vagy a bírósági főtisztviselő életnagyságú alakja, és még számtalan reprodukció, termékeny életről tanúskodik. A művész a hazai gyakorlattól eltérően a megnyitót követő két napon személyesen is jelen volt a kiállításon, s érdeklődve hallgatta a véleményeket, beszélgetett a látogatókkal, s mint hangsúlyozta, ezzel a tárlattal köszönti szűkebb szülőföldjét, és kívánja szorosabbra fűzni az őt idekötő szálakat. Papp Tibor Mily me Ma már mosolyra 1 bennünket az a középko dományos” felfogás, me rint a világmindenség a Föld, amely lapos és 1 alakú, és hogy a Föld < ján vannak a csillái ezen az égen halad a 1 a Hold is. Mivel néhá századdal ezelőtt mé tudták a „tudósok”, e; csodálkozzunk azon, h magyar néphit a kozrr a mi világunk felépí különös elképzeléseket, neteket őrzött meg. Szilárd égboltozat Ahol a földet lapos k nak képzelik el, ott éi szerűen megtalálható aj a föld összeéréséről, a végéről szóló felfogás i göcseji mesemondó s „Ahol az égboltozat a összeér, ott van a világ Egy székely népm ugyancsak azt olvas; hogy: „ahol az ég ki leereszkednek, ott a vil ge”. Egy bukovinai : mesemondó pedig azt hogy: „A föld olyan, mi kocsikerék. Víz van aló: H árom éve másolgatok egyik noteszből a másikba egy feljegyzést: „A permi területen, Karobato- vóban él egy erdőőr. A háború második évében megölte szökevény fiát az erdőben. Feltétlenül megkeresni.” Amikor elvetődtem a permi területre, kutatni kezdtem Karobatovo után. Egy őszi estén pillantottam meg a falucskát. Az erdőben öt helyről szűrődött ki lámpa- világ. Amint később kiderült, mindössze öt ház van a kis faluban. Bekopogtam a szélső, fekete fenyőktől övezett házikóba. A sötétben felcsaiholt egy kutya. Valaki köhécselve indult lefelé a padlásszobából a nyikorgó lépcsőn — Fjodor Vasziljevics Orlov itt lakik? — Akár itt, akár se, gyere be. Szívesen látjuk a vendéget. A petróleumlámpa megvilágította a házikó gerendafalát. A festett deszkaközfal mögül kijött egy tisztes külsejű asz- szony, jó estét kívánt, majd újra zörögni kezdett a kemence körül az edényfogókkal. A gazda nem lepődött meg a vendég láttán. Levett a kemencéről egy pár íilckapcát. Amíg lábbelit cseréltem, az asztalra tett egy fazék párolgó krumplit meg egy tányér gombát. Ahogy járkált, feje majd a mennyezetet súrolta. Ha meg leült az alacsony dikóra, hajlott árnyéka beborította a fél falat, amelyen keretek lógtak, falusi szokás szerint tele fényképekkel. — A gyerekek? — A gyerekek ... sóhajt az öreg, s papírt, dohányt szed elő. Elhatározom, hogy nem hozom szóba a fiát. Ha beszél róla — jó, ha nem — beszélgetünk erdei dolgokról, vadászatról, erről-arról. Az est folyamán betekintek egy kicsit az öreg életébe, amely itt kezdődött a permi erdőkben, s bizonyára itt is ér majd véget a kis temetőben, amely az öt, szénakazlas portából álló falucska túlsó végén húzódik meg. — Egyidős vagyok ezzel az erdővel. A fák, az évgyűrűkből ítélve, túl vannak a hetvenen. Én is a hetvenes éveim derekán járok már ... Az első világháborúban felderítő volt az öreg. Megkapta a György-keresztet is. A második világháború idején síléceket készített a frontnak. Egy egész élet az erdőben. Csak az őrházak változtak, az erdőkerülői tisztség maradt. Ezért ismeri az erdő minden zegét- zugát, bárhol legyen is az őrház. Még biztosan céloz az öreg. Szóba kerülnek a császármadarak, süketfajdok, s elhatározzuk, hogy reggel elmegyünk vadászni. Kiválogatjuk a töltényeket, előkészítünk mindent, amit magunkkal akarunk vinni, s eloltjuk a lámpát. Az ablakon sötét ágak rajzolódnak ki, a kemence falát kéklő holdfény ragyogja be. A fal tövében tompán vakkant egyet-egyet a kutya. Sokáig nem jön álom a szememre. A holdfény négyszöge felkúszik a kemencére, majd a falra, a beüvegezett képkeretekre. Fürkészem az arcokat. Egy kislány. Kerékpáros fiú. Egy legény tengerészsapkában. A család: az anya és az apa középen, széken ülve, mögöttük áll az öt mezítlábas gyerek. Ködös reggel. Alig lehet kivenni a kertek alján lapuló boglyákat. Mögöttünk is nyomban ködbe vész a falucska. Csizmám alatt cuppog a mocsár. A kutya izgatott. Előre- rohan, majd visszafut, ugrál, meg akarja nyalni a gazdája arcát. — Jól van, na, értem, értem: örülsz, hogy elhoztunk. Keresd, keresd ... A kutyának fel kell kutatnia a süketfajdot, s ugatással mindaddig tartani, amíg a vadászok oda nem érnek. Nekünk azonban nincs szerencsénk. Lassacskán el is megy a kedvünk a fajdoktól. Bőrig áztunk és elfáradtunk, nekifogtunk hát tüzet rakni, hogy megszá rítkozzunk. Az öreg nem vetkőzött le. Rágyújtott, barázdált tenyerét a tűz fölé tartotta, s azt mondta: — Körülnézek itt egy kicsit ... Másfél óráig volt oda. Felötlött bennem: nem történt-e valami vele? Már készültem, hogy a levegőbe lövök, amikor magát rázva előfutott a kutya. nyomában az öreggel. — Hát a zsákmány hol van, Fjodor Vaszilics? Az öreg ráérősen melengette a kezét. A harkály kopogására fülelt. — Itt van a fiam eltemetve ... Az idősebbik. Egy percig feszülten hallgattunk, majd kérdésemre sem várva folytatta. — Az idősebbik fiam ... A sírja már az első évben elveszett a fűben. De emlékeztem rá, hogy sűrűn állnak ott a fűzfák. Most valahogy még a fűzfák után sem kutattam. Elhomályosult a szemem, az emlékeztem meg mint a rosta... Mondtam, hogy ismerem a fia történetét, egy Moszkvában élő karobatovói embertől hallottam. — Á, szóval Jegortól... Sokat mászkáltunk mi itt együtt... Huszonhárom éve cipelem ezt a terhet. Ha valakivel összeszólalkoztam, mindjárt azt vágta a szemembe: „Még te beszélsz, megölted a fiadat.” Én meg csak nyelek. Megöltem ... Meg. És nem mondhatok semmit Most kezdje az ember magyarázni mindenkinek ... A kutyával néha beszélgetek. Megyünk, megyünk kettesben, mesélek neki. Okos jószág, megért mindent ... Huszonhárom esztendeje nyomja ez a kő a szívem ... — Az öreg az arca elé kapta a kezét és elsírta magát. A fia negyvenkettőben vonult be ötödmagával a faluból. A falu akkor még valamivel nagyobb volt, tizennyolc portából állt. A legények nem nagyon bánkódtak. Az asszonyok sírtak. Az emberek közül Fjodor Orlov kísérte el az újoncokat. Sok beszéd nem esett az úton. Fjodor azt mondta a vadászgyerekeknek: „Ide hallgassatok. Egyszer élünk, igaz, de micsoda élet az, ha a német a Kámáig eljut. Tartsatok ki hát! A fiukat nyilván rögtön bevetették. Kettejükről még a nyáron lejött, hogy elestek. Ketten a kórházból írtak. Ivan felől valahogy nem jött hír. Háborúban, ha „eltűnt” egy ember, s családjában mindig él egy kis remény. Fjodor Orlov szerette a fiát, s nyugtatgatta a feleségét: „Iván nem tűnt el!” És jöttek is a hírek, mégpedig onnan, ahonnan soha nem várták volna. Eleinte az asszonyok súgdosták a kútnál, majd egy szomszéd falubeli asztalos kereken megmondta: „Iván az erdőben bujkál, szökevény.” Fjodor Orlov először dühbe gurult: „Lelövöm, mint egy kutyát, aki ilyen aljas pletykát terjeszt! Nálunk, a mi családunkban, amióta az eszemet tudom, ilyen nem fordult elő!” Aztán kiderült, hogy nem pletyka. Tyúkok, méhkasok tűntek el a falvakból, kecske is veszett el, a tehén nem tért haza az erdőből. S ráadásul mindez özvegyasszonyoktól tűnt el. Az asszony, akinek a kecskéjét vitték el, gyermekével a karján beállított Fjodorhoz: „Mit adok majd enni neki? A fiad vitte el. Látták az erdőben. Állítólag látták hazajönni is Ivánt, az anyjához, amíg az apja úton volt. Az anyja sírt, esküdö- zött: „Nem igaz, színét se láttam!” Az apjába minden reggel, hogy kinyitotta a szemét, makacsul beléhasított a gondolat: „Szökevény, gyáva!” Fjodor Orlov, a keserűségtől gyorsan megőszült erdőkerülő egyszer kenyeret tett a tarisznyájába, fogta a puskáját, s elindult az erdőbe, öt nap múlva visszatért a faluba kenyérért, aztán újra elment. A hűléstől-e vagy az erőfes téstől, gyengélkedni kezd „Alig vitt a lábam. Nem 1 rotvál'koztam. Csont-bőr 1 tem.” A tizenötödik napoi mocsárszigetre menet, a i tak pallóján nyomokat v észre. Az is feltűnt neki, h( a nyírfákról lehúzták a k get, nyilván tüzelni. A szi közepén egy kéreggel tele bódét talált. Körbejárta. Se mi nesz. A bódéban kis v kályha, mellette lapát, s < kulcscsomó. A sarokban < kis vödör, benne liszt, apa kijött a bódéból, elrej zött a bokrok között. Eg éjjel nem jött senki. Reg azonban látja: a fák köz egy ember igyekszik a be felé, zsákkal a hátán. — Ezer közül megismert volna. Derék, szép szál légé Odakiáltottam neki: „ív; Mit tettél, Ivan? Nézz rí mivé lettem miattad! T vissza, az emberek megboc tanak. Kimégy a frontra, s emberek megbocsátanak!” Az öreg már nem emléks szó szerint a beszélgetésre, arra igen, hogy a fia ledő a zsákot és futásnak eredt akkor az apa nem bírta vább, felemelte a fegyvert Másnap tért vissza a falu „Megöltem a fiamat.” A rei őrség nem hitt neki, de anyja rögtön elhitte. Elvá; dott, a körmével a padlót 1 parta. „Megölte, megölte fiát !...” Az asszony nemi halt meg. — Három éve, hogy mi halt. Ott térdeltem az áf előtt. Azt mondta: „Feg mindent megbocsátok.” De láttam a szeméből, hogy n bocsátott meg. Kopácsol a harkály. Hol nyárfa törzsét kopogtatja, 1 meg visszatelepszik egyene: a tűz fölé. Az öreg végigsim Balatoni északi part Apai ítélet
