Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-15 / 217. szám
1984. szeptember 15. KM HÉTVÉGI lüiiiEKLET Emlékezés földi poklokról Filmforgatáson olasz harctereken Doberdo, Isonzo, Görz, Monte Grappa — földi poklok színterei, százezrek nagy temetője. Az első világháborúban sok magyar katona pusztult el a heves harcokban, pergőtüzekben. Szikla- fennsíkokon, erdős közép- hegységekben, hómezőkön lelték halálukat. Hihetetlen, de még élnek közöttünk az egykori véres események résztvevői. Páratlan dolog az is, hogy hét évtizeddel később a túlélők visszatérhettek olasz földre, végigjárhatták a világháborús csaták helyszínét. A rendhagyó utat a Balázs Béla Filmstúdió szervezte, mert Gulyás Gyula és Gulyás János készülő dokumentumfilmjében a vágóhídra hurcolt katonák elevenítik fel emlékeiket a csatatereken. A televízióban hirdették meg a háromhetes utat, melyre idén júniusban eljutott Baktalórántházáról Nyíry László 85 éves pedagógus is. Visszatérése után vallott élményeiről. — A turistaútra jelentkezésemkor az olaszországi harcterek látogatásába belegondoltam az igen szomorú hírű Hétköziség fennsíkját, sebesülésem helyét is. Ez a fennsík egy magas szétrepedezett hegycsoport. A belőle kiemelkedő hegytömbök közül az 1824 méteres Monte Meleta a legmagasabb. A fennsíkon nyolc kisebb-na- gyobb repedés van, melynek nem mindegyike nevezhető völgynek. A hasadékok dél felé nyílnak és csapadékos időben a lefolyó vizek patakként torkoltának a Bren- tába. — Meredek szerpentin vezetett Grignótól a fennsíkra, ám a csapatok felvonultatásához nem merték használni, mert az olaszok, mihelyt mozgást észleltek, azonnal pergőtüzet zúdítottak az útra. Egy ilyen akciónál kaptam súlyos sebet 1918. október 21-én, sok bajtársam pedig elesett. A fennsíkra vezető út autóval ma is járhatatlan, őrzi a súlyos harcok be nem heggedett sebeit. — A rendkívüli terepen nappal lehetetlen volt mozogni, minden rezdülésünkre golyózáporral válaszoltak a túloldalról. Éjjel indult meg az élet. A bunkerek, barakkok, kavernák külső építése, az őrségváltás, az élelem és a víz szállítása az éjszaka leple alatt történhetett. Mindent álcázni kellett, mert az olasz repülőgépekről alacsonyan szállva pásztázták a terepet. Ha észrevették 'valamit, azonnal géppuskáztak, vagy jelzésükre ágyútűz zúdult állásainkra. — Autóbuszunk egyébként naponta vitt az egykori csaták helyszíneire. Ütközben láthattuk a csodás hegyeket, völgyeket, a gyönyörű városkákat, az Alpok melletti síkság szépen gondozott kertjeit, búzatábláit, a nekünk szokatlan alakítású szőlőkerteket, komlóültetvényeket. Elszomorító volt a hírhedt csatahelyek megtekintése. Doberdo, Isonzo, Piave, Görz, Montello, Tagliemento, Monte Grappa, Monte Tómba — sorban egymás után. ÁgyúA heves csaták egyike: a montelloi ütközet 1918 nyarán. és aknatüzes poklok voltak ezek a világháborúban. Az állandó rettegés, halálfélelem miatt sok harcosunk agya megbomlott. Emlékszem, hogy a 17. honvéd hadosztálynál a velem egykorú, húszéves kiskatonák közül húsznál több megőrült az egyik heves támadás nyomán. — Meghatódottság nélkül képtelenség szólni a sok-sok ezer halottat magába záró temetőkről. A fejfák között járva könnyet ejtettünk az elesett bajtársakért. Az olasz nép nemeslelkűségét dicsérik az emlékművek, melyeken kőbe vésve megörökítették az elesettek nevét, emlékeztetve az utódokat az örökké tartó tiszteletre és a háború kegyetlenségére. A koszorúzásokon is kinyilvánították kegyeletüket az olasz emberek. A megemlékezéseken nyoma sem volt gyűlöletnek, a lepergett hét évtized a gyilkos egymásnak feszülést békévé szelídítette. A világháborút járt olasz veteránokkal több alkalommal találkoztunk, beszélgettünk az átélt szenvedésekről. A Balázs Béla Filmstúdió által szervezett út valamennyi öreg frontharcosnak örök emlék marad és bizonyos vagyok benne, hogy olasz vendéglátóink lelkében is sokáig élni fog. A Sokan örültünk a me- w gyében az augusztus 20-i kitüntetettek névsorát olvasva, mert aki a listát vezette, sokunknak jó ismerőse: Tóth Tibor kiváló népművelő. Ezt a kitüntetést tartják talán a legrangosabbnak a szakmai berkekben. Néhány már került belőle a megyébe, s Mátészalkára immár most másodszor. Ezzel kezdtük a beszélgetést. — Farkas Jóska, a múzeumigazgató kapta meg korábban, s ő hívta fel a figyelmemet, hogy talán Szálka az egyetlen vidéki város, amelynek két kiváló népművelője van. Elgondolkodtam ezen, mert épp Jóskával beszélgettünk arról, hogy fel kellene fújni valami szellemi oxigénsátrat a város fölé, hadd emelkedjen a kulturális élet színvonala itt is — a várost a falutól ugyanis nem az különbözteti meg, hol több az emeletes ház — dehát ezt a sátrat felfújni, gigászi munka ... A Erről a munkáról, tehát a Kiváló Népművelő kitüntetés egész hátteréről sokat lehetne mesélni, hiszen húsz éve van a pályán. Melyek voltak a legjelentősebb állomások? — Tanítóként kezdtem a főiskola után Fábiánházán, de egy év alatt kiderült, inkább a tanórán kívüli nevelői tevékenység vonz. Sikeres pedagógus voltam, de nem elégített ki a tanítás hagyományos lehetősége. Elhagytam az iskolát és épp húsz éve Nagyecseden kerültem a művelődési házba egyszemélyes igazgatónak és mindenesnek. Egyedül voltam adminisztrátor, gazdasági ügyintéző, művészeti és mindenféle előadó, fűtő, olykor takarító, díszlet- és plakátfestő, játszottam, rendeztem, szerveztem. Tánccsoportot hoztunk össze, kosztümös színházi előadásokkal jártuk a környéket. Fárasztó évek voltak, de nem sajnálom, megérte. Sőt, ha rajtam múlna, ebben a szakmában is az lenne, ami a vasútnál, minden reszortfeladatot végigcsinálni, s csak ezek után lehetne valakiből menetirányító, vagy állomásfőnök. Az ilyen utat megjárt kollégák szakmai rálátása hamar kifejlődik, nem vár másokra, összességében látja a feladatokat. Az ilyen „iskolát” végzett kolléga később, jobb körülmények között, egyetlen szakág gazdájaként is tud az egészben gondolkodni. A legjobb munkatársakat, kevés kivételtől eltekintve ez a gyakorlat neveli. — Három év után kerültem vissza Mátészalkára, az akkori járási-nagyközségi művelődési házba. Csúnya, rossz épület, teljesen elavult berendezési és szakmai fel- szerelési tárgyak — a szal- kaiak találóan „fapados kul- túrháznak” keresztelték el. Ügy kezdtünk el itt dolgozni Láng Karcsival, mint az a furulyás, aki miközben faragja hangszerét, játszik is rajta. Lépésről lépésre tudtunk csak haladni. Kopogtattunk, érveltünk, s egyre gazdagabb eredményekkel bizonyítottuk a tanácsi támogatás értelmét. Mind több kezdeményezésünket koronázta siker. Szép időszak volt a hetvenes évek eleje, természetesen ebbe már belejátszott az 1969-es várossá alakulás is, egyre több megtisztelő figyelem jutott intézményünknek is. Közben háromszor alakítottuk át a művelődési házat, ami most is kicsi és korszerűtlen, de legalább jól fűthető, odabent vonzó és otthonos. Azt tartottam mindig szem előtt, ha már „szegény ember vízzel főz”, legalább a víz legyen tiszta. Lényeges ebben a szakmában a művelődési házak megjelenése. Igénytelen körülmények közé nem várhatunk igényes embereket. Legalább olyan körülményeket kellene kialakítani, mint amilyenekkel a település lakói már rendelkeznek, de hogy biztosak lehessünk a dolgunkban, az sem luxus, ha annál különbeket. Ez itt egyelőre — álom. És a jelenlegi „állomás”: most kétmilliós költségvetéssel dolgozunk, nyolc szakemberrel. A Két évtizednek bizo- w nyára sok kellemetlen és szép emléke maradt meg. — Kezdeti tévedéseink miatt gyakran jártunk úgy, mint az egyszeri házigazda, aki azt főzte a vendégeinek, amit csak ő szeretett, senki nem ette meg, nem fogyasztotta, megmaradt. Tipikus kezdeti népművelői betegség. A mi szakmánkban is lehet „raktárra” dolgozni, aztán jönnek a szervezési és propagandamunka kudarcai, mert nincs borzalmasabb, mint az üres nézőtér, a foghíjas széksorok ... — Szép pillanatai a munkánknak, amikor azt látjuk, hogy egyes területeken beérett a gyümölcs nagy része. Mert voltak itt annak idején olyan koncertek is, amikor Kocsis, vagy Ránki művészetére ötven-hatvan ember ha kíváncsi volt. Nagyon szívesen emlékszem vissza arra az időre, amikor elkészült az új művelődési központ élethű makettje és tanulmány- terve. Szép volt, mert hittem benne. Hogy mi lesz belőle, az a jövő titka. Jó emlékezni a régi munkatársakra, a tanítómesterekre, például Erdős Jenőre, akinek nagyon sokat köszönhetek, egyet mindenképpen, azt, hogy a feladatot tisztelni kell. A Sok a buktatója ennek a pályának. Jutott-e eszébe, hogy abbahagyja? — Igen, volt egy periódus, amikor úgy éreztem, be kell dobnom a kendőt. Megírtam a felmondásomat. Nem akartam én, hogy marasztaljanak, de mégis jólesett, amikor ezt tették. Azóta vallom, hogy az a népművelő, aki a kudarc után 24 órán belül nem tud talpraállni, jobb, ha abbahagyja. És azóta érzem, milyen sokat ér és mennyire megfizethetetlen a segítő irányítók meleg szava. Hallatlanul nagy az irányítás felelőssége abban, hogy az adott településen milyen a népművelők közérzete. A Milyen típusú népmű- w velőnek tartja magát? — A 45 évemmel és a 21 év gyakorlattal amolyan félidős embernek. Ennek vannak jó és kevésbé jó oldalai, mert jó, hogy két évtized minden tapasztalatával rendelkezhetek, de más is következik ebből a félidős középkorúságból: már nem hiszek a csodákban, pontosabban nem úgy, mint pályakezdő koromban. — Milyen népművelőnek érzem magam? Olyannak, aki egy kicsit nyűgösebb mint mások, aki esetenként komolyan aggódik. Aggódom, ha valahol a feltételek rosz- szabbak a munkához, mint a támasztott követelmények. És idegesít ennek az ellenkezője is. Aggódom a jelenlegi személyi helyzet miatt: rátermettség, pályaalkalmasság, felkészültség, megújulási készség és képesség, lépésváltási hajlandóság — csak néhány húsbavágó dolog. — Tervezőmunkám során igyekszem kikerülni, kiszűrni a hibalehetőségeket. Imádom előre. eltervezni a legösszetettebb szerkezetű rendezvényeket, mert a kudarcot — bevallom — rendkívül nehezen élem át. Ez talán azért van így, mert kudarcaink nem maradnak meg magunk között, ebben a szakmában is van közönsége a kudarcnak, olykor népesebb, mint a sikernek. Egyébként boldog ember vagyok, társadalmi, családi életem kiegyensúlyozott —, két gimnazista fiúnk van, tagja vagyok a Népművelők Egyesülete központi vezetőségének. Nagy szerencsémre munkatársaim kis csapata szépen dolgozik, eredményeink, gondjaink közösek, s e kitüntetésben is ez a szép, ettől válik becsesebbé. A A mostaninál nehezebb körülmények között még nem dolgoztak a népművelők. Mi az, ami ezzel kapcsolatban most a leginkább foglalkoztatja? — Ahogy látom, a gazdaság most még nincs abban a kondícióban, hogy ma, esetleg holnap lényegesen jobban támogassa a kultúrát. Megnövekedtek az intézményi fenntartási kiadások, s lassan alig marad már fedezet az érdemi munka finanszírozására. Leginkább a művelődési otthonok helyzete, jövője, a gazdaság és a kultúra kapcsolata foglalkoztat. mert a kultúra nem helyezkedhet pihenőállásba, nem várhatja tétlenül az ölébe hulló milliókat. Ebben a helyzetben nem könnyű ez a szakma, mégsem lenne egészséges megoldás, ha csak azokkal a feladatokkal foglalkoznánk behatóan, melyek közvetlenül megtérülnek. Szeretném is kiírni valahová: „A gazdasági helyzet tatarozása alatt a kulturális élet zavartalanul működik.” Szerintem vannak és lesznek kiemelkedő adottságokkal rendelkező, rátermett, megszállott, az átlagostól nagyobb lendülettel rendelkező emberek, akik ha jó körülmények, jó munkatársak közé kerülnek, előbb-utóbb átadnak a lendületükből. Ennyi az egész... De egy fecske nem csinál nyarat, ahhoz az kell, hogy minden fecske megérkezzen. A És sok-sok olyan népművelő egyéniség, mint a szakmában nagyra tartott Tóth Tibor, akit kiváló népművelőként immár az országos ranglistán is komoly helyen jegyeznek. Baraksó Erzsébet LÁTOGATÓBAN Egy kiváló népnivelóBól Monte Grappa hősi temetője, sok ezer magyar katona nyughelye. (Gaál Béla reprodukciói.)
