Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
1984. augusztus 19. Kelet-Magyarország 3 Anyám legszebb ünnepe” Ktsfilt a kenyér. (Cs. Cs. felv.) Nyári szabadság, megy haza Szatnjárba a család. Az út mentén aratnak. Hatalmas kombájnok falják a gabonát, az ötéves lányka megkérdi: — Apa, mit csinálnak ott a bácsik? A válasz rövid, az utat is figyelni kell: — Aratnak. — Mi az, hogy aratnak? — Vágják a búzát, kislányom. — Mi az, hogy búza? — Ebből készül a kenyér. — Aztán az apa kegyes lesz, s hozzáteszi: — Meg a zsömle. A kislány elgondolkodik. — Az óvó néni azt mondta, hogy a kenyeret lisztből sütik. — De a liszt búzából lesz! Néhány nappal később, túristvándi vízimalom. A falun nőtt apa tudását fitogtatja: — Látjátok, itt őrlik a búzát. Itt felöntik a garatra, ott lent meg csorog a finom liszt. Búza, malom, őrlés — csupa ismeretlen szó a bérházi gyermekeknek. Pontosabban a szavak ismerősek, — hiszen fújják á mondókát: „ ... három varjú kaszál..., mén a szekér ..., míg a malomba ér...” — de értelmük ...! Á szatmári „Nagy Falon" Két héttel később, szintén Szatmárbán, aratnak a ro- zsályi határban. Fent állunk a szatmári „Nagy Falon” a hetvenes évek elején épített, pazar műúttal megkoronázott árvízvédelmi töltés tetején. Lábunk egy szintben a lenti tölgyek koronájával, ellátni egészen az országhatárig. Sárga tarló, eső után vágyakozó tengeritáblák, augusztus eleje. Messze, egy kákával benőtt csatornán túl, mint hatalmas pókok, kombájnok araszolnak. — Vágják a zabot — mondja a szövetkezet elnöke, Kicska György, s kigombolja az ingét, mert veszett meleg van. A rét azonban, amin átgázolunk, fittyet hány a hőségre, pompáznak a mezei virágok. Szagos bükköny, bakszakái, cickafark ... lila, sárga, fehér folt a határ. Mintha csak most lett volna az eső, nem pedig jó hónapja. — Jaj, ne emlegesse az esőt — törli meg izzadt homlokát Magos Mihály, miután lekászálódott a Claas Domi- nátor nyergéből. — Volt elég, míg vágtuk a búzát. Meg lehet itt élni Beszélgetünk, a zabtarló közepén. A másik kombájn azonban rendületlenül folytatja útját, fojtó por, szúnyoghad száll nyomában. Magos Mihály megfordul, tekintetével simogatja zöldesbarna kombájnját. — Ogy higgyék el, kilencedik éve járom már vele a gabonatáblákat, de jobb tán, mint új korában. — Pedig a gép is öregszik. — öregszik hát — bólint beleegyezőleg. , — De nem mindegy, ki a gazdája — mondja csendesen az elnök, akit innen a szomszédból, Jánkmajtisról csábított el a nép, a közös gazdaság élére. A kombájn árnyékában állunk, csendesen csordogálnak a mondatok. Mert, hogy is lehetne oly nagy hangon beszélni a mostani aratásokról! Pedig a rozsályiaknak, zajtaiaknak lehetne mivel dicsekedniük. Sosem termett még ennyit a búza, mint az idén: harminckét mázsát hektáronként. Igaz, fent Ti- szavasvári környékén biztosan megmosolyogják ezt a számot, de itt, ezen a gyalázatos talajon már ez is eredmény. — Azt ne írjuk azért, hogy gyalázatos! — mondja az elnök és a kombájnos. — Meg lehet itt élni, csak több munkával, mint másutt. S Magos Mihály folytatja: — Azért mondtam, hogy ne bántsuk ezt a földet, mert nekünk mégis csak belől kell megélnünk. S ha apám boldogult cselédként, miközben felneveltek hat fiút, hát mi sem szidhatjuk a határt. — Maga hány gyermeket nevel? — Én egyet sem. A feleségem az igen. Méghozzá ötöt. Én hajnalban kelek, s valamikor éjjel érek haza. Pláne meg most, hogy aratunk. Búzakóstoló Vissza a gátra, át a vadvirágos kaszálón. — Aztán el ne higgyék ám, hogy Mihály nem törődik a gyermekeivel — emeli fel mutatóujját az elnök. — Az igaz, hogy ilyenkor, a nagy munkák idején kevesebb idő jut a családra, de különben ... — hallgat el sokal- mondóan, s kicsit később még hozzáteszi: — Ám így van ez minden faluban. A kenyeret sehol nem adják ingyen ...! Dehogynem. Méghozzá éppen itt, Rozsályban, a kenyérgyárban ! Persze nem mindenkinek, de nyomtató lónak aligha lehet befogni a száját. A pékeknek sem. Mert ha csak parányi önbecsülésük is van, meg kell, hogy kóstolják munkájuk gyümölcsét. — Jói is néznénk ki, ha otthonról hoznánk a kenyeret — nevetnek a rozsályi pékek, aztán kiderül, elég nekik egy csipetnyi is, hogy megnyugodjon — nem is a gyomor, hanem — a lelkiis- meret: sikerült a sütés, ki- mehetnek az utcára. Nem állítja majd meg őket senki, hogy „nem sül ki a szemed, te fiú, ilyen munkát kiadni a kezed alól”! Papp András üzemvezető büszkén mutatja birodalmát, s biztat, kóstoljuk csak meg, milyen a kenyér íze itt a végeken. A raktár mögött teherautó, rakodnak. Ki hinné, hogy tizennégy falut látnak el innen kaláccsal, kenyérrel, s mindössze tizennégyen dolgoznak a kemencék mellett. Egy ember — egy falu. De hát nincs mit ezen csodálkozni, hiszen a szövetkezet több mint félezer hektáros búzaterületével is alig tíz ember végzett. De aratni csak öten arattak, a többi a kiszolgáló személyzet, meg a szállítók voltak. Gondoljunk bele: öt, mindössze öt ember vágta a búzát! — Jól dolgoztak, de korántsem csak rajtuk múlt a kenyér sorsa — figyelmeztet Kicska György, aztán sorolni kezdi, hány embernek a tudása, munkája dönti azt el, hogy milyen búzát visznek a malomba. Hol van már az az idő, amikor az egyéni gazda csak önmagát, meg az Istent okolhatta a gyenge termésért. Az igaz, maga az aratás csak néhány ember dolga, de míg a búzából kenyér lesz ...! Útra kél ax új kenyér De a sütőüzemnél tartottunk, ahol fiatal, fehérbe öltözött férfiak lesnek be a kemencék gyomrába, s mérik boszorkányos gyorsasággal a már megkelt tésztát. Nő sehol, egy szál sem. Szegény nagyanyáink, ha látnák! — Ök talán csodálkoznának; de csak azért, mert nem tudják, hogy a nagybani kenyérsütés már a középkorban is a férfiak dolga volt — folytatja az iménti gondolatmenetet az üzem egyik legügyesebb dolgozója, a Fü- lesdről ideszármazott Zun Sándor. Aratnak Szál már ban. — Hogyan esett a választása a pék szakmára? — Véletlenül. Az egyik nagybátyám űzte ezt a mesterséget, s gondoltam, ha jó neki, nekem is megteszi. — S megteszi? Széttárja a kezét: — Hol kereshetnék én itt, ezen a tájon havonta hétezer forintot? — Csak ezért csinálja? — Ugyan — legyint. — Tudják, milyen jó érzés, mikor az ember szedi ki a kemencéből a szép piroß-barna kenyeret...? Ilyenkor látja az ember, hogy miért tekintette ünnepnek anyám a kenyérsütés napját. Boldog volt, mintha csak új életet adott volna... Délután két óra, műszakváltás. Zun Sándor is búcsúzik, megy átöltözni, hogy hófehérben térjen vissza. Már a lisztet méri, a kovászt mustrálja, s mire mi hazaérünk, talán már ki is sült az első porció. S hajnalban feldübörögnek a teherautók, viszik a friss kenyeret Ga- csályba, Garbóiéra, Tisztaberekre. Oda, ahol hírmondó sem maradt mára a régi kemencékből... Balogh Géza Ki a rátermett? Akar igazgató lenni? Pályázzon! Néhány évvel ezelőtt legalábbis szokatlan lett volna egy ilyen felszólítás, ma viszont — ha nem is mindennapos dolog, de újságok hirdetései között található jó néhány pályázati felhívás. Így történt a nyíregyházi Vasszerkezeti és Gépipari Szolgáltató Vállalat (VA- GÉP) esetében is. Májusban az Ipari Közlönybeú, a Figyelőben, a Világgazdaságban és a Kelet-Magyarországban jelent meg egy hirdetmény, amelyben a Szabolcs-Szatmár megyei Tanács V. B. Ipari Osztálya a júliustól megüresedő igazgatói állásra várja a jelentkezőket. A legmegfelelőbbet A pályázat titkos. A döntés rövidesen megszületik. Ám máris több olyan tanulság van, amiről érdemes szólni. — Szerettünk volna szélesebb körben tájékozódni, hogy a legjobbak közül választhassunk — foglalja ösz- sze Vargáné Kánási Erika, az ipari osztály vezetője. — Mindez nem zárja ki, hogy vállalaton belül is rendelkeztünk a megfelelő káderutánpótlási tervvel, annak alapján is biztosan jól választottunk volna. Utóbb rendeletek lehetővé teszik, párt- és kormányzati szervek ösztönzik egyes vezetői állások pályázattal történő betöltését. A tanácsi irányítás alá tartozó vállalatoknál a megyében ez az első eset, amikor ily módon keresik a legmegfelelőbb embert. A jelentkezők elbírálására bizottságot hoztak létre, amely alaposan elemezte a pályázók rátermettségét. — Igyekeztünk körültekintően eljárni, hiszen a pályázatok lebonyolítására nem rendelkeztünk tapasztalatokkal, országosan is inkább csak iránymutatások vannak — folytatja Fábián Tibor, az ipari osztály személyzeti csoportvezetője. A pályázatra Budapesttől Borsodon át, s a megyén belül összesen 13-an jelentkeztek. Az előírt feltételeknek valamennyien megfeleltek, ám szűkítve a kört közülük az előzetes elbeszélgetés után már kevesebben voltak, akik azt a feladatot kapták: írásban vázolják vezetői elképzeléseiket, a vállalat eredményeinek, mutatóinak ismeretében, a megadott követelményrendszer alapján. Megújítani a termékszerkezetet A jelentkezők közül az egyik a következőképpen vélekedik: — Egyetértettem a pályá-. zattal, hogy hivatalosan lehetőséget adtak. Mindenki próbálja meg, aki képesnek érzi magát az igazgatói poszt betöltésére. Ö a pályázatában leszögezi: „Kiemelten kell kezelni azt a tényt, hogy a vállalat megítélésében elsődleges szerepet kap a lakossági szolgáltató tevékenység ellátása.” — Ez természetszerű — indokolja — hiszen az autójavítás, az óra- és ékszer javítás a megyében elképzelhetetlen volna a VAGÉP kapacitásai nélkül, ami hosszú éveken át alakult ki. Pedig könnyű lenne olyan javaslatot tenni, hogy szüntessük meg ezt az alig nyereséges tevékenységet, s helyette jól fizető gyártással növeljük a jövedelmezőséget. A készárutermelésről a következőképpen fogalmaz: „A termelés biztonságát kell növelni a nagyvállalatokkal kötött hosszú távú szerződések révén azáltal, hogy az eddig is jó minőségben gyártott termékekre szakosodnak. Műszaki fejlesztéssel, know-how vásárlással és az innováció eredményeinek alkalmazásával kell megújítani termék- szerkezetünket, s tovább növelni saját termékeink részarányát.” — Ismerem a vállalatot, tudom, hogy a továbblépésre is megvan az elképzelés, látom annak lehetőségeit — folytatja. így lehetett, hogy a belső irányítás korszerűsítésére az üzemigazgatói rendszer bevezetését javasolta, az önálló elszámolás és gazdálkodás megteremtése mellett, a szolgáltatás javítását a dolgozók érdekeltségének erősítésével tudja elképzelni. — Ezek nem olyan dolgok, amelyekkel az ember fenekestül felforgat egy jól prosperáló vállalatot — foglalja össze. — Azonban látni kell a további utat, s az, aki „házon belül” van, nyilván tisztábban lát. Ugyancsak nem elhanyagolható a belső- és külső kapcsolatok ismerete amit egy új embernek átadni idő kell, megismerési lehetőség. Nagyobb önállósággal A másik pályázó így kezdi az elemzését: „Egy alapvetően jól működő vállalat továbbfejlesztésével foglalkozunk, amelynek fontos szerepe van a megye társadalmi, gazdasági életében, ezen belül is kiemelten a szolgáltatások nyújtása területén. A javítások hatékonyságának növelésére közvetlenebbé kell tenni a megrendelő—szerelő együttműködést.” — A külső szemlélőnek talán az az előnye, hogy nem köti az úgynevezett „üzemi vakság” — fejtegeti. — Eny- nyiben talán könnyebben lehet hozzányúlni a dolgokhoz, a másik oldalról viszont hátrány, hogy tapasztalatok hiányában nem ismeri tisztán a belső összefüggéseket. Ennél a pályázónál merőben más vélemény is jelentkezik: „A meglévő kooperációknál a kapcsolatokat kritikus elemzés alá kell vonni” — írja. — Saját tapasztalataimból indulok ki — folytatja. — Ügy észleltem, a VAGÉP- nél van olyan felkészült szakembergárda, amelyik jobban tudja függetleníteni magát, képes nagyobb, önálló feladatok megoldására. A munkáért vállalt felelősség fokozása éppen ezért ebben a pályázatban is szerepel a javaslatok között: „Az igazgatóhelyettesek önállóságának és felelősségének növelése célszerű. A szerelőknél a jövedelem növekvő hányadát tegye ki a jó minőségre való ösztönzés.” Az, aki benyújtotta pályázatát, arról is döntött, hogy mások előtt bizonyítsa vezetői rátermettségét. Így érthető a kijelentés: — A célomat elértem a pályázattal — állapítja meg, amikor a miértre kerül a sor. — Ugyanis szerettem volna megméretni magamat. Azzal, hogy a döntésre előterjesztett jelöltek között vagyok, bizonyíthatom önmagam előtt is, hogy egy ilyen feladatot el tudok látni. Hosszú távon bizonyítani Az előbbiekhez szervesen kapcsolódik Vargáné Kánási Erika véleménye: — Űj dolog a pályázati rendszer, s meg kell szokni, hogy több, rátermett ember közül csak egyet választhatunk. A közvéleménynek ugyancsak el kell fogadnia, hogy ilyen lehetőség van és tudatosítani: aki megfelelt a követelményeknek, az bármikor vezető posztra állítható. S hogy mindez nem szólam, azt éppen Fábián Tibor erősíti meg: — Azokat a pályázókat, akik komolyan szóbajöttek, számontartjuk és az ipari osztály irányítása alatt álló vállalatoknál vezetők lehetnek, de jó szívvel ajánljhatjuk más, megyei gyáregységek élére is. S akkor, amikor a közeljövőben az MSZMP Központi Bizottságának határozata alapján a vállalati irányításban érvényesülnek az új formák, érdemes a pályázatok súlyát növelni. Mert legyen bár vállalaton belülről jött jelentkező, aki tudja, mit kell tennie, vagy érkezzék a megye sikeresen dolgozó másik gyárának vezetőposztjáról a pályázó, tudnia kell, hogy csakis reális programmal, hosszútávon bizonyítva maradhat meg bárki egy vállalat élén. Lányi Sotood
