Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-23 / 146. szám

Mas 1984. június 23. o o gyszuszra A szarajevói tanú árom éve földet bérel- tünk az ifjúsági klub tagjaival. így kezdő­dött. Elhatároztuk, paprikát termesztünk, ik, és a bevételből kül- í utazunk. Ugye nem nagyaráznom, hogy a munkánál, felelősség­ásnál semmi sem ne- rősebb- közösséget, kö- (ibb embert. Együtt ttunk, és persze együtt ’órakoztunk, kirándul- vagy éppen ünnepel- ha annak jött el az Szépen ment a munka, ik, ki mennyit dolgozik, a végén majd a végel- ilásnál mindenki mun- szerint részesüljön a ségböl. Május végefelé a 61 kijött egy elvtárs. Ki- negkérdezni, hogy mi tzzal a paprikatermesz- 1 ? Elmondtam. Nem ér- mondta. — Hogyan fog- I hat egy ifjúsági klub í gazdasági munkával? m vehettük a földet, a t? Milyen rubrikába fog 3 ti a bevétel? Egyáltalán: .n kerül a csizma az ra? Hogyan lehet a Svelődés égisze alatt kát termeszteni? Nem :oztam vele. Az a véle- em, hogy a közösség ér- 5 ten mindenkivel együtt lolgoznl, amíg nem teszi nkra a kést. Annak értelme, hogy én két- .ént összerúgjam a port pen utamba kerülő fafe- és odébbálljak. Az csak íjünek kedvez. Egy nép- ö három-négy év alatt heti meg igazán a tere­itől dolgoznia kell. Ez- kezdhet hozzá az érdemi iához. Ha hamarabb el, akkor ő is, a közös- i rosszul jár. De ha ren- i dolgozol, és eredményt tsz fel, akkor hőbörög- árki, megbuktatni nem Cellát nem vitatkoztam a elvtárssal, csak annnyit cam, hogy ez szabad, füg- { i magyar állampolgárok ja, és az ifjúsági klubhoz ■I köze. A paprikát elad- a nyereségből külföldre mk. De földet többé béreltünk. Mint tudja, megjelent az új gazdál- si jogszabály, a 118-as, Y lehetőséget ad efféle k megszervezésére. A al végül is majd min­ió módszerre ráüti a pe- t. Csak néha meglehető- césőn. Amíg az új gondo- I törvény lesz, túl sok c roppan össze. Nógrádi Gábor Ái ünneplésbe dörrení a lövés PISZTOLY DÖRDÜLT 1914. JÜNIUS 28-ÁN SZARA­JEVÓBAN: GAVRILO PRINCIP SZERB DIÁK KÜL­DÖTT HALALT AZ OSZTRÁK—MAGYAR MONAR­CHIA TRÓNÖRÖKÖSÉRE, FERENC FERDINÄNDRA. A LÖVÉS HANGJA FELVERTE Ä VILÁGOT, S AZ ADDIG SOHA NEM LÁTOTT MÉRETŰ KÜZDELEMHEZ, AZ I. VILAGHABORÜHOZ SZOLGÁLTATOTT ÜRÜGYET, AMELYIK — MA MAR TUDJUK —, A MÁSODIK, SOK­KALTA NAGYOBB VILÁGÉGÉSHEZ VEZETETT. könnyű séta. Sábáénál komoly összecsapás volt, amit nóta is őriz. — Szaladtunk ott mi is, s örültünk, hogy életben marad­tunk. Különösen akkor lett nagy a baj, amikor az oroszok is bekapcsolódtak. A mieink mentek a földön, s az ellenség a dekungból mészárolta őket. A mi számunkra ez a sokszor kilencsoros lövészárokgyűrű akkor még teljesen ismeretlen Kelemen József Az első világháború esemé­nyei messze tűntek. Szarajevó és ami ott történt 1914. június 28-án, ma már csak egy tör­ténelmi esemény a sok közül. Egyre kevesebben vannak olyanok, akik saját életük ré­szeként idézhetik a hetven év­vel ezelőtti időket. A szatmár- csekei Kelemen József bácsi, aki 93 éves, egy közülük. Em­lékeit idézi, a régi múltunkra tiszta fejjel emlékezik. — Amikor 1911-ben behív­tak katonának, esküt tettem Ferenc Józsefre. Október má- sodikán Munkácson kezdtem, ahonnan napokon belül Ko­máromba, s alig kéthetes ka­tonaként Szarajevóba kerül­tem. A hatos tüzéreknél szol­gáltam 1912-ben, amikor a magyar konzult kiheréjték (ezt mondták nekünk) megindul­tunk Belgrád ellen. A paran­csot azonban visszavonták. — Filász Aurél tüzér ezre­des már akkor mondta: nem adok egy-két évet, s itt a há­ború. Amikor 1914-ben, így jú­niusban, már a leszerelésig hátralévő napokat számolgat­tam, nagy hadgyakorlat kez­dődött. A tartalékos állományt is odahozták, s ekkor jött a szemlére Ferenc Ferdinánd is. A trónörökös gépkocsija Gavrilo Principet elfogják a gyilkos merénylet után azán nagyokat nem érti :enki. Elhatározta, hogy röghetnek neki később, ő a szerkesztőségnek a Dét soha az életben nem ibbet át. Emelt fővel tá­verték a kanállal, amíg Oda nem csapott az asztalra akko­rát, hogy a tányérok felugrál­tak. — Azonnal lefeküdni! — or­dította magából kikelve, mi­Bán Zsuzsa: A Parnasszus lábánál , magával vonszolva a aktatáskát. ion a felesége azzal fo- , hogy vigyázzon a gye­re, mert őneki el kell i valami tanfolyamra. Milyen tanfolyamra jársz • kérdezte, és nézte, hogy valami vacsora, de nem Mit törődsz vele? Tanfo- és kész. Bent, a munka- a. Olyan szakmai — fe- iz asszony, és felvette a bb nyári selyemruháját, íekiállt darakását főzni, : egyet tudta csak, a gye- addig ugrándoztak fe'l- lakásban, és akkora ren- íséget csináltak, hogy rgett, ha körülnézett, »vacsoráztak, ö verssoro- cpítgetett magában, mi- a megcsomósodott dara- felragadt protézise mű- ! szájpadlására, és a szája ban megült egy kis cuk- akaópor. gyerekek egymás fejét alatt olyasmik jutottak eszébe, hogy: lágy szellő, napsugár, a világ csak téged vár ... Végre csend lett, de ettől a rendetlenség nem enyhült. A gyerekek aludtak, ő szedegette fel az elszórt zoknikat, meg kisautókat, és fohászkodott ég­hez és pokolhoz, hogy el ne hagyja az ihlet, míg a papír elé ül. Hajnalban felesége az asz­talra borulva találta, izzadt haja az arcába hullt, és feje alatt ott volt a vers, az újabb mű — melyet csak az utókor ért meg talán. — Feküdj már le, te dilin- kós! — mondta szánakozva az asszony, és maga is bebújt fá­radtan az ágyba az éjszakába nyúló tanfolyam után. Egy alkalommal befogadta valami irodalmi társaság, de hamar szakított velük. Az tör­tént, hogy megbírálták a ver­seit, ahogy egymásét is mindig, ő azonban nem hagyta magát. Kemény harcot vívott minden szaváért. Nem engedett, azért sem engedett. Ne akarják meg­mondani őneki, mi a jó, mi nem, mert ha valaki szenve­dett az írásért, az ő volt. Ki­nek fájt annyit a feje? Ki iz­zadt éjjeleket a papír fölött? Mit tudják ezek: mi az, alkot­ni, úgy istenigazából? Amikor látták, hogy nem hallgat a tanácsokra, békén hagyták. Többet nem kérdezte tőle senki, hozott-e újabb írást? Egymás között beszél­gettek, és ő valahogy kívül maradt, de nem hagyta any- liyiban. Belesegített más kez­dők munkáiba. Beleszólt má­sok vitájába; okosan, higgad­tan fejtette ki a véleményét, melyet elég savanyúan hall­gattak végig, láthatóan senkit nem érdekelt. Otthagyta őket. Rájött, nem valók ezek őhozzá! Tele van­nak irigységgel az igazi tehet­ség iránt. Olyasmiket rónak fel neki, hogy helyesírás, de a művei értékét képtelenek fel­ismerni. Kicsit egyedül érezte magát ezután, így felkeresett néhány tagot a társaságból, és fel­ajánlotta nekik, hogy alakítsa­nak egy új csoportosulást, melynek ő szívesen lesz az el­nöke. Volt, aki végighallgatta, volt aki átnézett rajta, és azt mondta, ne haragudjon, de most nem ér rá. Az élet ment tovább. Néha erőt vett magán, és borítékba tett néhányat válogatott művei közül, elküldte különféle szer­kesztőségekbe, ahonnan vagy — Mi, a 27. divízió már jú­nius 27-én befejeztük a gya­korlatot, így a kaszárnyában vártuk, hogy pár nap múlva a 29. divízió is befejézze gyakor­latát. Az ünneplésbe dörrent a lövés. Hozzánk egy huszár hozta a hírt. Ez gyakorlatilag már a háborút jelentette, s nem a három év szolgálat utá­ni leszerelést, hanem újabb négy évet. — Nagy volt a felfordulás Szarajevóban. Most, hogy a tv jóvoltából, az olimpiát idézve ismét láthattam az ismert vi­déket, szinte utcáról utcára fel tudnám idézni, merre vonul­tunk, ismét Belgrád ellen. Hat ló húzta a tizenkét méter hosz- szú ágyút. Mi tüzérek a pric- nin ültünk. Persze nem volt ez nem válaszoltak, vagy olyant, amit nem tett zsebre. De hát mi másra számítha­tott? Ez a kk>r is csak olyan, mint az előzőek: nem érti nagy fiait. Éjjelente írt, és azt saj­nálta csak, hogy nem éri meg, atnikor az utókor sírva borul a fejfájára, mialatt talicskán tolják oda a vastag babérko­szorút. Néha ivott, és felolvasott az elázott társaságnak valamit az aktatáska tartalmából. Sikere volt, ha közben egy rundot is fizetett. Ilyen estéken köny- nyes szemmel botorkált haza­felé, s a szobrot látta maga előtt egy csendes kis park kö­zepén. A szobrot, mit róla mintáznak majd, de hogyan? Fénykép után? Képzeletből?- gy reggel felkereste ré­gi barátját, aki sírkő- faragó volt. Megbeszél­te vele, hogy megmintázza. Ne legyen gondja az utókornak, ha majd felfedezi. Egy hónap alatt elkészült a gipszöntvény — tökéletes volt. Betette ott­hon a szekrénybe, és néha el­tűnődve nézegette. Később észrevette, hogy felesége a gipszfejen tartja az új paró­káját. Nem merte szóvá ten­ni, attól félt, ha ezen össze­vesznek, a szobor is repül. Be­letörődött, mint minden más­ba, ami ezt a kort jellemezte. Ó, senki nem tudja, milyen annak az embernek a sorsa, aki egy nehéz aktatáska kéz­irattal ténfereg a Parnasszus lábánál! volt. Alig telt el pár hónap, s már lángokban állt Európa. Ravaszruszkánál — így emlék­szem az orosz község ne­vére — már ágyúinkat is el­vesztettük. A gyilkolást viszont újra kellett kezdeni, illetve folytatni. — Négyszer sebesültem. Be* jártam Franciaországot, Tirolt, Oroszországot, Olaszországban, a Piave-nél olyan légnyomást kaptam, hogy azt hitték, töb­bet nem lesz belőlem ember. Sopronba szállítottak, a kato­nakórházba, 1918-ban. Innen Munkácsra a lábadozóba, ahon­nan egyesztendei betegszabad­ságot kaptam. Gyalog indul­tam Szatmárcsekére. Nagy kaland volt a hét esz­tendő, de szerencsére túléltem. Huszonnyolc éves legény vol­tam, amikor hazakerültem. Sajnos, a közvetlen katona­cimborák közül is sokan ott­maradtak. S mit kaptak életü­kért cserébe? A pár évvel ké­sőbb felavatott hősi emlékmű harminchat neve között ott sze­repel az övék is. A tragédiá­ban én még viszonylag szeren­csés voltam. Igaz,’ jobb kezem még őrzi az egyik csatározás emlékét. — Megint csak a tv-t mon­danám, amikor az Innsbruck­ban rendezett téli sportver­senyt közvetítették, megint felismertem a hetven évvel ezelőtti csaták színhelyét. Lá­nyom a fővárosban él, gyako­ri vendég vagyok náluk. Vit- rai Tamás a szomszédjukban lakik, ö is elcsodálkozott, hogy túl a kilencvenen, milyen jól emlékszem a háborús évekre — s rábeszélt, hogy a tv előtt is szóljak. Lehet, hogy kötélnek állok. Mint Kelemen Józsi bácsi elmondta, még ma is kijár a mezőre. Nincs is semmi baja. Béke van, jól élünk, csak a lá­tása romlik. Útközben sok em­berrel találkoztunk. Mindenki ráköszönt, üdvözölték. Törté­nelmi idők tanúja, megérdemli a tiszteletet. M. K. NYÍREGYHÁZI Benczúr Gyula tér 5. számú lakóépületen. A recessziós stílusirányzat kuszaságával együtt kellemes dísztárgy benyo­mását keltő munka. Anyaga: rácsozat 12X12 mm-es pálca­vas. Alul az egyenes fogópárok 30X30 mm-es peremes lapos­acél, a két oszlop és fejezet díszítése 4X15 mm-es szalagva­sak, a hajlított oszlopok 25X25 mm-esek. Sok eleme már hi­ányzik. Érdemes lenne helyreállítani. Városvédők szép csele­kedete lenne. (Tipity János rajza)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom