Kelet-Magyarország, 1984. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-05 / 104. szám

KMhÉTVÉGI M Et lék let 1984. május 5.^ Megyénkből indultak A szőlőt kézikapával nyitjuk, fedjük és permetezzük, — botlott meg annak idején kertészet tanárom érvelése, és szórakozottsá­gában nem tudta mire vélni, mitől röhög az egész osztály. Közülünk aztán ennek ellené­re számosán váltak jó kertészekké, vala­mennyien a fővárosban, egészen pontosan Budán, a délre nyíló dombokon, a Kertészeti Egyetemen, amely valóságos kis város a vi­lágvárosban. Ez a felsőoktatási intézmény egymaga felelős országunk kertészeti szak­embergárdájáért, és itt már nincs helye a tévedésnek. A kertészek seregének Alma Mátere mai formájában nem régen létezik, tekintélyt parancsoló épületcsoportjának né­hány nap csak az elmúlt két három évtized, de Kozma Pál akadémikusnak, a magyar szőlőtermesztési tudomány professzorának az élete. Villányi út 35—43, K épület, itt található a professzor úr — tájékoztat az asszisztense. Igaz, hogy itt a kertészet minden ágára okí­tanak, de az utca nevéről rögtön a történel­mi borvidék jutott eszembe. A tüzes vörös nedű helyett azonban, amelyik arrafelé a halmok oldaláról csorran, testes rizlingszil­vánival kínált Kozma Pál, csupasz, cédula nélküli üvegből, amelynek csak a nyakán fi­tyegett „pedigré”: az egyetem kutató intéze­téből való. Megismerkedtünk egymással, en­nek ürügyén egy 81-es évjáratú igazán jó bukéjú frissen bontott borral, és a professzor máris a múltba merült. Választékos eleganciáját, legújabb divat szerinti öltönyét nézem és közben hallgatom: „Édesanyám egy mosástól agyonfakult szok­nyájából varrt nékem nadrágot, amikor szü­lőhelyemről, Gyulaházáról a kisvárdai gim­náziumba készültem. A térdemtől nemigen telt egy arasszal lejjebb, de amikor egy-egy tanár alig titkolt fitymálással végignézett rajtam, csak egy pillanatra pirultam el, dac ébredt bennem: csak azért is megmutatom, hogy a parasztnak is van képessége, csak szorgalom kell hozzá!” Ez az igyekezet tűnt fel Jánvári Istvánnak a gyulaházi községi iskola tanítójának, aki a szülők fülébe bele­tette a darazsat. Ezt a fiút taníttatni kell — mondta. Emberöltő múltán hálásan emlék­szik rá tanítványa. A család tehát összeka­parta a 35 pengőt a kezdethez, a „gimista” pedig nyáron kapált, év közben órákat adott az arra rászoruló tanulótársainak. Az iskola végeztével azonban mégsem tellett a tovább­tanulásra — legalábbis három évig. Az ember életében az első két évtized vé­ge a nagy elhatározásoké, de ekkor gyötör­nek a nagy válságok is. Kozma Pál után a harmincas évek gazdasági pangása közepén nem nagyon kapkodtak, így aztán díszes pa­pírjával a cséplőgép mellett ellenőrködött, sőt vasúti pályamunkásként is kereste a ke­nyerét — és gyűjtött, gyűjtött... Nem tett le arról, hogy kertész lesz. — Ezért mentem Bajára a szakiskolába, emlékezik, és ahelyett, hogy a szakma szép­ségeivel folytatná, hajába túr, nagy lélegzetet vesz és egész másutt folytatja. — Itt kísértett meg a humán pálya, a művészetek szeretete. Verseket írtam, Bak Sándor barátom meg­zenésítette. Akkor voltam először Pesten, amikor egyik művünket előadták a Zeneaka­démia nagytermében. Irodalmi önképzőkö­rünk volt, pezsgett Baján az élet, habzsoltuk az időt, amely nekünk szolgált. Versenyez­tünk a szakmai előrehaladásban is, én nem titkolom: ma is büszke vagyok, hogy Baján kitüntetéssel végeztem. Vízválasztó? A minap még önképzőkörön verselgető fiatalember, amint végez, máris Schichter Sándor balatonbozsoki faiskolájá­ban találja magát, mégpedig havi 200 pengő fixszel, amelyből ma is tudjuk, hogy akkori­ban könnyen lehetett viccelni. Nem sokáig, csak ameddig kitelt egy rend ruhára, meg a beiratkozásra a Kertészeti Főiskolára. Az életpályán most már csak egy cél maradt, a természet szeretete, és benne a szőlő, máig is szent növénye Kozma Pálnak. A tudományos pálya a háborús évek után tulajdonképpen azonnal elindult. Volt Kecs­keméten egy szőlőtermesztési kutató telep, ahol az alapokat megszerezte. Hatalmas faj­tagyűjtemény, ahol a nektárt csepegtető cser­je teljes univerzuma feltárult a nem csökke­nő ambíciójú fiatalember előtt. Megindította a régebben nem kultivált keresztezéseket, és az új fajták előállítása mellett megkezdte azok virágzatának vizsgálatát. — Valék akkor már elsőosztályú tanárse­géd —, vált viccesen „taláros” nyelvre, és innen kezdve már nem gondolkozik a dátu­mokon és a helyeken Kozma Pál. — Az első nagy eredményem, ami később találmány is lett, az volt, hogy megtaláltam az összefüg­gést a szőlővirág alakja és az azt viselő tőke értéke között. Sőt, mi több, a levélen is fel­fedeztem jegyeket, amelyek a virág formá­jára utaltak. Kitűnő alapnak bizonyult ez a kiválogatással történő nemesítéshez és az egye' vidékek helyi értékes formáinak leírá­sához, előnybe helyezéséhez. Csendes szavú beszélgetőpartnerem nem késlekedett tapasztalatai publikálásával, 1950-ben már kiadták A szőlő nemesítése című munkáját, amire néhány hónap múlva egész Európában hivatkoztak a szakszerzők. Az aspirantura állomásai nélkül avatták kandidátussá, mondván: ne vegye el a helyet és a lehetőséget a többiek elől. Ettől kezdve aztán töretlen a pálya. Tisztábban csöppenő kadar és furmint fajták, és a nemesítés to­vábbi tökéletesedése: ezek a következő ha­tárkövek. A szőlő virágzása nem tart sokáig, pusztán néhány szép tavaszi nap. Aki ekkor sejti megtalálni a „bölcsek kövét”, az éjt nappal­lá téve dolgozik. Nem tehet mást, mert egye­dül itt érhető tetten a magunkhoz idomított növény, a csenevész szirmok őrzik az évez­redes ősök emlékét. Kozma Pál virrasztott tehát, és eredménye egy dolgozat, címe: A szőlő termékenységének és szelektálásának virágzásbiológiai alapjai. Ezzel már az Aka­démia előtt is doktor. — A legtermékenyebb húsz évem hatvan­ban kezdődött — emlékezik, mint hogyha a korábbiak eseménytelenek lettek volna. Tény, hogy a következő grádusok egyre ma­gasabbak. Tagjává választja az Olasz Szőlé­szeti és Borászati Tudományos Akadémia, ahol a szőlő ivari leromlásáról tart székfog­laló előadást. Hatvanötben már rektor, és két cikluson át az is marad. Sürgetésére és mun­kája nyomán épül ki az új kis egyetemváros a budai dombokon, de közben nem lankad a munkakedve a kutatásokban sem. Hatvan­hétben az MTA levelező tagjává választja, és hetvenháromban már rendes tagként tarthat székfoglalót. Kutatásainak iránya nem vál­tozott: A szőlő teljesítőképesség növelésének lehetőségei a keresztezéses nemesítéssel — tartja első előadását az Akadémián. A tudományos pályát teljes részletességgel követni és leírni csak hosszú oldalakon le­hetne, tele is van a jegyzetfüzetem terjedel­mes címekkel, mind egy-egy előadás vagy publikáció. Kozma Pál sem sorolja tovább, összegez: legalább háromszáz közleménye je­lent meg az elmúlt évtizedekben. Felkel a puha fotelból és az ablakhoz hív. „Ezeket a japán cseresznyefákat ott a messze keleten napokig ünnepük” — és látom a virágba öl­tözött fákat az egyetem épülete melletti parkban. — Cserébe kaptam saját nemesí- tésű szőlőimért. Diónyi szép nagy lila szir­mok; első látásra olyan mint a nálunk honos egybibés galagonya. Tele velük a domboldal. A szántóföldi növénytermesztésben termé­szetes, hogy évről évre új fajták követik egy­mást, jobbnál jobb teljesítménnyel. Könnyű, hiszen egyéves növényekről van szó. „Föl- dink” érdeme, hogy ki tudta ezt terjeszteni az akár száz évig is élő szőlőre. A szőlőre, amely ma az almához hasonlóan válságága­zat, de itt vannak már az új fajták a túl­éléshez és az újbóli nekilendüléshez. A ma­gas termőképességű, betegségeknek ellenálló fajták jelentik a kiutat — summázza az Aka­démia és a minisztérium kertészeti szakbi­zottságának elnöke. Itt aztán az almára is kitér: a borhoz pin­ce kellene, mert alig van jó borunk elérhető áron. Az almához pedig tároló kellene — ez­zel foglalja össze a honi helyzetet. Itthon pedig minden évben várja Kozmá- ékat a szülőföld. A szép család, amelynek alapításáról az anyakönyvi kivonat a férj 17-ik életévében állíttatott ki, minden évben hazalátogat Gyulaházára, a szülők sírjához. Elszármazott akadémikusunk meghatottan látja a szép emeletes házakat ott, ahol már a földosztáskor -mérnök úr volt. Azóta em­bert nevelt hét gyermekéből és elszorul a torka, ha megpillantja a nyíri homokdombo­kat. Siker? Karrier? Annak is nevezhető az egykori ágyrajáró diáké. A nagy monográ­fiák írójának, a szőlő professzorának is vol­tak irigyei. Nevet egyet, és így emlékezik rá­juk: olyankor mindig a nyíri virtus jutott eszembe: Ha legény vagy gyere velem, fogd meg az én kaszanyelem! — sose féltem én senkitől... Ésik Sándor VIDEOTÁR 400 ÓRÁRA Kazettába zárt műveltség A videotechnika hazai al­kalmazása elősegítheti a szocialista kulturális érté­kek létrejöttét, terjesztését és sokoldalú felhasználását. ;A korszerű információhor­dozó eszköznek helyet kell kapnia a közoktatásban, a szakmai képzésben, a köz- művelődésben, termelést se­gítő, eszközzé kell válnia az iparban és a mezőgazdaság­ban, segítenie a tudományos kutatómunkát és a nemzet­közi információcserét — ál­lapítja meg a Művelődési Minisztérium előterjesztése, amelyet a közelmúltban tar­tott ülésén vitatott meg az Országos Közművelődési Ta­nács. Hazánkban az Országos Oktatástechnikai Központ vállalt úttörő szerepet a mágneses képrögzítés okta­tási és közművelődési célú hasznosításában. Áz UNESCO szakmai segítségével létrehozta videoközpontját, s a szombathelyi tanárképző (főiskolát ellátta különböző videofelszerelésekkel. A vi­deotechnika a pedagógus- képzésnek ma már nemcsak fontos, hanem nélkülözhe­tetlen eszköze. Az utóbbi években a Népművelési In­tézet Közművelődési Stú­diója mintegy 400 óra ter­jedelmű videotárat hozott létre, amely különböző köz-, művelődési anyagokból, te­levíziós felvételekből áll. A videotár anyaga mód­szertani, továbbképzési, tá­jékoztatási célokat szolgál, s a megyei művelődési köz­pontok számára is hozzáfér­hető. Ezek a kulturális in­tézmények ma egyébként mintegy 100 képmagneto­fonnal rendelkeznek. A ívideoműsorok iránt egyre nagyobb az igény az egész­ségügyi, a munkavédelmi szakoktatásban is. A múlt év júniusában ala­kult meg a Video Iroda Gazdasági Társaság, amely a video elterjesztésével kap­csolatos technikai és keres­kedelmi feladatok — példá­ul készülék- és kazettaim­port, műsoros kazettakészí­tés, javítás — ellátására vál­lalkozik. A videokultúra ter­jesztésében emellett máris jelentős szerepet játszanak azok a könyvtárak és mé­diatárak, amelyek videotéka jellegű szolgáltatásokra is berendezkedtek: ilyen pél­dául a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Az ezredfordulóra várha­tóan tömeges fogyasztási cikké válnak az oktatás és a művelődés videotechnikai eszközei, s ezzel új tanulási és műve­lődési formák, valamint új szolgáltatási igények alakul­nak ki — hangsúlyozza az előterjesztés. Ezért fontos, hogy kialakítsák a video­technikát értő és alkalmazni tudó pedagógusok és közmű­velődési szakemberek kép­zésének, illetve átképzésé­inek rendszerét az erre al­kalmas intézményekben, például az Országos Okta­tástechnikai Központban, az iparművészeti főiskolán, a népművelési intézetben. A képmagnetofon használata az oktatási és művelődési intézményeken kívül is ter­jed. A becslések szerint mintegy 25 ezer házi hasz­nálatú berendezés műkö­dik napjainkban az or­szágban. Nagy gondot jelent azonban, hogy a csaknem 30 különböző készüléktípushoz más és másfajta kazetták kellenek. Az ülésen elhangzott: a Szovjetunióban gyártott be­rendezések importjával nö­velhető a jövőben a beho­zatal, s a vámtételek csökkentésével célszerű a lakossági be­szerzést is ösztönözni. Az eszmecserén kifejtették: a videotechnika gyors ütemű terjedésével együtt számíta­ni kell a videokalózkodásra, „fekete” másolásra is, épp ezért a silány, ízléstelen szórakoztató műsorokkal szemben gondoskodni kell a megfelelő minőségű és mennyiségű — társadal­munk értékrendjével egyező — kínálatról. Az egyik fon­tos feladata a műsorsokszo­rosítás feltételeinek kialakí­tása, ez csak ipari sokszoro­sítóbázis létesítésével oldha­tó meg. Ennek érdekében helyi videobázisokalt kell létrehozni. A.készülékek be­hozatalának ösztönzése ér­dekében a határozat előirá­nyozza, hogy vizsgálják meg a vámtételek csökkentésé­nek lehetőségét, s a jövőben támogatnak minden olyan rugalmas vállalkozási for­mát, amely elősegítheti a kazettaellátás és gyártás megoldását. Áz esztétizálás zsákutcái Nem vonható kétségbe a Tiszta szívvel füzetek szük­ségessége. Petrőczi Éva köl­tőnő előszava is kellő húro­kat pendít meg a bevezető­ben, s a zaklatott sors mind az előszóból, mind a fülszö­vegből kikövetkeztethető. Ennek ellenére egy zár­kózott, halk szavú alkotó csillogástól mentes, matt fé­nyű vallomásai sorakoznak a sorozat negyedik „Szólja­tok rám” című füzetében: nagyjából ugyanazon az alaphangon és költészeti technikával, — így aztán az írások egységessége kétség­telen. Az ismétlődő kulcs­szavak (kő, fa, csillag, vér, arc ...) a vállalkozások sze­rénysége, valamint a beval­lott megoldhatatlanság is azt sejteti, hogy a szerző nem akar hazudni. Mind- "ezekhez adjuk hozzá azt, hogy a kisháza — a Nyír­ség — felbukkanó képeivel, néhány jól megformált gon­dolattal is találkozunk (pl. a Kánaán c. versben) s így aligha kétséges a végered­mény. Babért a költőnek! Hanem a dolog mégsem ilyen egyszerű. Ha valaha láttam szerencsétlen címvá­lasztást, akkor ennek iskola­példája Madár János vállal­kozása. (Nem csak a szerző bűne ez, lúdas, részes ben­ne a szerkesztő és a lek­tor is.) A Szóljatok rám című versnek ugyanis nem az őszinteségével, nem is csak a direktségével van haj, ha­nem az üzenetével, a vég- kicsengésével is. A versíró gyermekkoráig visszanyúló árvaságélmény, az önvigasz­taló bogárkaének, a társke­resés bevallott sutasága és sikertelensége bizonyára meghatja a lírára fogékony, érzékeny lelkeket. A vers­béli kiszolgáltatottság is nyilvánvaló, ismerős alapér­zés. Viszont tanulságos vé­giggondolni a vers megoldá­sát. ... „Hát mi vagyok én? Megátkozva fejfák szégyenével, bemocskolódva a halállal? Szóljatok rám, mert végleg elrontok valamit!” Az nem lenne ba'j, hogy a külső világra hárítja a baja­it a szerző. De az már igenis vétség, hogy a belső tartás, az emberi autonómia rová­sára nyilvánosan igényli a „Szóljatok rám” (!) gond­nokságát, hiszen enélkül ő elront valamit. A közösség igénye, a közösségek hiánya nagy gond, de ennek a lé­nyegi intellektus belső szer­kezetében semmi keresniva­lója nincs. A „Külön világot alkotok magam” alapvető elvének ilyen gyermekded kicsúfolása az egész lírai működést teszi bizonytalan­ná. A természetes emberi méltóság hogyan egyeztet­hető össze ilyen gondolat­tal? A vékonyka kötet több versénél (pl. Csillag, Kiál­tozhatsz, Égnek a gyertyák, stb.) felvetődik a kérdés: a sors, a táj, a közelmúlt, a szerelem, a halál fájdalmai elevenek maradnak-e, ha egy fáratag esztétizálásbá menekítjük? Lehet cél a vers? Nem jobb lenne fő­ként - eszköznek tekinteni? Csak „szétszórt játékaim­nak.” De ennél a Madár- idézetnél megint fel kell fi­gyelnem valamire, mert így teljes: „Higyjetek szétszórt játékaimnak... (!)” (ti. a verseknek). Ebből a kétség- beesést megértem a felszó­lítást viszont sokallom. Egyetlen valamire való mű­vész sem gondolhatja komo­lyan, hogy alkotását rá kel­lene tukmálnia valakire. „Csak az olvassa versemet/ ki ismer engem és sze­ret ...” — túl kézenfekvő a József Attila-i válasz. Befejezésül meg kell em­lítenem, hogy néhány vers (Elárulom a sorsomat, El- bújdosom, ~ Rögökkel ébre­dő) ott végződik, ahol kez­dődnie kellene. A vershely­zet létrehozása a vers író magánügye, műhelygond. Ettől a ponttól kezdődhetne a vers. Talán túl magasra tettem a mércét, de ne menekül­jünk semmi elől! Nincs kis- költő, nincs szabolcsi költő, nincs halk tisztesség. Em­bernek és magyar költőnek lenni nagy dolog akkor is, ha ezt praktikusan nem sok­ba nézik. Ehhez képest a költővé „levés”, a sarkokat lefaragó esztétizálás bizony csak zsákutca. (Madár Já­nos: Szóljatok rám. Nyír­egyháza, 1984.) Dúsa Lajos A szőlő professzora

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom