Kelet-Magyarország, 1984. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
KU nÍTVÉSI MIUtKUT Radnóti Miklós:* Benedek György: Nocturne HETEDIK ECLOGA Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés, barak oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassú tekintet és csak az ész, csak az ész, azt tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor. Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvá otthoni tájra. Búvá otthoni táj! Ó, megvan-e még az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is? Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra. Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt, lázas test s mégis egy életet él itt, — jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat. Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megújul, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben. Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. •Hetvenöt éve született az 1944-ben, koncentrációs táborban elpusztult költő. Aj, te nagy sereg, te! Aj, te ezred! Én méhem gyümölcse! Ott vezetnek! Magzatom, szülöttem! Besoroztak! Csurugj, öreg könnyem, szakadozz csak! Szülnék Jegoruskát akárhányat — valahányat! aj, csak besoroznák Az én szívem ága! Én neveltem! Éhes kaszárnya, telhetetlen! Ledőlt hány Jegorka föld ölébe! Egész város volna, ha mind élne! Lefújták a háb< . ' -r — Lefújták a háborút — az őrmester olvasni kezd — nem sokkal este tíz óra után, tegnap, 1945. június 6-án a D-day, a normandiai invázió évfordulóján, a szövetséges nemzetek hadseregparancsnokainak egyeztetett terve szerint, Róma az örök város főterén egy... egy ilyen, hogy is mondják, provizórikus zászlóárboc magaslatáról egy brit, egy orosz, egy amerikai meg egy francia katona lassan bevonta a hitleri Németország hadilobogóját, amelyet persze, csak erre a célra húztak fel, néhány órácskára — ezt felnézve a lapból csak úgy magyarázólag tette hozz'á —, közben egy kürtös a „füzet szüntess” jelet fújta, aztán a „takarodót”, amelyre hat éven át minden helyőrség elcsendesedett. A ceremónia után egy percre döbbent csend támadt, majd az Angyalvár és a Szent Péter-bazilika felől egyszerre harangzúgás támadt, és úgy szóltak Róma harangjai, mintha csak húsvét volna, egy igazi, hatalmas és megélt feltámadás. A tiszteletes nagy üggyel- bajjal leoperálta szemüvegét, és törülgetni kezdte bepárásodott szemeit. — Aztán mindenki a trombitást ünnepelte, ezt a harminc körüli, hullámos barna hajú fiatalembert, aki büszkén mutatta az e célra készített arany trombitáját. Gyártó cég helyett csak a dátum volt bele- gravirozva: „1945” és két szó: „Európa”, „Béke”. A BBC tudósítójának ismerősnek látszott az erkélyről kihajló fiatalember, akit száz meg száz csinos lány ölelő karja várt a téren, oda is furakodott, hogy meggyőződjék kilétéről. A szövetséges katonai híriroda munkatársai készek voltak a tájékoztatással. Két valamirevaló trombitást ismer ma a világ, mondották, az egyik Louis Armstrong, az öreg Satchmo, de hát az blackboy, a másik pedig Glenn Miller, aki itt áll önök előtt. — Tegnap még Hollywoodban forgatott, de Ike tábornak ide kérette, külön gép ment érte, egy Halifax, vitte neki a világ legdrágább hangszerét. Az Atlantic fölött gyakorolt egy keveset és most elfújta, hallotta, ugye, öregfiú, szebben ezt nála senki soha nem csinálta. — A rövid koncertet áldomás követte, kihozták a templomi zászlókat a San Pietróból, kijött a pápa is, de nem sokan törődtek vele, az ünnepség fő alakja és hőse most Miller volt. Egy ellátószakasz viponjaiból ingyen mérték a whiskyt és a pezsgőt, egy lajtos kocsiból rajnai bort csapoltak, az asszonyok tálcán hordták ki a finomnál finomabb süteményeket és közkívánatra Miller újra meg újra elfújta a „tüzet szüntes”-t, sőt hozzá rögtönözte a korabeli nagy slágert is, a Sentimental Johnnyt. Később az eseménysorozat drámai fordulatokat vett — az őrmester itt megköszörülte a torkát és áthajtogatta a lapo• Részlet: Bokor László Futártáska című könyvéből. kát, hogy folytathassa a közvetítést —, senki sem vette észre, hogy a visszaútra felkészült légierőd személyzete is belekóstolt a finom italokba, a B—29-esé, melyet Colibrynek kereszteltek el a normandiai bevetés idején. Még akkor sem vették észre, amikor az Air orce ügyeletes tisztje, egy bizonyos Allenby hadnagy, talán leszármazottja a neves brit tábornoknak, kocsijába szólította a személyzetet és az időközben soron kívül kapitánnyá előléptetett örökcivil Millert, hogy visszainduljon velük a repülőtérre. Millert ugyanis csak huszonnégy órára adta kölcsön a Warner cég, melynek ez a kényszerpihenő a Kikapós Jacky forgatása közben amúgy is pár ezer dollárjába került. A crew, vagyis a Man- schaft, szóval a személyzet virágos jó kedvvel pörgette meg a négy propellert és a légierőd talán még sohasem vált el ilyen könnyedén, ilyen nagy hajlásszöggel a földtől, mint ezen a bámulatos ünnepi éjszakán. Az őrmester most hatásszünetet tartott, úgy tetszett ismeri a történetet és tudja, most egy kis pihenőre, erőmerítésre van szükség. Fújt egy nagyot, eldobta a körmére égett cigarettát és belekezdett az utolsó hasábba. — Egy ideig úgy látszott, minden rendben van, a négy motor dübörögve reszkettette M em bizalmaskodás, hanem az emlékek sora szóllíitatja így: Eszti mama. Apró madár testével nehezen mozogva, de mindig szíves szóval, ölelő mozdulattal nyitotta ajtaját. A műterme az égre nézett, a falhoz ragasztott semmiben lebegő lépcsők már Buda tetői fölé vittek. Mégis messzebb látott meg a házak ablakait, s í akkor is egyenletesen zúg amikor a jó kedvű gépparai nők a harmadik tiszteleti írta le a Via Appia fölött, akkor hirtelen kihagyott egyik motor, majd a másik odafentről apró robbaná hallatszottak, a pilóta rr próbált vitorlázni. Való messze volt már a beivé látóterétől, valahol a föl völgyben történhetett, ami lángolva lezuhant és felr bánt. Az eddig ünneplő tör kocsira kapva rohant abba irányba, elöl az MP dzsi] szirénázva és reflektoro; Fél órába telt, míg a helysz re értek. A roncsok már : füstöltek, minden és mindé szénné égett. Csak egy val: maradt csodálatos épségb az arany trombita. Ez há szomorú tudósítás Glenn R ler utolsó útjáról és szeret séről, mikor már majdnem égben járt. Ott is járt ő m dig, hisz csillag volt, az marad. Olyan, akár egy legen Mit sem változtat rajta, h( Dorothy Lawrence, kivel tíz évvel később egy an VIT-delegációban megism kedtem (akiről elképzeli« milyen vargabetűkkel jutott az előkelő college-tól az if kommunista szervezetig) fc ra nyílt szemekkel kérdez „Ugye, nem is igaz, hogy fújták a háborút?” Megnyi innen. Ellátott Nyírbátorig, < látott Nagybányáig a széllé és erkölcsi tartást adó, mestc ségbeli tudást és felelősség nyújtó iskoláig. Akkor is 1 volra juthatott innen amik már évekre a műterem néhá négyzetméterére zárta a bete ség, s mikor magányát m szinte csak a hivatásos bete gondozó oldotta föl. Pedig ha örökre élni nem lehet? Énmiattam annyi mindent öl, temet! mért nem tett a hóba inkább engemet!” A kamaszkor tőled elkuszált, férfi-szívem újra rád-tálált, férfi-szívem a szívedre rátalált, megköszön most percet, évet és halált. Álmom karjaidba visszatér, álmom karjaidba visszatér... Erős ház, szép zászló, jó anya, sorsomnak nyugalmas asszonya. Majd ha cseppig átfolyt rajtam mind e lét, úgy halok az ős-egészbe, mint beléd. hajad Pallas bronz-sisakja, színe ép, csak arcodon lett keményebb minden árny, mint a délutáni égen vércse-szárny. Első szép játékom, jó anya, gyermekségem gazdag asszonya. A kamaszkor tőled elkuszált, szemem a szemedbe nem talált. így tűnődtem: „Mért szült, mért szeret, Termő ékes ág, te jó anya, életemnek első asszonya, nagy meleg virágágy, párna-hely, hajnal harmatával telt kehely, benned kaptam első fészkemet, szívem a szíveddel lüktetett, én s nem-én közt nem volt mezsgye-hegy, benned a világgal voltam egy. Álmom öbleidbe újra visszatér — álmom öbleidbe újra visszatér! Alabástrom bálvány, jó anya, életem hatalmas asszonya, Szemed Isis lazur-fénye, tiszta szép,