Kelet-Magyarország, 1984. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-05 / 104. szám

1984. május 5. VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Gyermek — hallgass a neved ? Mire jó a gyerek? — tette fel a kérdést a közelmúltban egyik népszerű politikai hetilapunk a gyes-neurózist vizs­gálva. A bántóan közgazdasági csengésű megfogalmazás mögött mi minden bújhat meg? Szülői önzés és túláradó szeretet, áldozatkészség, viszonzatlan gondoskodás, szünte­len törődés és szokás diktálta egymás melletti élés. Forintokra váltott számítás épp úgy jellemezheti a szülő és gyermek kapcsolatát, mint a legnemesebb, a legembe­ribb érzelmekre alapozott örök kapocs. Amikor a „mi­re jó” viszonylatban gondol­kodunk, nem kerülhető el a „mennyire más a mai gye­rek” kérdésfeltevés sem. Az összevetés kedvéért nyúl­junk vissza a történelemben. Ne kalandozzunk túlságo­san messzire. Elég, ha fél évszázaddal lapozunk vissza. A paraszttársadalomban ak­kor is elevenen élt a több száz éves törvény: a születő utódok a földi életet bevég- zők helyére lépnek, ők ra­gadják meg az ekét, ösztöké­lik a tehenet, lovat, attól füg­gően, mennyire tehetős csa­ládban látták meg a felnö­vekvők a napvilágot. Arcu­kat már csecsemő korukban perzselte a mezők forrósága, piciny karjuk erejére attól kezdve számított a család, amint önálló feladatot lehe­tett nekik adni. Kezdődött ez árokparton libalegeltetéssel, hogy az­után folytatódjék a nagy nyári dologidőben étel-, ital­hordásai, majd marokszedés­sel. Addig-addig, míg napról napra — szinte észrevétlenül — a serdülők átvették mind­azt a tudományt, ami szü­leiknek a megélhetéshez, a tehetősebbeknek és szeren­csésebbeknek a holdak gya­rapításához, a kicsinyke, de olykor falu mércéjével mér­ve nem jelentéktelen vagyon forgatásához nélkülözhetet­len volt. Mint leendő markos legényt vagy a ház körül sürgölődő takaros leányt lát­tak tehát minden bölcsőben ringatott csecsemőben az anyák, az apák. A bő gyermekáldás sem maradt el. Egyáltalán nem számított ritkának a tíz vagy annál több utódot számláló család. Kapanyél jutott vala­mennyiüknek, ha a nagyobb szelet kenyér bizony sokszor hiányzott is az asztalról. A módosabbaknál pedig a te­metési tort a juss fölötti marakodás tette még feke­tébbé ... Ha talán túl szépre is si­került az előző kép, tudjuk, nem volt akkoriban idilli az élet. Annyi azonban vitatha­tatlan, hogy a „nincs”-csel egy háztartásban élő csalá­dok apraja-nagyja ismerte, hol a helye, mi a szerepe, mit várnak el tőle. Mert a szülők elvárásaikat is belé­jük oltották, remélve, idő­sebb korukban sem hagyják a gyerekek árván egyedül szüleiket, vénségükre sem maradnak támasz nélkül. Váltás a jelenre. Ezt az épp csak felvázolt rendet, amely nemzedékek lépéseit fűzte sorba, a közel négy év­tizede kibontakozott nagy társadalmi mobilizáció meg­bolygatta. A falvak fiatal ge­nerációja előtt korábban el­képzelhetetlen távlatok nyíl­tak meg. Kiléphettek az ad­dig világnyinak tetszjő por­tákról, tapasztalhatták, hogy fémolvasztáshoz, gépcsodák készítéséhez, lakótelepek épí­téséhez éppúgy hasznosítha­tó az a bennük szunnyadó erő, ügyesség, amivel eddig csak a földet tették évről év­re termővé. Miként lehet ezt a robbanásszerű folyamatot egyedi esetekkel illusztrál­ni? Bukdácsoló gondola­taimhoz hangos füstölgés után egy vasárnap délutáni beszélgetésen folyosószom­szédomtól kapom a mankót: — A feleségem családján jól lemérhető, mit hozott a változás. Bátyjai, öccsei to­vábbtanultak, akárcsak ő maga. Az egyik vasúti tiszt lett, a másik most buszsofőr, a harmadik erőműben dol­gozik. Ki száz, ki három­száz kilométerre szülőhelyé­től találta meg azt a munka­helyet, ahol azután családot alapított. A két öreg meg maradt a Tásza-parti falucs­kában. Hétvégeken a kapu­ból lesik, a busz vajon haza ihozza-e látogatóba valame­lyik unokájukat? Meddig marad a gyermek a családban? Sok mindentől függ. Apró falvakból, külte­rületekről elsős kortól meg­kezdődhet az ingázás a ta­nyai diákotthon és a szülői ház között. Kényszerűségből meg kell hajolni a bentlaká­sos nevelőotthonok előnyeit bizonygatok észérvei előtt, de vajon a képlékeny kis szemé­lyiségek mennyit veszítenek érzelmileg azzal, hogy csak hétvégeken örülhetnek anyu­nak, apunak, az együttlét- niek? A nyírkarászi óvodá­sok szerencséseknek mond­hatják magukat. Szülőfalu­jukban élhetik át a felhőtlen gyermekkort, a zsúfolt, ám ugyanakkor barátságos óvo­dában készülhetnek fel az is­kolára. A vezető óvónőnek, L eskü Mihálynénak feltett kérdés így szólt: véleménye szerint mennyire vonják be a kicsiket a családi életbe? — Nem idegen számukra a ház körüli tüsténkedés. A kiscsoportunkban kitűzött nevelési feladatoknál' — pél­dául az önkiszolgálás, a na­posa teendők ellátása, a já­ték utáni rendrakás a cso­portszobában — látható, ott­hon is hasonlók az elvárá­sok. Jól áll a kezükben a seprű, az óvodai kiskertben szívesen foglalatoskodnak. Semmi sem pótolhatja azt az érzést, amit otthon a szülők és a gyerekek együttmunkál- kodása okoz. A falusi gyere­ket ma sem fenyegeti az unalom, találnak kedvükre való elfoglaltságot. Sorra veszem az asztalká­nál ebédelő, túróspalacsdntát majszoló kicsinyeket. Ked­vem volna megkérdezni, is- merik-e a kis Jóska történe­tét, aki csak a játékot, pihe­nést hozó vasárnapot szeret­te és hosszú vándorútja so­rán nemcsak a hét többi napjával, hanem a munkával is megbarátkozott — Húsz éve vagyok a pá­lyán, így megítélhetem, mennyire változott a szülő- gyerek viszony. Csak a jó nevelési módszerekről be­szélhetek. Ma már az anyu­kák, apukák jóval felkészül­tebbek a gyermeknevelésre, amiben a tömegkommuniká­ciónak óriási a szerepe. Ha nincs is minden csalódban egyforma következetesség, a durva, személyiséget sértő fenyítésre régen nem akadt példa. Óvodásaink többségé - nél kiegyensúlyozott az anya és gyermek kapcsolata, w, — Cigánygyermekeinknél nem mondható el ugyanez. Az érzelmi hiányt otthonuk­ba ellátogatva játékos, bábos műsorokkal is igyekszünk csökkenteni. Várják ezeket az alkalmakat. A minap az egyik gyerek megállított az utcán: óvónéni, mikor tet­szenek hozzánk jönni ját­szani? Szívesen jegyzetelem az óvónő szavait. A jó tapaszta­latok, hogy a gyermeknek otthon nem hallgass a neve, nem megtűrt, hanem egyen­rangú tagja a csalódnak, érthetően kellemes hallani. Néhány perccel később a ta­nácsházán borúlátóbban fo­galmaz Lesku János tanács­elnök: — Csökken a születések száma Nyírkárászon is, el­mennek községünkből a fia­talok. igaz az is, hogy a szo­ciálpolitikai kedvezmények .kiterjesztése a falun építke­zőkre kezdi éreztetni hatá­sát. Korábban tíz-tizenkét la­kás épült évente, most har­mincöt csalód vette magára a fészekrakás gondját Ta­lán a háromezres lélekszám nem apad tovább. Miközben hallgatom Lesku Jánost, felötlik bennem a már említett cikk egyik részlete a „gyerek mint esz­köz” témakörből. Eszerint a szülők a gyermek vállalásá­val szociális problémát kí­vánnak megoldani, elsősor­ban lakáshoz jutni. A „gyer­mek a lakásért” jelszó azon­ban ugyancsak ritkán válik be, mert egyáltalán nem biz­tos, hogy a gyermekkel bő­vült család lakáshoz jut, ám ha sikerül is megszerezni a lakást, nem egyszer előfor­dul, hogy a gyerek már csali puszta teher. Szóba hozom a megállapítást. A tanácselnök elutasítóan rázza a fejét. Jól ismeri a nyírkarásziakat, ilyet számításból sem tenné­nek. ★ „Este jó, este jó, este mégis jó, / Apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó. / Ég a- tűz, a fazék víznótát fütyül, / Bo­gárkarika forog a lámpa kö­rül.” Zelk Zoltán gyermek- szemmel láttatott családi ké­pe megbizseregteti a szívet Ha délelőttös műszakba jár dolgozni Matyók Lászióné, a petneházi termelőszövetkezet fonodájába, akkor hasonlóak az estéi. Mire férje hazajön az ófehértói ktsz-ből, elké­szül a vacsora. Asztalhoz ül­nek a három gyerekkel. A nagyobbik, a tízéves Erika már anyuka jobb keze, a hétéves Lacika is segítőkész, ha rendben a lecke. Mennyi idő jut naponta át­élni a varázst? Egy-két kurta óra. S vajon volt-e már ben­ne részük azoknak a csellen­gő, hangoskodó sihederek- nek, akik a lakótelep utcái­nak napszállta után vak szeg­leteiben ráérősen rugdossák az útjukba akadt kavicsot? Este kilenc, tíz órakor sem hiányoznak senkinek. Mire lehet még jó a gyerek? Számos részlet, valósá­gunk piciny szeletének sok mozaikja homályban maradt. Mert a jól, rosszul nevelt emberpalánta járhat-kelhet kö­rünkben, utcán, iskolában, diszkóban, mint gyarapodásunk, anyagi jólétünk agyonöltöztetett megjelenítője, vagy a la­zuló hitvesi kapcsolat élő záloga. A röpke évek nyomán pe­dig felnőtt lesz, aki magában hordja, bensőjében viszi to­vább azt a jó vagy rossz mércét, amivel néhány esztendő­vel később saját gyermekét ítéli meg. Egyáltalán nem mindegy, milyen is lesz az öröklött etalon. mc*ijitfjjp, i1 ni i 11i.. _|i Reszler Gábor 1944 MEGIDÉZÉSE Horthy Miklós: Tyll Attila Az összkép a hiteles! Vert hadsereg jelzi a bűnös kormány útját. A filmműterem környékén elegáns, régivágású urak vá­rakoznak az ügyelő híváséra. Az az admirális, aki éppen feketekávéval erősíti magát — régi ismerősünk: Horthy Miklós kormányzó, ponto­sabban Tyll Attila színmű­vész, aki a tv Századunk-so- roaatának már jó néhány filmjében személyesítette meg Horthy! A sürgölődés arra utal, hogy a Századunk- sorozat új részeinek forgatá­sa folyik. A sorozat írója- rendezője: Bokor Péter. Ér­deklődésünkre szívesen vá­laszol. — Sorozatunk öt új film­jének egyes jeleneteit for­gatjuk. Ügy dolgozunk, mint­ha játékfilmet készítenénk, pedig A „SZÄZADUNK”- SOROZAT LÉNYEGE egyértelműen dokumentálás. Amit mi itt a műteremben színészekkel „lejátszunk”, re­konstruálunk, az távolról sem valóságos játék. Vannak ugyanis a történelemnek olyan eseményei, amelyekről kizárólag írásos anyagok lé­teznek, azok is bizony terje­delmesek, terjengősek, a lé­nyeg csak itt-ott, egynéme­lyük mondatban, bekezdés­ben bukkan elő. Egyetlen filmes lehetőségünk, hogy az írásbeli anyagokban, jegyző­könyvekben, feljegyzések­ben, levelekben, vagy a tör­ténelmi személyiségek vissza^ emlékezéseiben megörökített valóság alapján — bizonyos valóságos eseményeket meg­elevenítünk. Színészekkel — akik rendszerint nem is ha­sonlítanak az általuk „ját­szott” történelmi személyisé­gekhez. — Ez célzatos? — Igen! Szeretnénk félre­érthetetlenné tenni, hogy amit mi rekonstruálunk, az akkor sem hiteles dokumen­tum, ha mindent elkövetünk a hitelesség érdekében. A szöveg lehetőleg szó szerint követi az eredeti anyagok­ban talált mondatokat, és a színészek is jelezni igyekez­nek A TÖRTÉNELMI SZEMÉLYISÉGEK VISELKEDÉSÉT, magatartását úgy, ahogyan azt egyesek esetében a kor­társak emlékeiből, vagy ép­pen régi filmfelvételekből is­merjük. De azért a rekonst­rukció nem hiteles, hanem csupán jelzés! Ügy is mond­hatnám: amit itt, a műte­remben színészekkel „leját­szunk”, abban erősebben ér­vényesülhet a rendező szub­jektív szemlélete, felfogása* mint filmjeink másfajta — eredeti — anyagaiban. Per­sze — ez sem egészen igaz. Hiszen a válogatás felelőssé­gét akkor is vállalnom és vi­selnem kell, ha például régi filmhíradókat használunk fel. — Végül is mit tekinthe­tünk tényleg hitelesnek? — Az egészet! Azt az össz­képet, amelyet a „Száza­dunk” sorozatban felvázolni igyekszünk. Hogy miért? Mert — először — szigorúan ragaszkodunk a történelem- tudomány hosszú évek alatt kimunkált, rengeteg vitában kiérlelt megállapításaihoz. A most készülő filmjeink for­gatókönyveit tíz olyan ki­emelkedő történésszel vitat­tuk meg, akik mind ennek az időszaknak elismert spe­cialistái. ^ A beszélgetés most félbe­szakad, a rendezőt is mozgó­sítja a csendet parancsoló dudaszó: felvétel kezdődik. Major Tamás áll a díszlet középpontjában, huszárezre­ded egyenruhában. Bethlen Istvánt személyesíti meg. Karéjban körülötte ülnek — állnak A „KORMÁNYZÓI FOGADÖSZOBA” VENDÉGEI: maga Horthy (Tyll Attila), Horthy István özvegye (Gyöngyössy Katalin) és még néhányan. Maga a díszlet is dlég furcsa: a tágas műte­remben a királyi vár egyik szép termének fényképéről készült óriási fatónagyítás áll. A jelenet felvétele után folytatjuk a beszélgetést Bo­kor Péterrel. — 1944. március 19-től az év jószerint minden egyes napjára esett valami különö­sen fontcs és rendszerint kü­lönösen végzetes esemény. Máskor egész esztendők tel­tek el negyedannyi történés^ sei, mint amennyi ekkor egy- egy napon megtörtént. Min­dent természetesen nem le­het felidézni. Nem is kell. De a döntő fordulópontokat meg kell ismerni ahhoz, hogy az újabb generációk valame­lyest megérthessék apáikat, nagyszüleiket, hogy szembe­nézhessenek azzal a nemzeti múlttal, amelynek következ­ményeit (jó és rossz értelem­ben egyaránt) ők is viselik. Ezért — meg azért is, mert részletekben fogható meg legérzékletesebben a törté­nelmi valóság — az 1944-es esztendő történetét igen rész­letesen dolgozzuk fel. Három filmünk készült magáról a német megszállásról és annak közvetlen hatásairól, különö­sen a honvédség szinte totá­lis mozgósításáról és (ágyú­töltelékként való) bevetésé­ről. A negyedik film a fél­milliós vidéki zsidóság depor­tálását mutatja be —* azokkal a politikai célzatokkal, ame­lyek a „zsidókérdés végleges megoldása” hátterében meg­húzódtak. A most készülő filmek 1944 NYARÁVAL ÉS KORA ŐSZÉVEL FOGLALKOZNAK. A nyár eseményei között kü­lönösen jelentős az ún. csendőrpuccs kudarcra jutott kísérlete, aztán Románia ki­ugrása, majd hadbalépése a szövetséges hatalmak oldalán és a romániai események ha­tása a magyarországi hely­zetre, a Sztojay kormány le- mondatása és a Lakatos kor­mány kinevezése, a fegyver­szünetkérés körüli huzavona, a németek és nyilasok készü­lődése, az esetleges fegyver- szünet, a „kiugrás” elhárítá­sára, a Mussolini szabadító SS-kaland or; Otto Skorzeny Budapestre érkezése. Ezek az események mind szerepelnek filmjeinkben. Aztán itt van a fegyverszünetkérő delegá­ciók útja: Náday vezérezre­des repülése Dél-Olaszor- szágba; egy „amatőr” delegá­ció tapogatózása a Vörös Hadseregnél, végül pedig a hivatalos fegyverszüneti de­legáció, a Faragho Gábor fé­le küldöttség kalandos útja a felkelt Szlovákián át — Moszkváig. Feldolgozzuk a delegáció tárgyalásait, kap­csolattartásait a budai Vár­ral, a delegáció után küldött Nemess őrnagy útját és kiér­kezését Moszkvába — októ­ber 15-én. Azon a napon, amikor a fegyverszünet fel­tételed már tisztázottak, már csak a végrehajtás van hátra, és — a moszkvai magyar de­legációnak tudomására jut, hogy Budapesten Horthy he­lyébe Szálasi került... — Eddig jutnak el az új filmek? — Eddig. Igaz viszont, mi­re ezeket a filmeket a tv bemutatja — alighanem 1984 őszén — addigra már a foly­tatás filmjeinek műtermi munkáival is elkészülünk. — Hallhatnánk ezekről is valamit? — A következő epizódok a végzetes 1944. október 15-i, ELVETÉLT KIUGRÁS ÉS A NYILAS PUCCS előkészületeiről, lezajlásáról, majd közvetlen következmé­nyeiről szólnak, négy vagy öt folytatásban. És ha azok is készen lesznek, akkor a Ma­gyarország területén folyta­tott harcokról, a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésről, a nyugat-magyarországi nyi­las rémuralomról, a budapes­ti csatáról, az ország teljes felszabadulásáról, a II. világ­háború legutolsó évéről szóló filmeket szeretnénk elkészí­teni. Ismét megszólalt a műte­rem jelződudája. Bokor Pé­ternek is jelez — sürgetően. K. S. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom