Kelet-Magyarország, 1984. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-19 / 116. szám

KH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. május 19. Megyénkből indultak A KGST titkárhelyettese Moszkva, Kalinyin sugárút. A nyitott könyvre emlékeztető palota tizenhatodik emeletén dolgozik immár négy éve Kádár Béláné, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Ta­nácsának titkárhelyettese. A KGST történe­tében ő az első nő ilyen magas beosztásban. A tíz szocialista ország gazdaságát egyesítő szervezet öt részlege — a vegyipari, a színes­fémkohászati, a mezőgazdasági, az élelmi- szeripari és a vízgazdálkodási — munkáját irányítja. A KGST képviseletében részt vett és felszólalt New Yorkban az ENSZ 36. ülésszakán, Koppenhágában és Prágában a nők világkonferenciáján. Most érkezett visz- sza Peruból, az ENSZ latin-amerikai gazda­sági bizottságának 20. üléséről. Szinte hihetetlen, hogy ennek az asszony­nak a története Nyíregyházán, a Róka-zúg kis vertfalu házában kezdődött, ahol egy sokszor munka nélkül maradt nagycsaládos kőműves első gyermekeként látta meg a napvilágot. — Nagyanyám házában laktunk hatan egyszoba-konyhás, földes helyiségben. Gye­rekkori emlékeim között él az a soha nem felejthető, Rogy szegény apám szinte min­dig a tetőn a nádat javította. Mégis, amikor egy nagyobb felhő közeledett, anyám már készítette is a földre a lábasokat, tepsiket. Mígnem aztán véglegesen összedőlt a ház a fejünk felől. Petraskó tanár úr sajnált meg minket. Átmentünk hozzájuk lakni^ csak annyi volt a kikötése, tartsuk rendbe erte a kertet. Az a ház már isteni volt, padlós, nagy, világos szoba, ha nem is volt konyha hozzá. Anyám rengeteget eljárt otthonról. Mosni, takarítani, mikor milyen munkát kapott, és apámmal vidékre is elment házat javítani, ha hívták őket. Amikor mentek, rám ma­radt a három kisebb gyerek. Nekem kellett ellátni őket. Mosással, főzéssel, takarítással. Ismeri a krumplitortát? Mennyit csináltam, azt is korán meg kellett tanulni, az volt a legolcsóbb. Az Ukrajna-szálló szomszédságában, a Ku­tuzov sugárúti diplomatanegyed ízlésesen be­rendezett szolgálati lakásában emlékezik a gyermekkorrá Dicső Borbála. Talán legszebb és egyedüli szórakozására, élményére, a buj- tősi fürdésekre. Ma is szomorkásán cseng azonban a hangja, amikor megjegyzi: olyan árvának érezte magát néha a szülőktől átvett korai gondok közepette. Gallyat, fát kellett gyűjtenie a házi munka mellett, s az iskola után,'délutánonként. A négy elemi befejezé­sekor behívta édesanyját a katolikus pap, Guszti bácsi a plébániára: adják a kislányt gimnáziumba, az egyház díjmentesen tanítja, ha az apja vállalja az angolkisasszonyok épületének karbantartását, fgy végezte el az általános iskolának megfelelő négy alsó gim­náziumi osztályt. Többre nem futotta. Tizennégy éves volt, javában állt a háború. „Apám két hetet dolgozott, két hetet nem, s többször behívták katonának. Az egyéves kereskedelmi tanfolyamot végeztem el 1944 tavaszán és a következő napon már a Búza téren dolgoztam egy Miskolczi nevezetű ter- ménykereskedőnél. Gépíró-adminisztrátor és könyvelő voltam, egyszóval mindenes. De már pénzt kerestem és tudtam segíteni a családnak.” Nyíregyházát is elérték a légiriadók, a bombázások. A város felszabadulása után mentek az Oncsára — a mai Család utcára — lakni. Folytatta a munkát a terményke­reskedőnél. Édesapja kórházba került, édes­anyja is beteg volt — Borika lett a család egyedüli eltartója. „Jött az infláció a mill- pengőkkel. Nekem szerencsém volt, ter­ményben kaptam a bért. És közben fel-fel- jártam a Vesszős étterem (ma Borsodi sörö­ző) feletti kommunista párthelyiségbe. Ta­nultuk a fiatalokkal a népi táncot, jártuk vele a környező bokrokat, falvakat. Mi vet­tünk magunknak kartonanyagot, varrtunk belőle ráncos szoknyát, vittük a műsort az embereknek minden vasárnap.” 1949-ben a szakszervezetek megyei bizott­ságára hívta adminisztrátornak Ferkó Ist­ván, az akkori elnök és ő örömmel ment. Ott ismerte meg Dajka Ferencet, aki ma a Ve­gyiipari Szakszervezet főtitkára és sok más elvtársat. „Az egy nagyon jó együttes volt. Lelkes, dolgos, sokat lehetett tőlük tanulni. Ott let­tem a párt tagjelöltje is, még abban az év­ben. Esténként és vasárnap folytattam a kul- túrmunkát, s még a nyíregyházi színházban is szerepeltem egy Ibsen-drámában. Vézna, sápadt lány voltam, ezért küldtek el 1950 nyarán életem első üdülésére, a hegyekbe, Mátrafüredre. Ez a két hét lett életem iga­zán nagy fordulópontja. Fiatal ösztöndíjasok­kal kerültem össze, köztük Huszár Tiborral, ma neves szociológussal, ök beszéltek rá: menjek el Pestre, tanuljak tovább. Hazajöt­tem, elmondtam a szakszervezeti vezetők­nek. Azt válaszolták, rendben, elküldenek szakérettségire, de csak azzal a feltétellel, ha jogot tanulok és visszajövök a megyébe, így kerültem Pestre, a Sallai Imre szakérett­ségis kollégium jogi osztályára. Ott egy év után az igazgatóm azt közölte: az elsők kö­zöt javasolnak külföldi ösztöndíjra a Szov­jetunióba. Ez határozta meg további éle­temet ...” További egy év az Oleg Kosevoj intézet orosz nyelvi előkészítőjén. 1952-ben kö­vetkezett Moszkva, s nem a jog, hanem a Plehanov Állami Közgazdasági Intézet, ahol 1956 végén védte meg közgazdász diplomá­ját — kitűnőre. Tovább, dióhéjban: 1957 ele­jén férjhez ment Kádár Bélához, szovjet ösz­töndíjas társához. Az első munkahely az Országos Tervhivatal kohó- és gépipari osz­tályán, majd kinevezik a nemzetközi gazda­sági kapcsolatok főosztályára. 1967-ben érke­zett el az első tartós moszkvai kiküldetése. Előbb a magyar kereskedelmi kirendeltségre, később a nagykövetségen kap első titkári beosztást, amelyben alapvető feladata a ma­gyar—szovjet gazdasági együttműködés, a tervhivatalok, minisztériumok közötti kap­csolatok egyeztetése. 1972: visszatér Buda­pestre, az OT Nemzetközi Együttműködési Osztályának helyettes vezetőjeként. Négy év múltán a pártközpont gazdaságpolitikai osztályának munkatársa és hamarosan al­osztályvezetője. „Itt alkalmam volt közvetle­nül is megismerni azt a rendkívül alapos elemző munkát, amit pártunk egy-egy hatá­rozat előkészítésénél végez.” 1980. február 1.: újabb kiküldetés Moszk­vába. De már igen magas rangban, a KGST titkárhelyettesi beosztásba. Ez számára is nagy meglepetés volt. Nem kis izgalommal nézett a munka elébe, s nem volt csekélyebb iránta mások várakozása sem. Itt egy-egy feladat, megbízatás már kettőzött figyelmet, tudást és energiát követel, hiszen ez a meg­tisztelő küldetés hatalmas felelősség is egyúttal. „Munka van bőven. És nagyon érdekes. Tíz nemzet érdekeit képviselni, egyeztetni a tagországok számára igen fontos ügyeket szép, de összetett, bonyolult feladat. És a mezőgazdaság esetében sem csupán a gabo­na, hús, gyümölcs, zöldség, tej, tejtermék és hal megtermeléséről van szó, végig kell kö­vetnünk a komplex megvalósítást — egészen a készáru csomagolásáig. Itt jön még a vegyipar, a gépipar közreműködése, a hűtő­iébe megszervezése és mennyi minden ...” A titkárhelyettes-asszony badacsonyi bor­ral, grúz ásványvízzel és bolgár sós mandu­lával kínál. Beszélgetésünkön a szabolcsi al­ma is szóba kerül. Itt megáll gondolatban, s hazakalandozik. Oda, ahol eddigi életéből a legtöbbet,'huszonegy évet töltött el, s épp az ember legfogékonyabb időszakában. „Az, hogy ma is sokszor vágyom gyerekkorom színhelyére, s figyelemmel kísérem városom, megyém szinte minden lépését, nem kíván külön magyarázatot. Tavaly néhány napra hazamentünk megnézni, mi minden történt az utóbbi években. Lehetőségem volt több­ször találkozni Moszkvában is szabolcsiakkal, köztük vezetőkkel. Olyan jó érzés tudni, hogy abban a régen nagyon nehéz sorsú me­gyében folyamatosan ível felfelé az élet, látni, milyen komolyan veszik a kapott lehe­tőségeket. A nyíregyházi sportolók sikere­inek külön örülök, olyan az alapjuk, amit egykor mi is szerettünk volna. Ezzel együtt azt is tudom, hogy még rengeteg a gond. Vi­szont sok ember is van már, aki együtt él és gondolkodik az én szülőhelyemmel. Talán nagy .szavaknak tűnnek, amit mondtam, de higgye el, nem azok. Hiszen ma már nin­csenek a vásárban, a piacokon vizet áruló mezítlábas gyerekek, mint mi voltunk.” Három gyermek anyja. Munkáját többször ismerték el kitüntetéssel. Nem szól a szakmai sikereiről, megmaradt szerény és közvetlen embernek. Olyannak, akinek soha eszébe nem jut karriert csinálni, csupán komolyan és odaadással végzi a munkáját. Teljes energiával dolgozó asszony, aki akkor boldog igazán, ha hivatali munkája mellett az ott­hona is tökéletes rendben van. Egyszer New Yorkban az újságírók megkérdezték tőle: mi a köze Kádár ánoshoz? „Azt mondtam, annyi — és ez a nagy szerencsém —, hogy annak a pártnak vagyok a tagja, amelynek ő az első titkára”. Kádár Bélánét Nyíregyházán csak keve­sen ismerik, Dicső Borbálát bizonyára sokan. Borika lett Moszkvában, a nyitott könyv alakú nagy pálos an is. Sokat mond róla az is, hogy nem felejtette el az itt maradia­kat, a rokonokat, az ismerősöket. Sokukról hevükön érdeklődik, s megkér: ha találko­zom velük, adjam át üdvözletét. Addig is, míg újra hazajön. Kopka János Egy meg nem ért születésnapra Utolsó éveiben már hófe­hérre vált a sörénye, de a szeme még a régi, csibészes tekintetét őrizte. Negyvenöt év alatt kilencvennél több filmben játszott. A francia filmgyártás első számú rep- rezetánsa volt. Május 17-én lett volna 80 éves Jean Ga­bin. Nyolc éve halott. Jean Alexis Moncorgé egy közepes tehetségű színészhá­zaspár fia. Tizenkét évesen elhagyta a családi otthont, és hat éven át volt kifutófiú, építőmunkás, műszerész — azzal kereste a kenyerét, ami éppen adódott. Aztán haza­tért, és apja ösztönzésére, ne­héz szívvel megkezdte szín­padi pályafutását. Statiszta lett a Foliés Bergéres-ben. Vaudeville-darabok énekes­táncosaként lassan lépkedett felfelé a színházi sikerlétrán. A fiatal Gabin — ekkor már ezen a néven szerepelt — tet­szett a közönségnek, és segí­tőre, pártfogóra talált a híres Mistinguette-ben, mint ko­rábban Maurice Chevalier. Hamarosan a film is felfe­dezte magának Gabint. 1930- ban állt először a kamerák elé, és a harmincas évek má­sodik felében már olyan mű­vek főszereplője volt, ame­lyeket őriz a filmtörténelem. A francia költői realizmus is­kolája nagy mestereinek, Re- noirnak, Carnénak, Duvivier- nek irányításával készült a Szajna-parti szerelem, Az al­világ királya, A nagy ábránd, a Ködös utak, a Mire meg­virrad. André Bazin, a neves francia filmesztéta „a mo­dern film tragikus hősének” nevezte. A munkásként eltöl­tött évek hatására Gabin úgy játszotta a munkásfigurákat, ahogyan rajta kívül senki. 1940-ben a nácik elől az USA-ba menekült. A nyelvvel nem tudóit megbirkózni, az ottani mun­kastílust nem szerette. De megismerkedett Marlene Dietrichhel, egymásba sze­rettek, és egy közös filmet készítettek. Aztán mindket­ten visszatértek Európába, és részt vállaltak a német meg­szállók elleni harcban. Út­jaik azonban elváltak — vég­érvényesen. Gabin magas ki­tüntetésekkel ékesítve szerelt le 1945-ben. Visszatért a mű­termekbe, ahol nem várták tárt karokkal. A hazai produ­cerek már leírták. A negy­venes évek végére azonban, a francia film első számú csil­laga lett és maradt haláláig. 1951-ben Georges Lacombe Az éjszaka az én biro­dalmam című filmjének mozdonyvezetőjéért elnyerte Velencében a Volpi-kupát, és 1954-ben ugyanott ugyanezt a díjat kapta Jacques Becker Grisbijének gengszterfőnökéért. 1959- ben a nyugat-berlini fesztivá­lon a legjobb férfialakítás dí­jával tüntették ki az Archi­medes, a csavargó címszere­péért. 1971-ben ugyanott és ugyanazzal A macska főszere­péért. Gabin repertoárja a lehető legszélesebb volt. Ját­szott munkásokat, csavargó­kat és iparmágnásokat (A nagy családok), veszélyes bűnözőket (A szicíliaiak klánja) és Maigret felügye­lőt. És volt A nyomorultak felejthetetlen Jean Valjeanja. Ahogyan öregedett, egyre gyakrabban jelentette ki, hogy visszavonul. Aztán min­dig újra a kamerák elé állt. Utolsó filmje halála évében, 1976-ban készült. Jean-Paul Le Chanois, aki többször ren­dezte — A nyomorultakban is —, egy évvel Gabin halála előtt mondotta róla; „Ha visszavonult volna, a francia film egy nagy művésszel vol­na szegényebb. Azt az űrt senki sem lett volna képes betölteni.” Egy évre rá vég­érvényesen „visszavonult", szívroham végzett vele 1976- ban, a filmszalag azonban őrzi alakját. Jean Gabin Az író eddigi pályája azt mutatja, hogy azok közé tar­tozik, akik nyíltan megvall- ják elkötelezettségüket,, de mentesek mindenfajta dog- matizmustól. Új munkáiban, mint például a Faustus-re- gényben, illetve a most meg­jelent Családi regény című munkájában a magyar közel­múltat faggatja. Gyurkó elhatárolja magát a klasszikus családregények­től, amelyek három generáció sorsán keresztül mutatják be a felemelkedés, a kivirág­zás, a hanyatlás folyamatát. Gyurkónál a család egy em­beröltő alatt széthullott. A család története többé-kevés- bé az ország története is. Az 1850-ben született nagyapa napszámosból mozdonyfűtővé küzdötte föl magát. Egyik fia, az üstökös sorsú Károly — a regény központi figurája — emelkedett a legmaga­sabbra. Egyetemet végzett, ő volt a legműveltebb, anyagi­Gyurkó Családi lag ő vitte a legtöbbre. Az egykori proligyerek, a kopott ruhás, stoppolt ingű gimna­zista, a jóakaratú fronttiszt, a szegény műegyetemista be­épült a keresztény, nemzeti, úri középosztályba. Ember­szerető létére elfogadta a vi­lág legembertelenebb esz­méit, lázadni sose lázadt, de ha kellett, emberek életét mentette meg. Amikor prole­tár szüleinek örökösei kerül­tek hatalomra, s megfosztot­ták jólététől, kényelmétől, csendesen nézte maga körött az új világot. Van, amit meg is értett, van, amit el is foga­dott belőle. Egész életében önmaga tudott maradni, amennyire ez egy kisember számára lehetséges. Gyurkó László napjainkig mutatja be Károly életútját, egészen an­nak haláláig. A család sorsa — s benne Károlyé — a felszabadulástól az egyszer fent, egyszer lent ellentétes helyzeteit valósítja meg. Ez a történelem. „Kor­mos még ma is az ország ar­ca — írja Gyurkó —, reflexei idegesek, öntudata bizonyta­lan, iszonyúan mélyek a se­bek, elfelejthetetlenek. Én és nemzedékem meneteltünk már a tömegsír felé, a halál László: regény Menge léitől osztályozva, s mindegyikünk hordoz a há­tán ebből a korból holtteste­ket. A gyermekeim pedig azt sem tudják, miről beszélek. Legyen úgy övék a jövő, hogy ne maradjunk ki belőle mi sem. Nem a hiúság mondatja ezt velem; a halottaknak oly mindegy, emlékeznek-e rá­juk. De a múlt töredékes is­merete, félek, töredékes tu­datot jelent.” Gyurkó regénye történel­münk mozaikokból összeálló képéhez tesz hozzá néhány szerepet. Mégpedig sajátos módon. Láthatóan el akarja kerülni a téma szépirodalmi megformálását. Olykor, szoci­ográfiai részletezésre törek­szik, máskor megelégszik a száraz tényközléssel. A tárgy­tól való távolságtartással el­sősorban a gondolatra, a gon­dolkozásra apellál. A kör­nyezet leírásával alig talál­kozni, párbeszéddel is csak 2—3 helyen. A recenzens őszintén megvallja: szíveseb­ben olvasta volna a regényt, ha ezt a személyes indulatot érezte volna minden mondat­ban. (Magvető Könyvkiadó, 1984.) Nagy István Attila

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom