Kelet-Magyarország, 1984. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-19 / 116. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. május 19. O F ortyog, örvény­lik alattunk az orgonatenger. Megérkezett a májusi tél ide, Újkenézre is, bolond északi szél fütyül a templomtoronyban, veszet­tül csapkodja a zsalugátere- ket. A komor, nagy hasú felhőkből eső szitál és zúg­nak, hajladoznak a temp­lomkert fái. De az orgona­bokrok fittyet hánynak a zord időnek, vígan táncol­tatják fürtjeiket. Hiszen mégiscsak május van! Ezt érzik talán lent, az udva­ron játszó iskolások is, akik mint pajkos kiscsikók kerge­tik egymást, dacolva széllel, esővel, hideggel. A főutca amúgy kihalt, kicsit odébb, a határban sem látni mozgást. Igaz, a kukorica elvetve, a búza lassan már kötésig ér, a Ti­sza partján meg minek kó- dorogjon az ember ebben a pufajkás időben. Csak a kíváncsi idegen lehet ilyen hóbortos, hogy megmász- sza a pókhálós templom- tornyot, s álmos baglyokat riogat fent a falu fölött. Amerre csak a szem el­lát, nézhet délre, északra, nyugatra, mindenütt erdő, meg erdő, s kisebb hegyvo­nulatnak beillő dombok láncolata. Mintha a Nyírség még egyszer összeszedte vol­na minden erejét itt a szé­leken, akkora halmokat gyűjtve össze, hogy ellátsza­nak a Tisza túlsó partjáig, fel egészen Lónyáig, Kere- csenyig. De ha a kenézi em­ber néz Kerecseny irányá­ba, bizony nem lát mást, csak asztalsimaságú földe­ket, a Tiszát, s árterét, no meg messze, egészen kele­ten a Kárpátok bérceit. S a kenéziek erre keletnek néz­nek szívesebben, arra, ahon­nan jöttek, ahol száz eszten­dője hagyták régi falujukat. Mert ez a község nem­csak nevében új, történelmé­ben is, alig százesztendős. 1888-ban, a nagy Tisza menti árvíz évében alapítot­ták. Néhány évvel korábban Szegedet, ekkor meg Újke­nézt söpörte el a folyó. Pontosabban Cserepeske­nézt, mely innen vagy há­rom kilométerrel távolabb, pontosan a Tisza partján állt nádtetős, patics falú há­zaival. A történelem finto­ra, amíg Szeged pusztulásá­ról majd minden magyar tud, addig a kis szabolcsi falu tragédiáját még a kör­nyéken is csak kevesen is­merik. Tragédia ... ? Hozzá volt szokva a kenézi ember a Ti­sza árjaihoz, a kisebbeknek még örült is. Megöntözte a földeket, kövér, termékeny iszappal gazdagítva a ha­tárt, s a házakban mi kárt tehetett? A vesszőkről, ge­rendákról legfeljebb lemos­ta a sarat, de ha a víz elta­karodott, .napokon belül új­ból állt a paticsfal. Az, a múlt század végi árvíz azon­ban nagyobb volt minden korábbinál. Még a templo­mot is elsöpörte, hetekig, hónapokig víz borított min­dent. A falu fent szorongott a dombokon, tán még azt is látták, hogy öreg templo­muk térdre rogy ... Mit tehettek? Küldött­séget menesztettek a környék urához, gróf Forgách Lászlóhoz: nem adna el annyi földet, amennyi az új faluhoz szük­ségeltetik? Adott. Igaz jó pénzért^ a régi öregek még tudni vélik, kerek nyolcvan pengő-forintot kért egy kis magyar holdért, de a kené­ziek nem is ezt a rengeteg pénzt sajnálták, hanem a régi szabad életüket. A Ti­szát, a morotvákat, meg a tömérdek halat. Száz esz­tendő telt már el azóta, de a kenéziek még ma is mesz- szeföldön híresek halász­vadász tudományukról. öfelőlük boríthatta dudva a határt, ha víz árasztotta el az ereket, holtágakat. Elő a varsákat, kerítőháló­kat ... ! A dudva várhat, az nem szökik meg, mint a Tiszából elkóborolt süllő. Innen a harmadik falu­ban, Tornyospálcán mesél­ték a minap, öt évvel ez­előtt, hetvenkilencben egyesült az itteni szövetke­zet a kenézivei. A házasság, ha nem is ment valami könnyen, azért tavasszal szépen elvetettek, s május­ra gyönyörű lett a határ. De hallja ám Agárdy Béla, a téesz nagy hírű elnöke, hogy megint kint a Tisza, méteres víz borítja a kenézi határt. Hát ahogy kiment, valóban tengert látott. Fogta a fejét — de mit tehetett? — csen­desen káromkodott. S feltűnt ekkor egy szép szál kenézi öreg. — Hát te mit búslakodsz fiam? — Nem látja bátyám, el­vitte a Tiszájuk a búzát... — Na és?! De lesz hal a morotvákban! Most már azonban elég, ne mosolyogjunk a kenézi- eken! Az igaz, a földet nem nagyon szerették — de a fe­kete földi ember mikor sze­reti meg igazán a homo­kot. .. legfeljebb a fia meg az unokája — ám a jószág­hoz, meg a gyümölcshöz úgy értettek, hogy hírük el­jutott, egészen messze az Alföldre. S ez nem a délibá­bos múlt, hiszen még Mak­iári Dániel, a falu negyven­éves népművelő-párttitkár tanárja is élénken emlék­szik, gyermekkorának őszi hajnalain hogyan nyikorog­tak a kisvárdai piac felé tartván, át a ricsikai erdőn, az almával megrakott sze­kerek. S nem akármilyen al­mával, hanem a Hírneves kenézi pirossal! De hol lehet ma már a kenézi piros! — sóhajt a fa­luval csak most ismerkedő idegen, amikor Lukács Ist­ván, a kutató hajlamú tör­ténelemtanár leinti: — Hol lennének! Itt a kertekben. Igaz, ma már csak néhányban, de ha eddig nem tűnt el, ezután egészen biztos, hogy megmarad ez a rendkívül értékes fajta. S hogy mi teszi ennyire értékessé? — Ize, zamata, ellenálló­képessége — magyarázzák többen is a községházán rögtönzött röpgyűlésen. Szilvácsku József, a Me- zőladányi Közös Községi Tanács elnöke viszi a szót, akit rajtaütésszerűen lep­tünk meg itt Kenézen, foga­dóóra közben: — Hallották, ezt az almát nyugodtan le­hetett szállítani szekérrel is, nem tört az össze, mint a jonatán. S nem kellett évente hússzor permetezni. Afelől jöhetett a peronosz- póra... ! A kenéziek felől meg a divatos golden, jonatán. Ha már nem kell ezeknek a ké­nyes gyomrú városiaknak az ő nagy múltú almájuk, innen bizony mást nem kapnak! Tartották is sokáig magukat fogadalmukhoz, míg aztán, vagy nyolc-tíz esztendeje kezdtek meg­jelenni a korszerűnek kiki­áltott fajták itt is.. Alma­kultuszról azonban szó sincs még ma sem, hiszen alig kezdődött el a nagy te­lepítési láz, máris meggon­dolták magukat. Rájöttek, sokkal kifizetődőbb a szilva. No meg a dió, melyből ak­kora példányokat lehetett a kertek végében látni, hogy tán még a milotaiak, tisza- csécseiek is elsárgulnának az irigységtől láttukon. Kemény, rátarti nép él itt, e nyílegyenes utcájú, de dombokkal, völgyekkel tar­kított ezerlelkes faluban. Kemény, nyakas reformátu­sok, ahol az öregek állítják, Kenézen nemes volt min­denki. Hat-hét holddal ter­mészetesen, meg néhány szilvafával... De nemes Petróczi, nemes Dicső! A fi­atalok persze ma már csak mosolyognak e rangon — ta­lán el sem hiszik már a ku­tyabőrt —, s azon bosszan­kodnak, hogy a falunak mindössze nyolcszáz méter kövesútja van. Az is az utóbbi években, a ladányi- akkal való egyesülés óta épült. Pedig kaptak volna ők kövesutat, hiszen a har­mincas években épített or­szágutat ezen a falun is ke­resztül akarták hozni, de a kenézi gazdák megmaka­csolták magukat: ne zavar­ja az ő álmukat az úton zörgő autó. S a község ma is, mint valami durcás menyecske, hátát mutatja az utasnak, aki nem igen tudja mire vélni, miért ha­ragszik ez a falu őrá. Kenéz azonban ma már csak az országúinak fordít hátat. Ha az utóbbi évtize­dek fejlődését nézzük, sem­mivel sem jár hátrébb, mint a környékbeli települések többsége. Ez a nagy csend. mozdulatlanság csak látszó­lagos. Az elmúlt években, túl a vasúton felépült egy, 1 az újnál is újabb Kenéz, a gyermekek kényelmes óvo­dában, jól felszerelt általá­nos iskolában tanulhatnak, a felnőttek pedig annyi, de annyi munkahely között vá­logathatnak, hogy azt néha már a helybeliek is sokall­ják. Igaz, szerencsés helyen fekszik, hiszen ugrásnyira innen Záhony, Kisvárda, Namény, a közlekedés lehe­tőségeit pedig sok városi ember is megirigyelhetné. Nem is fogy a település, évek óta szorosan tartja az ezer-ezerkétszáz lelket. Az utóbbi évtizedekben egyetlen egyszer, úgy har­mincöt éve csappant meg hirtelen a lakosok száma. A nagy téesz-szervezések • idején, amikor a kenézi gaz­dák többségének esze ágá­ban sem volt a szövetkezés • útjára lépni. Ha már a sa­ját földjükön nem gazdái- ! kodhatnak, nekik ne diri­gáljon senki, hogy mikor kell a szénát kaszálni. A földjüket ugyan beadták, de ők nyakukba vették a nagy­világot. Mentek a vasúthoz, az építőiparba, a faluban csak az asszonyok, a gyere­kek meg a vének maradtak. De a kenézi férfiak sosem tudták megszokni az idegen világot, az idegen életet. S szinte észrevétlenül, szép csendben hazaszállingóztak valamennyien. Birtokba véve újból ezt a sivó homo­kot, szilva-, meg diócseme­tékkel teleültetve a kerte­ket. Az eső közben elállt, meg- , f csendesedett a szél is. A homok már rég elnyelte a kevéske vizet, csak a régi falunak, Cserepeskenéznek szaladó úton ér bokáig a sár. Azon az úton, melyen oly sokszor végigporoszkált már álmában majd minden kenézi ember .. . Azon az úton, mely a múltba visz, de a másik végén már a i jövőt sarkallja az ember. Balogh Géza Barangolások ... örvénylik alattunk az orgonatenger... (Császár Csaba felvétele) Kenézi piros

Next

/
Oldalképek
Tartalom