Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-24 / 71. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. március 24.^^ Átváltozás Horváth István a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház fiatal művésze a társulat alapítása óta itt él köztünk. Fotóriportunk a színfalak mögött örökítette meg a színművészt átváltozása közben, amikor a Sok hűhó semmiért című előadásra készült. (Elek Emil felvételei) a régi Szabolcsban Olasz mester tervezte Alapkőletétel: 200 évvel ezelitt Az evangélikus templom történetéből 1784. március 25-én Nyíregyházán, a Károlyi Ferenc gróf által telepített szlovák nép, ünneplő ruhát öltött. Gyermekek és felnőttek együtt készültek a nagy eseményre, az ágostai hitv. ev. templom alapkőletételéhez. Mindezt hosszú küzdelmes út előzte meg így nem csoda, ha büszkén mondták „nekünk is kőtemplomunk lesz” és örültek a nem mindennapi eseménynek. Az egyháztörténet nem választható el városunk újratelepítésétől, hiszen a tirpákok kivétel nélkül evangélikusok voltak. 1754-ben nádból templomot építettek, ahol az evangélikus egyház első papja Wandlik Márton tartotta az istentiszteleteket. A vallási elnyomás következtében, az egri püspök közbenjárására a helytartótanács kiadta az utasítást, hogy az imaházat azonnal bontsák le és a pap azonnal hagyja el Nyíregyházát. Károlyi ügyes politikával meggyőzte az embereket arról, hogy éjszaka bontsák le, mire a küldöttség megjelent, már nyoma sem volt a nádból készült kis templomnak. Wandlik Mártont Debrecenbe küldte és gondoskodott eltartásáról. Mindez elkeserítette az új telepeseket. Később Károlyi közbenjárására sikerült any- nyit elérni, hogy az uraság csűrjében — amely a római katolikus templom helyén volt —, időnként istentiszteletet tartsanak. II. József 1781-ben adta ki a Türelmi Rendeletet, amely a meg„tűrt” vallásúaknak korlátolt körülmények között mégis megadta a vallásszabadságot. A nyíregyházi evangélikusok éltek jogaikkal és 1871-ben december 2-án a királyhoz fordultak templomépítés és “lelkésztartás ügyben. Városunk legrégibb és legrangosabb műemléke a késői barokk stílusban épült templom. Giuseppe Április olasz építőmester tervezte. A kivitelező múnkát Kriechbaum Ignác kőműves vállalta Ber- tonicsek Leopolddal. Az építést Kriechbaum végezte, mivel társától elvették a megbízatást. Így két év alatt elkészült a templom, 1786. október 25-én Coroni Frigyes gö- möri esperes szentelte fel és adta áfa híveknek. 1928-ban a templom főbejárata fölé elhelyezték a 12 harangból álló részt, amely hang játékával gyönyörködtette a város lakóit. 1824-ben itt tartották azt a gyűlést, amely fordulópontot jelentett a város történetében. Ugyanis itt beszélték meg a városlakók, hogy megváltják magukat a Károlyi-famíliától és a birtokot kisajátítják. Március 25-én ha megszólal az evangélikus templom harangja a 200 éves évforduló alkalmából, önkéntelenül is dédnagyapáinkra gondolunk, azokra a szorgalmas tirpákokra, akiknek köszönhetjük városunk létrejöttét és fejlődését. Somogyi Jolán Áz idén 100 éve, hogy a nyíregyházi önkéntes tűzoltók egyesülete megalakult. Felmerülhet a kérdés: azelőtt hogyan oltották a gyakran fellobbanó tüzeket, volt-e valamilyen szervezett formája falusi tűzoltásnak? Erre vonatkozó adatokat a megyei levéltárban a „Zabolchi Tűz Kármentesítő Intézet” iratai között találtunk. Az Intézetet (másik nevén Tűzkármentő Egyletet) 1843-ban alapították, s a választmány első ülésén — a megye 1836-ban kelt határozataihoz csatlakozva — tűzvédelmi ajánlásokat dolgoztak ki. A falvakban állandó veszélyforrást jelentettek az egymáshoz túlságosan közel fekvő épületek, amelyeket azonkívül, hogy túlnyomórészt éghető anyagokkal fedtek, még a könnyen meggyulladó sövény-, nád- és deszka- kerítések is összekötöttek egymással, s ezek egybefüggő égő felületeket alkothattak. Emiatt aztán (különösen ha nagyobb szél fújt) gyakran egész falurészek váltak a tűz martalékává. Az I840-es években (mely korszakot tüzetesebben vizsgáltuk) három olyan nagy tűzvész is volt Szabolcs megyében, amelyik jelentős károkat okozott. Ajakon 1845. május 2-án 38 lakóház, 3 malom, egy olajütő és 72 egyéb gazdasági épület égett le; 1848. aug. 19-én a Rakamazon pusztító tűzvész 65 házat és nagyon sok melléképületet pusztított el; a Tiszaberce- len ugyanezen év szeptember 15-én „élyel, a mostan rég idő ólta uralkodó nagy robogó szél folytonossága alatt oly nagy tűz vész ütötte ki magát, hogy a Lakosok kik a magok honnyokba tsendes békével nyugodtak', a Lángok közzül a mint ki szaladhatak, csak egy ruhába maradtak, a fényes és magokat jól biró gazdáknak, mégtsak egy harapás kenyerek sem maradt. Nagy rendházak még a leg erősebb falai is semmivé, és használhatatlan lett, a leg erősebb padlások is be szakadtak.” A tűzvész során elégett 19 lakóház és 27 ki- sebb-nagyobb gazdasági épület, a behordott termésről nem is bestéivé. Sok veszélyforrást rejtettek az elhanyagolt, nádból, vesz- szőből font és tapasztott szabadkémények is. A választmány felhívta a figyelmei, „hogy minden helység lakosa kémény seprő rúddal^ légyen ellátva vagy pedig Kéményét rendes Kémény seprővel sö- pörtesse.” A tűz megakadályozására, vagy a már kiütött tűz minél gyorsabb és hatékonyabb eloltására a következőket határozták el: „a’ helység Bí- ráján kívül egy fő, és több az Helység népességéhez képest, megkívántató Tűzi Kapitányok rendeltessenek, kiknek írásban adódjon ki, melly házak lakosaival rendelkezhetnek, hány vizet hordó szekerei, hány vedres, csák- lyás, és lajtorjás emberekkel tartoznak megjelenni a’ Gyú- ladás mellett, a’ nem enge- delmeskedőket pedig a’ Helység Bírái, Kapitányok, és Nemesek Hadnagyjai fényi tsék.” A községekben éjjelente strázsák vigyázták a rendet, akiknek feladata volt a tűz megakadályozása, gyanús, idegen személyek figyelése, tűz esetén a lakosság riasztása stb. Ha a tűz mégis kiütött, a lakosság apraja-nagy- ja vödröt, villát kapott a kezébe, és rohant tüzet oltani, hiszen ezzel nemcsak az égő, hanem a saját épületeit is védte! Tiszadobon 1843-ban egy tűz alkalmával a bezárt istállóajtót a színben lévő „szántó talyigából” kivett kerékkel törték be, hogy onnan az állatokat kiszabadítsák (sajnos, már későn!). Tímáron 1846-ban a bátrabbak a „fél öl távolyságba lévő fűzett magok is vizes köntösbe öltözvén és a jó szomszéd házait is vizes ponyvákkal és gyíkinnyekkel gubákkal fedvén ... oltalmazták, a közelebb eső házakat víz teljes hordásával”. A tűz megközelítése maga is sokszor nehézséget okozott, ennek aztán az útba eső kerítések látták a kárát, hiszen azokat a tüzet oltók minden lelkiismeretfurdalás nélkül széthányták. De volt olyan eset, hogy a kerítés volt az erősebb! 1843-ban Tiszadobon az egyik oltani szándékozó „is hajadon fővel egy ingbe gatyába szaladt volna a tűzhöz, de a’ garádján ijjedté- ben hamarjában nem tudott át ugorni, onnét háromszor s többször is vissza esvén”. Tűzoltóeszközök ritkán álltak a lakosság rendelkezésére. A választmány ezért jutalmat tűzött ki annak, aki először ért a tűzhöz teli vizeshordót szállító szekérrel, valamint azoknak is, akik kitüntették magukat a tűz oltásánál. Egyes földbirtokosok rendelkeztek ugyan fecskendővel, de néha hiába, mint 1843-ban Kopócsapátiban is, ahol „oda égett még a földes uraság tűz óltó vízi puskája is mely a’ kocsi színbe tartatott.” A fentiek miatt aztán igazán szükség volt egy gyakorlott, tűzoltóeszközökkel rendelkező egyesületre, amely készenlétben állva vagy könnyen mozgósíthatóan a legrövidebb időn belül megszabadíthatta a „vörös kakastól” a településeket. Páll István Gólyanyakú fecskendő a XVIII. századból Ha a vörös kakas felröppen... Jó érzós, hogy szabolcsinak tartanak Közel két évvel ezelőtt az egyik kisvárdai általános' iskola diákjai szerepeltek a rádió vetélkedőműsorában. Egyik feladatuk az volt, hogy onnan származó hírességeket szólaltassanak meg: megindult a hajsza Mikó István után. Az idősebb kivárdaiak azt tanácsolták, hogy a nagymamáját kell megkeresni, mert ha valaki, akkor ő igazán tudja, hol lehet elérni az unokáját. Ügy tartják, hogy Mikó István, a.Thália Színház művésze kisvárdai születésű. Nem volt könnyű nekem sem elérnem. Hajnali kettőkor ért haza Győrből, ahol Vándor Évával együtt önálló esten szerepeltek Arthur Schnitzler Körtánc című darabjával. Nyolckor már a rádióban szinkronizált, majd 10-re a színházba rohant próbára. Ezután bevásárolt családjának, majd • visszasietett a színházba, ahol a Háború és Béke című darabban Napóleonként próbált. Fél négykor már a televízióban volt, onnan sietett vissza a színházba, ahol randevút adtunk egymásnak az öltözőben. Egy órácskánk maradt a beszélgetésre, mert este 7-kor már színpadon volt, ahol Kazimir Károly rendezte Kék madár című darabban a Kutya szerepét játszotta, s a zenés játék zeneszerzőiéként is bemutatkozhatott. Az előadás után még nem ért véget a napja. A televízió következett, ahol a legújabb Telepódium felvételei folynak. — Mi tagadás, nagyon jó érzés, hogy szabolcsinak, kis- várdainak tartanak. Bár Budapesten születtem és itt is jártam iskolába, a legtöbb életre szóló élményem valóban Szabolcs-Szatmárhoz kötődik. Nem beszélve arról, hogy nagyszüleim és szüleim is ott születtek, nagymamám most is ott él. Gyerekkoromban minden nyaramat és szabad időmet náluk töltöttem. — Kisvárdán kezdtem el hegedülni öt-hat éves koromban és biciklizni is ott tanultam meg. Nagyapám — akit már nem ismerhettem, mert születésem előtt egy évvel meghalt — kerékgyártóként kacérkodott a színjátszással. A helyi iparoskörben lépett fel néhányszor a világot jelentő deszkákra. Apám gimnazistaként irodalmi lapot szerkesztett tanárával, Vajda László irodalomtörténésszel. Arra is emlékszem, hogy sokat verselgetett otthon, és nekem borzasztóan tetszett, ahogyan csinálta. Mikó Pistit — mert a színháztól Kisvárdáig mindenki csak így hívja — zenei pályára szánták szülei, zenei általánosba íratták Pesten. Aztán a középiskola következett. — A Rákóczi Gimnáziumban kezdtem angol tagozaton, de nem ízlett. Megkértem szüléimét, hogy írassanak át egy másik gimnáziumba és ez MIKÓ ISTVÁN így ment még háromszor, míg végül a negyedik helyen, a József Attila Gimnáziumban leérettségiztem. Egyszerűen sehol sem találtam a helyemet, nagy átalakulásokon mentem keresztül kamaszkoromban. A gimnáziumban már színdarabokat írtam, játszottam, rendeztem, zenét szereztem. Ekkor döntöttem el, hogy színész leszek. Négyszer felvételiztem a főiskolán, mire sikerült bejutnom. Bár megvallom, annyira bíztam magamban, hogy minden évben ugyanazzal az anyaggal jelentkeztem. Végül negyedszerre felvettek. Vagy én változtam meg közben, vagy a felvételi bizottság — nem tudom, bár valószínűbb, hogy én. A főiskolán Kazimir Károly volt az osztályfőnöke, Barbinek Péter, Dzsupin Ilona, Málnai Zsuzsa, Németh Nóra, Zsurzs Kati, Rátonyi Hajnal az osztálytársai. Amikor a kisvárdai Várszínház társulatáról kérdezem, egyből fellelkesül. — Képzeld el, egyik nyáron otthon voltam nagymamámnál Barbinek Péterrel. Délben jól belaktunk, majd kisétáltunk a várkertbe. Már megvolt a színpad a nézőtérrel, ahová leültünk napozni. Egyszercsak felkiáltottam: Te, Peti, itt kéne színházat csinálni! öreg, milyen kiasz lenne! Aztán elfeledkeztünk róla. S amikor néhány év múlva Halasi Imre, társulatunk vezetője, egykori gimnáziumi társam azzal keresett meg, hogy belépnék-e a kisvárdai Várszínház társulatába, egyből igent mondtam, s gondolkodás nélkül belevágtunk. Minden nyáron szívesen megyünk Kisvárdára, mert még mindig azt mondom, hogy a munka mellett ott tudok igazán szórakozni és pihenni. — Szerencsés embernek vallom magamat, hiszen azzal keresem kenyeremet, amit szívesen csinálok. Hiszem és vallom, hogy ha az ember valamit nagyon akar és van kitartása, akkor előbb vagy utóbb eléri. Én csak egy kötődést ismerek: este a függönynek fel kell mennie. Ács Zoltán Tandori Dezső: A közkeletű évszakok Milyen sötét van! öt perc múlva négy, és a hosszabbodó nappalok szerint ez: rendhagyó március; mentők ... a kéréés, a kimondatlan, hogy: „velünk is így lesz ... ?” Reggel kabátban meleg, s a szélvész délre port s szemetet csapdos a vízhez, aztán a pára, s mint valami végzés: hófelhök. Ne csodáld, hogy nem feszítesz büszkén ma sem, s néha csak megkapaszkodsz asztalod peremében, a tavaszhoz lenne néhány kérdésed; hallgatod helyette a madárzsivajt a parkból, ők maradtak meg, túlélők tavalyról, meg mind a közkeletű évszakok. Mikó, aki megtalálta a helvét
