Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-24 / 71. szám
1984. március 24. Q FIATALOKRÓL FIATALOKNAK Haza a magasból (LÁSZLÓ GYULA FELVÉTELE) A szekér és a kas Nem szeretek valamiről írni. Valamit szerettem volna megírni mindig, amit ismerek, s ha nem: megismerni előbb. Nincs bosszantóbb a tárgyi tévedésnél, ha például szekérkas helyett kaskát írok, ami nem ugyanaz. Ha nem ismerném a régi szekeres világot, csak írhatnék róla, de nem írhátnám meg, milyen is volt a kasfarba vetett szénán ülni, s dinnyét majszolni. Ezért rettentem meg a gondolattól — nyomban amint kitaláltam —, hogy ezt az oldalt most azoknak a fiataloknak kellene szentelni, akik három dimenzióban közlekednek ezen a földön, s az azt körülvevő levegőburokban. Mert mit tudhatok én erről? Csak amit minden hozzám hasonló „kétdimenziós lény” tud, aki a „felszínen mozog”, a talaj színén, s elgondolkozva néz így tavasz táján a madarak röpte után. Nem lakom túl messze a repülőtértől. Ha kimegyek' az udvarra, látom, hogy húznak a nehéz AN 2-esek leszálláshoz készülődve a Tokaji út felé, hogy ereszkednek mind alább, míg eltűnnek a fák, háztetők mögött. Mostanában megélénkült a forgalom. Feltűntek a karcsú iskolagépek is, volt már, hogy egyszerre hatot számolhattam meg a levegőben. A félelmeit, ami hangjuktól valaha elfogott, már kiszűrte sejtjeimből a hosszú béke, már elfogadom őket, mint az égi utak természetes járműveit, s nem találgatom sziluettjükből, hogy barát-e, vagy ellenség száll el fölöttem. Mert mind barát, mint a szekér és a kas. Mit érezhet a kismacska? Miért jutott eszembe ez az egész? Olvastam egy állatkísérletet valahol. Két egymástól távol lévő magas kockán vastag üveglapot fektettek át. Az egyikre rátettek egy kismacskát, a másikra egy tálkában tejet. A kismacska nem mert végigmenni az üvegen, mert bár mancsával megtapasztalhatta, hogy aft üveglap szilárd, riasztotta őt a mélység, amit látott az üvegen át. Csak állt szegény a kocka szélén —, ott túl a jólismert macskatányér —, s fölborzolt nyakkal remegett, ha megpróbálták megtolni egy kicsit; fújva, prüszkölve menekült vissza a biztonságosnak érzett kockára. A tudósok mindjárt le is vonták a következtetéseket: a szárazföldi állatok, melyek természetüknél fogva nem tudnak repülni, ösztönösen irtóznak a mélységtől. El is nevezték ezt mélységi iszonyatnak, vagy valami ilyesminek. Nem emlékszem már jól, mert amikor olvastam, azt hittem, hogy soha nem fogok foglalkozni vele többet. Most, hogy eszembe- jutott ez a kísérlet, szeretném megfejteni: hogyan küzdi le ezt az érzést az ember, aki természeténél fogva szintén nem tud repülni. Mert a „mélységi irtózat” az emberben is megvan, hiába épít űrhajót, s hiába forgolódik ott fent fehér repülőgépével amellett a kis tavaszi gomolyfelhőcske mellett, ami éppen idelátszik az ablakomon át. Ezt én onnan tudom, mert sokszor elképzeltem már. Vegyünk egy szál deszkát — ahogy a matematika példákban mondják —, legyen úgy fél méter széles. (Éppen elfér rajta két láb.) Tegyük le ezt a földre, s menjünk rajta végig. Egyszerű, mint a karikacsapás. Na most emeljük ezt a deszkát mondjuk a Niagara vízesés fölé, s úgy menjünk rajta végig. (Legyen biztos és szilárd ott is ez a deszka: nem hajlik, meg se moccan. A képzelet ezt megengedi.) Én nem indulnék el rájta. S vajon ők, akik nap mint nap felrepülnek, végigmennének-e? Tavaszi szél Ez hiúsította meg a fölrepülésemet. A mélységről és magasságról szóló gondolataimmal ugyanis a repülőtérre mentem, oda is Tóth Olivérhez, a nyíregyházi repülő és ejtőernyős klub fiatal titkárához. Napfényes idő volt, s nem túl hideg. A repülőtéren percenként szálltak le s föl a gépek, most van a tavaszi felkészülés, a kényszerű téli pihenő után. A könnyű kis fehér iskolagépek leginkább a második világháború legsikerültebb vadászgépéhez, a Jak 3-as- hoz hasonlítanak, csak a szárnyuk vége nem olyan kerek. Sok van belőlük. Egymás után ereszkednek a gyep fölé, de kerekükkel nem érintik a földet, már húznak is újra fel a magasba. Ügy látszik a leszállást és az emelkedést gyakorolják. — Igen, leszállni a legnehezebb — mondja Olivér, aki több mint tíz éve repül. Azelőtt modellezett. Erről eszembe jut saját gyerekkorom, amikor minden iskolának volt modellező köre. El nem lehetett volna képzelni fiúgyereket, aki nem hajlít- gatta volna a lécet az édeskés szagú borszeszlámpa fölött. Aztán ez a szenvedély sokukat igazi repülőgépre szállította, vitorlázóra előbb, aztán motorosra. Ő is így kezdte. A hajdúszoboszlói repülőtéren dobálta kis modelljeit, s valaki fölvitte a Góbéval. Mit érzett először? — kérdezem, s már a témánál vagyunk. — Félelmet nem. Bár azon a pallón én sem mennék végig. Két méterről is eshet úgy le az ember, hogy belehal. Ám a repülőgép más. Megbízható, okos szerkezet. Nem emlékszem, hogy féltem volna. Csak arra, hogy milyen csodálatos a föld a magasból. — Szeretném én is megtapasztalni — mondom neki. — Erről szeretnék írni valamit és amíg nem érzem magam alatt a mélységet, hozzá se merek kezdeni. — Hőlégballonnal esetleg — mondja —, ha holnapra megcsendesedik a szél. A szél nem állt el harmadnapra sem, de azért a ballonosok kibontották a „golyót” a mezőgazdasági főiskola sportpályáján. Odamentem. Lám a léggömb, amivel Cyrus Smithék menekültek Richmondból, hogy aztán — előre meg nem fontolt szándékkal — a Rejtelmes szigetre kerüljenek. Az emberiség kitalál valamit, aztán elfelejti, majd megint kitalálja. A kosár is éppen olyan, mint annak a Verne-könyvnek a fametszetein. Csak a gázégőfejek, s a propán-bután palack ... A régi léggömb alatt tüzet raktak, s addig repült, amíg a levegő ki nem hűlt benne. Nem volt meg a levegő állandó melegítésének „gyakorlati megoldása”. Ezért alud- ta tetszhalott álmát ez a különös találmány éppen két évszázadig. Ma egyre kedveltebb megint, s bár nem túl bonyolult szerkezet, a maga nemében tökéletes. A sportpályára egy kisbusszal hozták ki a fiatalok, akik az MHSZ—MÉM RSZ repülő és ejtőernyős klubjának tagjai. A gyors és szakszerű összeszerelés után megkezdik feltölteni a hatalmas ballont. k — El kellene menni ebből a felszállásból — mondja Hidasi János, akinek már fején a bukósisak. — Nem lehet. Erős a szél, nem kaptunk engedélyt, csak erre a kötött bemutatóra — szól valaki. — A szél ott fönt már nem volna baj, itt lent veszélyesebb. Ám amit nem lehet, azt nem lehet. A repülésnek szigorú szabályai vannak, amelyek — mint ahogy Tóth Olivér mondta —, vérrel vannak írva. Rengeteg olyan szabály van, ami egy-egy tragikus esemény kivizsgálása után lépett életbe. Annak tanulságaként. Én is megkapom a bukósisakomat, s felszállunk. Persze csak ameddig a kötelek engedik. Ez is éppen elég magas ahhoz, hogy felülről lássuk a jegenyefát. Kapaszkodom valami drótkötélfélébe. Egy órával ezelőtt még nagyon szerettem volna elrepülni valahova messzire, ám most ebben nem vagyok egészen biztos. Hidasi János nyitogatja a gázcsapokat, dübörögve ég a fáklya, ami melegíti a ballon levegőjét. Fölöttem, mintha egy katedrá- lis kupolája lenne. Csatajeleneteket képzelek rá, szenteket és angyalokat. A harmadik dimenzió Amikor először ültem TU— 154-esen, figyeltem az utasokat. Volt, aki az ablak közelébe sem mert menni, és voltak, akik le nem vették szemüket a „térképről”, ami ott lent elterült. Emlékszem egy görög szigetre. Akkora volt, hogy épp elfért rajta egy tanya. Utasszállító gépben nem érez félelmet az ember. Nem kapaszkodik. Itt a kosárban semmi sem szilárd. Mostmár valami vasat fogok. Féltem „kismacska-létemet”. Kegyetlen dolog ez a gravitáció, ami megköt és fogva tart. Tóth Olivérnével geszélge- tünk a földetérés után, a klub reptéri irodájában. Éva asszony szintén ballonos. 25 óra fölött van a repült ideje, s jól ismeri a 2—3 ezer méter magasságot. A bátorság kerül szóba megint. Valami jó definíciót kellene már végre találni rá. Ám sem ő, sem a többi ballonos nem tud ezzel a rögeszmémmel mit kezdeni. Magát a szót pedig kifejezetten kerüli. — Megszállottság ez inkább — mondják. — A harmadik dimenzió megszállottsága. Eleinte persze van egy kis szorongás, a szervezetnek is meg kell szokni a magasságot, a függőleges mozgást. Az egyéni érzékenység sem egyforma. De ha valaki egyszer a repülésbe belekóstol, többé nem tud lemondani róla. Somogyi József is bekapcsolódik a beszélgetésbe, aki a nyíregyházi mezőgazdasági főiskolán tanul. — Az ember attól fél — mondja, — ami ismeretlen neki. Ám amit tökéletesen ismert, attól nem szabad félnie. Á technikai tennivalók automatikussá válnak, mint az autóvezetés mozdulatai. Na most, ha valaki ezek után is fél a levegőben, az „szakítsa ketté lantja húrjait”. Maradjon a földön. Értem én ezt, persze hogy értem, ám egy lépéssel se vagyok közelebb a bátorság titkához. Lehet, hogy nincs is titok? Ezek a fiúk, lányok, úgy kerültek ide, hogy saját olthatatlan érdeklődésük ve-' zette őket. Érzékenyebb emberek talán az új, az ismeretlen iránt. Kíváncsibbak, mint más, aki soha nem néz a magasba, s nem gondolkodik el azon: mi lehet a felhők fölött. Végül is mindent a kíváncsi embereknek köszönhetünk. Először csak kíváncsiak vagyunk, azután kicsit szorongva, kicsit bizseregve megtapasztaljuk az újat, aztán birtokba vesszük, úrrá leszünk fölötte. Ez a folyamat. Bátorság, félelem, nem idevaló szavak. Szenvedély, megszállottság, törekvés, lemondás. Ezek sokkal inkább. — Minden szabad időnket a repülőtéren töltjük, — mondja a diák Somogyi József. — Nincs mozi, diszkó, szórakozás, mint más fiatalnak. Cserébe viszont olyat ismerünk meg, ami felejthetetlen. Volt egyszer, hogy háromezer méter magasba emelkedtünk. Körben lehetett látni a Kárpátokat. Magyarországot láttam, mint az iskolai atlaszokon. — „Ki gépen száll fölébe ... ” — idézem Radnótit... — Nemcsak térkép a táj. Azt is lehet látni, hogy emelkednek ki a hegyek a porból, füstből, amit felkavarunk, a levegőbe eregetünk. Ha ebből az úgynevezett inverziós rétegből kibújik a ballon, csodálatosan tiszta lesz a levegő. Ezt meg kellene kóstolni mindenkinek. — És télen — mosolyog Éva asszony — , amikor hó borítja az országot: csodálatos. — Ilyesmit szerettem volna látni én is — mondom, — biztosan másként írnám meg ezt a cikket. — Sor kerül arra is — mondja Olivér. — Elmúlnak egyszer ezek a szelek, jön a tavasz. Ö is erre vár — mutat Nagy Gyulára, aki az ablaknál áll, s nézi a földön pihenő gépeket. — Gyula hivatásos repülőgépmotor szerelő. Eljött megnézni ezt a felszállási bemutatót, mert érdekli a dolog. Ez tetszik nekem. Ez az egyszerű, de pontos fogalmazás. Érdekli a dolog. Igen. így kezdődik, s ha szenvedéllyé válik, akkor se adnak neki nagy szavakat, legfeljebb a szemek csillognak fényesebben. Bátor embereket kerestem, valami látható jelet az arcokon, valamit, ami megfogalmazható. Embereket találtam, akiket érdekel a dolog, és már engem is érdekel az ő dolguk. Szeretnék közéjük tartozni. Mester Attila ÖSSZESZERELÉS A FÖLDÖN A KOSÁR FELEMELKEDIK KIKÖTVE, HOSSZÚ KÖTÉLLEL (LIMFET TIBOR FELVÉTELEI) KM HÉTVÉGI melléklet
