Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-25 / 47. szám

„Engem... szeretnek” 1984. február 25. ® ® Tehetségek és tömegek... egnövekedett az érdeklő­megyénkben is a hangsze- zene művelése iránt, jghaladja a 2600-at azoknak italoknak a száma, akik a ye önálló zeneiskoláiban, ve a zenetagozatos általá- iskolákban valamilyen gszeren játszani tanulnak, bségük, 46,4 százalékuk a gorát részesíti előnyben, ez angszer a reneszánszát éli, : lenne elegendő zenetanár, őség és hangszer, zenei alapok megszerzése, Hernádi, a csillogó szemű... a zenélés öröme soha ennyi gyermeket, tizenévest és hu­szonéves^ de ennyi felnőttet sem tartott még hatalmában. Sokáig azonban a közoktatás mellett háttérbe szorult gyer­mek volt a zenei oktatás. Az utóbbi két-három évben azon­ban változott a helyzet, egy sor tanügyi rendelet lépett életbe a zenei képzésről. 1981- ben vezették be az új zeneis­kolai tantervet — megjelent a Rendtartás is — megteremtőd­tek a feltételek a tehetséggon­dozásra és a tömegoktatásra egyaránt. A kettő ugyanis csak együtt hozhat eredményeket. A zene népszerűségét és de­mokratizmusát jelzi, hogy a ze­neoktatásban részesülők 41,1 százaléka a megyében a fizikai dolgozók gyermekeiből áll. A hirtelen — valójában évről évre fokozatosan — megnöve­kedett igények azonban már- már szétfeszítik az iskolák fa­lait, teherbíróképességét... A megyében az idén 900 új nö­vendék jelentkezett zeneokta­tásra, de csak 650 gyereket tudtak felvenni, helyhiány mi­att. De a zenetanárok sem bírják a terhelést, a sokirányú elfoglaltságot, pedig számuk az évek során a megyében 135- re gyarapodott. Mégis kevesen vannak. Ezért is helyeselhető, hogy a városok és nagyobb községek iskolái és művelődési házai önállóan is szervezik a zeneok­tatást. Kilenc zeneoktatói munkaközösség is részt vesz a zene népszerűsítésében, örven­detesnek tartják a szakembe­rek, hogy a tömegoktatás nagy­arányú felfutásával együtt szép eredményeket hozott a tehetségek nevelése is. Tavaly 22 fiatal jelentkezett a zenemű­vészeti szakközépiskolákba, s közülük tizenkilencet fel is vettek, ami arányait tekintve jóval magasabb az országos át­lagnál. Jó kezekben vannak hát a zenei tehetségek me­gyénkben, nem kallódnak el a már említett zsúfoltság, rossz szóval élve: futószalag- szerű oktatás közben sem. Jó irányban halad megyénk­ben a zenei képzés, de a szo­rító gondok is éreztetik hatásu­kat és távlatilag intézkedést sürgetnek. Elsősorban a me­gyeszékhely szenved helyhiány miatt, a régi zeneiskola már nem bírja befogadni az „ost­romlókat”. Nem könnyű úgy megszervezni a zenei órákat, hogy azok a késő délutáni idő­re essenek, amikor a gyerme­kek az általános és középisko­lai tanulmányaik után a zené­vel foglalkozhatnak. De említ­hetjük a hangszerpark és kottaállomány szegényességét is iskoláinkban, a magas hang­szerárakat, amelyek jócskán lecsökkentik az iskolák vásár­lási lehetőségeit. Még mindig kevés a zenetanár, a meglévők leterheltsége magas fokú, jó néhányan zenekarok tagjai, aktív zenészek és komoly ze­nei rendezvények állandó sze­replői is. E lismerés illeti a zenetaná­rok tevékenységét, akik olyan közművelődési munkát végeznek, amelynek eredménye: nemcsak a mainál több a zenélő fiatal és felnőtt. Fáradozásuk nyomán kialakult egy hangversenysze­rető és -látogató közönség is. Páll Géza Hernádi Judit, ö az, akiről minden műfaj­ban eszünkbe juthat valami, de ami sohasem középszerű. Hírlik róla, hogy már-már a vadságig egyenes, nyers, őszinte ember. — Milyen a modorod? Szemében kaján kis fény villan: — Meg fogsz lepődni, engem... szeretnek! Pedig nem vagyok édelgő típus. Ha valami igazságtalanság történik körülöttem, vagy ép­pen velem, akkor aztán ... — Gyakran vannak konfliktusaid? — Ahányszor kell! — S nem félsz, hogy elriasztod magad mel­lől az embereket? — A legtöbb konfliktussal, érdekes módon még barátokat is szerzek. Egyébként a fron­tális ütközéseknek megvan az a jó tulajdonsá­ga, hogy szemtől-szemben zajlanak. — Mondj egyet! — Például itt volt a szilveszteri műsor. Az eredeti rendezői koncepció szerint a szereplők éjfélkor a színpadon koccintanak. Nem vol­tam rá hajlandó. Kérdezték, miért nem. Mondtam, mert van kivel koccintanom az új­évre. Hívjam meg őt is! Na jó, hát akkor megmondom az igazat. Én ezt az egész szil­veszteri nyilvános koccintgatást ízléstelennek tartom. A színész dolga az, hogy eljátssza a szerepét, és nem az, hogy magánéletének moz­zanatait reprodukálja a plénum előtt, szóra­koztatás gyanánt. — Nem félsz, hogy ez a stáb nem hív töb­bet? — Félek ..., nem félek..., nem ez a kér­dés. Az apró kis cselek ellen nemigen tudok védekezni. Mondjuk: nem vagyok szimpatikus egy gyártásvezetőnek. Felkérnek egy tévésze­repre, de a forgatókönyv nem érkezik meg ... És esetleg valakiben kialakul a vélemény: Hernádi nagyképű vagy link. Hát ilyen meg­esik! — Azért nem mindegyik forgatókönyv „kószál el”. — Szerencsére, Mint ahogy Molnár Ferenc Csendélet című színművének televíziós forga­tókönyve sem. Huszti Péter a partnerem, s a cselekmény röviden két színész csatározása, életük nevetséges vagy éppen fájdalmas konfliktusai. Örömmel csináltuk, remélem a nézőknek is tetszeni fog. Hernádi Juditot lehet szeretni, lehet nem szeretni, egy biztos: alakításai a villámtréfá­tól a nagy szerepekig szívből munkáltak, ma­radandó élményt nyújtanak. S közben szép szavak a skatulyák: vérbeli komika. Született dizőz, ügyeletes szexbomba, valódi drámai színésznő... Hernádi pedig ideig-óráig marad egyik-má­sik szerepkörben, hogy aztán villámgyorsan váltson. A budapesti tavaszi fesztiválon, a Vígszínházban bemutatott Schiller-darab, a Don Carlos, Eboly hercegnőjét alakítja. — Született gonosz ez az asszony? Hevesen tiltakozik. — Nem, nem, dehogy! Eboly tulajdonkép­pen nagyszerű tulajdonságokkal rendelkező nő. Egy baj van csak, hogy van rajta kívül egy királynő is. A hercegnő úrhatnám, nagy- ratörő, és azt hiszem, egy kicsit szerelmes Don Carlosba. S miután mint nőt megalázzák, tör­vényszerűen el kell követnie azt a bűnt, amely a bukását jelenti. Miközben a darabról, szerepről, partnerek­ről mesél, eltűnik a kockás pokrócba bugyo- lált kora reggeli világfájdalom. Egy kócos, csillogó szemű lány beszél lelkesedéssel a pá­lyáról, amit szenvedélyesen szeret. — Mi lenne, ha nem játszhatnál többet? Elkomolyodik. — Néha megpróbálom elhitetni magammal, hogy én ezt a pályát bármikor abbahagyha­tom. Hogy na és, akkor csinálok mást. Ez nem igaz. Én soha, de soha nem akartam más len­ni, csak színésznő. De, ha mégis abba kéne hagynom.. . ... rám kacsint és kitör belőle a nevetés ... — ... akkor utcaseprő lennék. De mindig a Vígszínház körül sepernék, hogy lássák, mit tettek velem ... N. Sz. di. Anyaga kikészített gy kikészítetlen, szőrösen gyott bőr. Formája szerint ylábas, de Szatmárban a lábas volt az elterjedtebb, íészíthette bárki, de készít- tték mesterek is. Ecsedi nagyidejű adatköz- t így beszélik el készítését. l bocskor — az itteni — gyesorrú volt, az orrán ymásra volt hajtva és agőtve. Nyáron a pucér ara vékony kapcát tettünk, ajd a kantárt, a bocskor- íjat körül-körülvettük a Itett kapcán négyszer-öt- ar is, ezután befűztük élő­ár a belső saroklyukba, az- án a külsőbe. Majd körül- ttük a lábunkfején az ol- üszíj alá, ahonnan a fűzés- 1 átalmentünk a belső ol- lszíjra, majd aláhúzással kötöttük. Télen, amikor a kony kapcát a lábra he- aztük, szénába léptünk, ajd a lábunkat a szénával yütt felső bocskorkapcába ttük, a kapcát feltekertük, V vettük fel a bocskort és főttük fel. Olyan csinosan sg lehetett csinálni, hogy rámás csizma elbújhatott ellette.” A csizma valószínűen a zépkorban török közvetí- ssel érkezik hozzánk. Ma- a szó oszmán-török ere- tű és szerb-horvát közve- éssel kerül nyelvünkbe, tszítője a csizmadia mester, :i javításával is foglalkozik. A mai, a csizmaszártól kü- n szabott fejű és a bélés- Iphoz meg a rámához sze- zett-talpú csizmákig bizony hosszú volt az út. Megelőzte mindezt hogy a szárat már nem kétoldalt, hanem hátul, egy helyen varrták össze, de még a szár és a fej egybe volt és a toroknál a megázta­tott bőrt a lábfej hajlatának formájára ványoló deszkán formálták, majd a hergelő nevű szerszám segítségével nyújtották. A szatmári pa­rasztság számára készült, vá­sárokon árult, nyelvesen sza­bottfejű ünneplő „boksz csizmák”, de a hétköznapi „zsíros” vagy „vikszos” bőr­ből készült munkacsizmák is már e századi lábbelik. A csizmák szárteteje egyenlete­sen kerek lesz, a viselő csiz­ma szára béleletlen, az ün­neplőé keményre bélelt gabo­nacsirizzel és zsákvászonnal. A szár felülje elöl szívalakú­ra kivágva, három ágból fo­nott bőrszegővel díszítve, ró­zsalakú bőrgombbal ellátva. Ma ötvenéves korom után is előttem vannak azok a szép bőrrózsagombok, amint édesapám gyermekkori pi­cinyke konyhánk falipolcá­ra sorba lerakja őket, me­lyeket az ablaknál lévő bank- linál ülő segítsége, édesanyám készített. A késő szálkái éj­szakába nyúlóan önfeledten bámultam, ahogyan anyám fonja a háromágú csizmasze­gőt, melyhez a hosszú bőr- szíjjakat apám egy kis kerek bőrdarabkából, borotvaéles suszterkése segítségével va­rázsolt elő. (Ma sem értem, hogyan forgott ki olyan hosz- szú bőrszíj abból a kis ke­rek bőrdarabból!) Közben felváltva dalolgattak, olykor­olykor egymással évelődve a nótákban, mert ilyenek is fel­röppentek munka közben: „De szeretném látni azt a csizmadiát, / Aki nékem le­ánybőrből varrna ráncos csizmát. / Leánybőrből a szárát /Asszonynyelvből a talpát” ... Bizony húzódnia kellett apámnak a daliása után, ne­hogy másnapra kékfoltos le­gyen az oldala ... Farkas József Solohov emlékezete S okunknak lett egyik leg­kedvesebb olvasmánya a Csendes Don, Solohov hatalmas regényfolyama, mely­nek cselekménye hömpölyögve áradva ragadott magával, sze­replői szinte személyes ismerő­seink ma is. Nemzedékek ne­velkednek fel a helytállás, s minden körülmények közötl vállalt felelősség példáját adc másik Solohov-könyvön, as Emberi sorson. Olvastuk eze­ket diákként, amikor kötelezd volt, s féltünk tőle. És olvas­suk, forgatjuk most, felnőtt fej­jel, mert olyan könyvek ezek amelyeket újra el kell olvasni melyek nélkül szegényebbet volnánk .. . Meghalt a Csendes Don, as Emberi sors, a Feltört ugai írója. Kedden jelentette £ TASZSZ, hogy hosszan tartó be­tegség után, életének 79. esz­tendejében elhunyt Mihail So­lohov, a szovjet irodalom egyik legkiválóbb alakja. Parasztcsaládban született 1905-ben. Már 17 évesen részt vett a polgárháború harcaiban, a második világháborúban a Pravda, a Krasznaja Zvezda és a TASZSZ haditudósítója­ként tevékenykedett. Attól a rövid időtől eltekintve, amikor két esztendőn át Moszkvában lakott, életét egy kis faluban, a rosztovi kerületi Vjosenszka- jaban töltötte, ahol született, s ahol a halál érte. Első novellásköteteit alig húszéves korában adta ki, leg­híresebb műve, a Csendes Don kötetei 1928—40 között jelen­tek meg — ezt a regényt a világ számos nyelvére lefordí­tották. első, 1941-es magyar nyelvű kiadását napjainkig még további kilenc kiadás kö­vette. Említett regényeiből és még több alkotásából készültek nagysikerű filmek. Solohov haláláig tagja volt az SZKP Központi Bizottságá­nak, küldötte a legfelsőbb ta­nácsnak. Az írószövetségben vezetőségi titkári tisztet töltött be, tagja volt a Szovjet Tudo­mányos' Akadémiának. Kitün­tették többek között a Lenin- renddel és a Szovjetunió álla­mi díjával. Irodalmi tevékeny­ségéért 1965-ben kapta meg a Nobel-díjat. Nekrológjában, melyet számos szovjet vezető írt alá, többek között kieme­lik, hogy művészi kifejező erejű alkotásai a világ forra­dalmi átlakításáról szóltak, s rendkívül nagy hatást gyako­roltak az emberiség haladó kultúrájára. Nekünk, olvasó­inak ez azt jelenti, hogy az utánunk következő nemzedé­keknek is — remélhetőleg — egyik legkedvesebb könyve lesz majd a Csendes Don ... be.

Next

/
Oldalképek
Tartalom