Kelet-Magyarország, 1984. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-21 / 17. szám
4ft HÉTVÉGI M — Hoi van ez a falu? — A Tisza partján, Ven- csellő mellett. Ügy 35 kilométerre Nyíregyházától. Kurtára nyírott hajú, félszeg elsős voltam a gimnáziumban, amikor először hallottam Balsa nevét. Az a fiú, akivel először barátkoztam össze az osztálytársaim közül, Orosz Laci volt Balsáról. Kollégiumban lakott, csak az engedélyezett hétvégeken utazhatott haza szüleihez. Egy alkalommal, amikor elköszönt, azt is megtudtam: azzal a kis „csühögővel” jár Balsára, mely végigfütyülte-dohog- ta a várost. Ennek bizony már húsz esztendeje ... Eltűnt a városból a kisvasút, kiköltöztették a nagyállomás mellé. És eltűnt hosz- szú évekre Laci barátom is érettségi után — szétváltak útjaink. Bennem azonban ott lappang azóta is az emlékek sora Balsáról — állottá azóta oly ritkán jutottam el. — Lassan menjünk — mondtam az autóban. — Itt van az állomás, itt fordul a sín a Tisza-part felé ... Ott... ott, abban a kanyarban van a ház, ha jól emlékszem. Megismerem majd a kerítés mögötti külön álló háromszögletű pincelejáratról.... Ott van! Álljunk meg! Széles mosollyal lépett ki a hátsó udvarról Orosz Laci bácsi, aki számomra nem a balsai iskola tanára, hanem Laci barátom édesapja. — Menj csak be a szobába, ismered a járást. Én átöltözöm ... A ház körül dolgozgattam. Tudod, ma csak 11-től van órám kivételesen, kicsit később láthattam hát a munkához idehaza. Jolán- ka nénéd elment reggel dolgozni. — Nincs még nyugdíjban? ' — Dehogyisnem ... Jó időt lehúzott a takarékszövetkezetnél itt Balsán. Most újra behívták Vencsellőre a központba, elkél a segítsége, úgy látszik ... Nekem meg még van egy évem a nyugdíjig. — Hány éve is? ... — Itt Balsán? Harminchatodik ... Negyvennyolcban kerültem az iskolához képesítés nélküli tanárként. Nem messziről, hiszen tudod: Vencsellőről. a — Menjünk át nagymamához! Nem kellett sokat nógatnia Laci barátomnak, felkaptunk a biciklire, gyorsan átkarikáztunk Vencsellőre. Hétágra sütött a nap, ragyogó nyár volt azon a szünidőn, ledobtuk az inget is útközben. Egy kicsit tétováztunk a falu szélén — ne forduljunk-e inkább a Tisza felé. Aztán mégiscsak továbbmentünk. Á nagymamánál süteményt is kaptunk, megnézegettük a fakult, régi fényképeket, érdekes könyvek is előkerültek az öreg szekrényből. Utólag bevallhatom: még egy pohár sört is megittunk a híres-nevezetes Sörkerb ben. 16 évesek voltunk és szomjasak. — Hány gyerek tanul ma az iskolában? — Viszonylag kevés. Néhány híján másfél száz. Annak idején, amikor kezdtem, kétszer ennyi is volt! öregszik a falu .. . Habár, éppen a minap érdeklődtem az óvodában — van azért utánpótlás. Nyolc osztály, tízegynéhány pedagógus, barátságos iskola, életvidám gyerekek. Idill? Szó sincs róla. Inkább úgy fogalmaznám: afféle kis sziget egy 1350 lelkes faluban. A jövő ígéreteinek szigete. De vajon milyenek ezek az ígéretek? Az itt felnövő lurkók és leánykák hová sodródnak majdan? Van-e olyan kapaszkodójuk, melyet megragadhatnak, hogy szülőfalujukhoz kössék későbbi életüket? — Sajnos, kevés. Nem is az a baj, hogy kicsi a település, jól megvagyunk mi itt. Inkább ott a gond, hogy helyben nincs semmilyen munkalehetőség. Ha a fiatal szakmát tanul valahol, akkor bizony ritkán talál magának idehaza munkát. Itt van ugye a téesz. A gá- vavencsellői Szabadság. Ez nyújt némi lehetőséget. Vencsellőn ott az ipari szövetkezet, abban is talál munkát sok lárvy és asszony. De ez sem elég. A férfiak közül sokan eljárnak. — Három fiam van, de azt hiszem, nem lesz köny- nyű bármelyiket is hazacsalogatni! — Kuknyó Jánosné nagykabátban álldogál Lab- banczék udvarán a Nagyváradi utcában. Átszaladt egy kicsit, a harmadik szomszédban lakik. — A legidősebb huszonöt éves. Miskolcon dolgozik a Lenin Kohászati Műveknél. Ellenőr a kohóknál. Munkásszálláson lakik szegénykém, hétvégeken jár haza. A másik két fiú középiskolás, Nyíregyházán tanulnak. Az egyik a köz- gazdaságiban, a másik meg az egészségügyi szakközépben. A Kölcseyben, — Orvosnak készül — veti közbe vidáman a szomszédasszony, Labbanczné. — Hej, hosszú még addig az idő. Majd meglátjuk, mire jut... No, de megyek is én, mert a busz is megy! A két ló már megfordult a kocsival a szűk udvaron. — Pár betongerendát hoztunk — magyarázza a házigazda. — Tudja, a kerítés ... — mutat az utca felé. — Meg kell csinálni a tavaszon. — Ez a szülők háza volt talán? — Nem, nem. Hetvenhétben vettük. Három évig anyuéknál laktunk — nevet a fiatalasszony. — Az uram vencsellői, én meg balsai vagyok. Gondolkodtunk is, hol telepedjünk meg. Vencsellőn már meg is volt a házhely! — De aztán mégiscsak ide döntöttünk — veszi át a szót a férje. — Én a téesz- ben dolgozom, traktoros vagyok. Nem is sok a távol? ság a két falu között. Megvettük hát ezt a házat 90 ezerért, jól megvagyunk benne a két gyerekkel. — No, persze, azóta már sok mindent átalakítottunk! Új, nagy ablakot elölre, meg fürdőszobát is ... Megzörren hátul az ól. — Hány disznó van? — Most nyolcat nevelünk. Leadjuk a szövetkezetnek. Van velük munka! Meg aztán van egy kis bérelt föld is, vagy háromszáz öl, ott krumpli szokott lenni. Itt a kert is ... — Azok a fácskák .. . — Fiatal gyümölcsfák. Alma, körte,' cseresznye. Nem sok, csak amit mi megeszünk. — A téesz hogy fizet? — Nem panaszkodhatom. Igaz, meg kell dolgozni érte. Ha megindul a munka, 12 órázunk. Tudja, én nagy gépen vagyok, John Deeren! Aztán, hogy miképp fog most zárni a téesz, hát. .. Nehéz év volt a tavalyi az aszály miatt. Lesétáltunk a kertbe is Oroszéknál. Pár száz méterre már a Tisza kanyarog. — Meg is szenvedünk tőle időnként — legyint a házigazda. — Volt, hogy a víz alól szedtük a krumplit, mentettük, amit lehetett. Bámészkodom. — Arra van a híd. ugye? — Igen, meg ott van a kis rév is. Sétáljatok le, biztosan rég jártál arra. Feltűnik a felrobbantott balsai híd megmaradt része. Már csak az áradások idején van alatta víz. Ott. .. talán éppen az a kiálló vasrúd sértette fel a tenyerem 18 évvel ezelőtt. Tilos volt, persze, hogy tilos felmászni. De hát ki látott már olyan ifjú legényt, aki kihagyná a lehetőséget. („Nézd csak, biztosan ide rakták a robbanóanyagot az utászok! Aha ... Hű, innen hogy be lőhették az utat!”) Motor dünnyög fel a túlsó parton. Tényleg régen jártam itt: már kis lapátkerék forog a komp oldalán, már nem a vaskampójú rúddal húzza-vonja a révész a járművét. — Két kerékpáros, látják. Ennyi a forgalom ilyentájt. De jöjjenek beljebb. Bent aztán szabadkozik egy kicsit Lénárt Ferenc: az olajkályha darabokban, mert nem működött rendesen. — Megbütykölöm én, most van egy kis idő, ritkán fordulok a komppal. Nyáron bezzeg! Akkor alig van megállás. Megesik, hogy tíz autó is áll sorban a parton. Esztendeje lesz áprilisban, hogy itt vagyok. Előtte két évig a másik révnél, a nagyobbnál voltam. Ánnak előtte meg a tiszai hajózásnál 11 évig. Nézze csak! Igazolványok: kishajóvezetői, motorkezelői, uszálykormányosi, úszómunkagépkezelői, belvízi hajózási... — Jártam a Tiszát folyton. De aztán: család, gyerek ... Idehaza kerestem munkát. Kutya vakkant odakint. — No, Moszat jelez. Vár rám valaki. Üjra zakatolni kezd a kis motor, a lapátkerék' alatt csobog a víz. A távolban felrikkant az indulásra kész kisvonat. Nekiveselkedik másfél órás útjának Nyíregyházáig. Az iskolában becsöngetnek, zajosan tódulnak a gyerekek a termekbe. Nem tudni még, közülük hányán ülnek majd fel nehéz búcsú után a kisvo- natra (ha megéri azt az időt a vasútvonal . . .) — s csak látogatóba térnek haza időnként. A balsaiak remélik: nem mindannyian ... Tarnavölgyi György Barangolások Balsai hétköznapok „már kis lapátkerék forog az oldalán..(Gaál Béla felvétele)
