Kelet-Magyarország, 1984. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-21 / 17. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET <— Munkásoknak, fiataloknak Filmklubok megyénkben Nincs irgalom — s ezút­tal a fenyegetést beváltják. Legalábbis az archív film- j klubok sorozatnyitó olasz filmjében, amely a háború befejezése utáni hónapok eseményeit mutatja be An­gela és Jerry, a néger ka­il tona sorsán keresztül. A neorealista alkotást még ( nyolc film követi februártól június közepéig. A filmművészet igazi ér- I tékeire kíváncsiak tábora £ jelentősnek mondható me­I gyénkben. Az archív film­kluboknak hágyománya van. Az 1983/84-es évadban a megyeszékhelyen kívül Mátészalkán, Vásárosna- ményban, Nyírbátorban, Nagykállóban és Kisvárdán összesen négy és fél ezren váltottak bérletet. Október­től január közepéig kilenc filmalkotást vetítettek a klubelőadásokon. Érdeklő­dés kísérte Luis Bunuel ■ filmjeit, valamint az 1902 és 1928 között forgatott szürrealista néma kisfilme- ket. A folytatás is tartogat igazi élményeket. A jelzett olasz neorealista alkotások mellett a nagy filmes egyé­niség, Francois Truffaut rendezései fémjelzik a kí­nálatot. A városi filmklubokkal párhuzamosan az év első I felében Nagyhalászban, Ajakon, Űjfehértón és Ti- szavasváriban is lesznek klubvetítések. A műsoron szintén kilenc film szere­pel, közöttük három japán siker. Egyedi műsorral mű­ködnek az ifjúsági archív filmklubok Fehérgyarma­ton két előadással, Vaján, Demecserben, a kisvárdai ipari szakmunkásképzőben, Nyírteleken, Mátészalkán és Ibrányban egy-egy előadás­sal. A helyi szervezőkön sok múlik. Bizonyítja ezt Má­tészalka példája, ahol képe­sek voltak egyszerre meg­szervezni a felnőttek és külön a fiatalok filmklub­ját. Országos összehasonlítás- i ban is eredményes munká­ról beszélhetünk. Jelenleg a 19 megyében kétszáz archív filmklub van, ebből 18 — az országos átlagnál jóval több — Szabolcs-Szatmár- ban. Az igény ösztönözte a megyei moziüzemi vállala­tot egy új forma, a Kortárs filmklub megszervezésére, egyelőre csak kísérleti jel­leggel. A MOKÉP féléven­ként nyolc filmet küld le a; mozikba. A kortárs film­művészet olyan reprezenta­tív alkotásait, melyeknek később lesz az országos be-: mutatója, illetve nem is kerülnek forgalmazásba. A nehezebben emészthető, töprengésre késztető új al­kotásokat bérletes formá­ban február 7-től három he­lyen vetítik: Nyíregyházán a Béke moziban, Mátészal­kán és Fehérgyarmaton. A Kortárs filmklub mű­sorából kiemeljük Fassbin­der filmjét, a Lolá-t, amely az ötvenes évek NSZK-já- nak társadalomkritikája egy kurtizán szemszögéből.1 Az élet és halál, a művészet; és a valóság összefüggése-1 inek vizsgálata foglalkoz-* tatta Wajdát, a neves lengyel! filmrendezőt Karmester cí­mű filmjében. A mai szov­jet valóság újszerű ábrázo­lása a Valaki kopogott cí­mű szovjet alkotás. Emlék szel még Dolly Belire? — ez az 1981-es jugoszláv film a hatvanas évek Szarajevó­ját mutatja be és benne a kamaszok világát, bájos, utánozhatatlan derűvel. — Akik szeretik tovább­gondolni a látottakat, azok bizonyára nem csalódnak a Kortárs filmklub előadása­iban. Sajnos filmcserék az archív filmklubokban ősz­szel is előfordultak, mert 3; Filmtudományi Intézettől függ, megkapjuk-e a kért kópiákat — mondta Sarka-| di Gábor, a megyei mozi­üzemi vállalat filmklulí szakelőadója. — A kluboké kai elsődleges célunk tol vábbra sem az, hogy külön­legességeket kínáljunk Azoknak kívánunk élmény: szerezni, akik a filmtörté­netben szeretnének még tá­jékozottabbak lenni. Hasonló céllal láttak hoz­zá az üzemi munkásfilm­klubok hálózatának kiépíté­séhez. A korábbi próbálj kozások rendre kudarcot szenvedtek, mert a forgal-l mazási szabályok leszűkí­tették a kiválaszható filmet® körét. A színesebb témává-^ lasztékról tájékoztató körlej velet már elküldték a gyá4 rak, üzemek vezetőihez^ Egyelőre csak a megye-: székhelyen és Mátészalkán hívnák életre a munkahelyi filmklubokat. (rg) 1984. január 21. e Három betű: rm A szómágia mestere A trágárságnak nincs létjogosultsága! Mai nyelvújítók írók, költők nyelvi leleményei Három betű — és mily so­kat jelent: így kezdhetnők a Poe-ra való emlékezést. Vagy akár így is: A modern iroda­lom születése. 175 éve ugyan­is nemcsak Edgar Allan Poe, a fiatal amerikai irodalom­nak első világirodalmi ran­gú — s alighanem mindmá­ig legnagyobb — írója és köl­tője jött a világra, hanem személyével mindaz, amit máig modernnek érzünk. Mégpedig- a legkülönbözőbb tekintetben. De ne vágjunk elébe: a gyermek, aki 1809. január 15- én Bostonban egy épp ott időző déli vándorkomédiás házaspár fiaként megszüle­tett, majd korán árvává lett, hiába kapott jó nevelést egy ugyancsak déli dohánykeres­kedő jóvoltából, — korán be­következett haláláig zabolát­lanul élt. Angliában volt kis­iskolás, de az egyetemről már ugyanúgy kártyaadósságok miatt tanácsolták el, mint a West Point-i katonaiskolá­ról. Üjságíró lett, szerkesztő, kritikus, esztéta, novellista és nagy költő, közben folyvást vándorolt, ivott, szerelmeske­dett és noha rengeteget dol­gozott, sokszor szinte nyo­morban élt, negyvenéves ko­rában pedig, máig is tisztá­zatlan, mondhatni rejtélyes körülmények között halt meg. És ezzel a mindennel elége­detlen, hajszolt, önpusztító, különös élettel összefért a szépség addig páratlan (mert tudatos) tisztelete, a l’art pour l’art elvének hirdetése, és mi több: megvalósítása. Poe nagyszerű formamű­vész, az angol nyelv szépsé­geinek soha nem látott ki- bontakoztatója: a ritmus, ze­neiség, hangulatteremtés, szómágia máig fölül nem múlt mestere, a romantikus érzelemgazdagság megverse- lője, akinek hatása nélkül nemcsak az angol és amerikai költészet fejlődése elképzel­hetetlen, hanem a formán el­indítója volt a szimbolizmus­nak, tehát az első dekadens és mégis megejtően szép „iz­musnak”, a. modernség első mozdulásának ... Versei má­ig is szólnak — magyarul is; szinte fordíthaíatlan remek­művének, A holló-nak át­ültetését tucatnyi költőnk próbálta meg, s Tóth Árpád immár klasszikus fordítása költői köztudatunkba is szer­vesen beépült. Halhatatlan tehát mint (mondhatni) az első modern költő — no de nem kevésbé fontos, ami finom lírájával Edgar Allan Poe épp ellentétes: vaskosan nyers, sőt olykor horror ele­mekkel építkező prózája is. Elbeszélései szintén iskolát teremtettek; szűkszavúan iszonytató írásai, köztük a detektívtörténetek első s mindmáig felül nem múlt példái: a tiszta logika és megfoghatatlan (olykor már kafkai) szorongás légkörében játszódnak, mégpedig egy­szerre. Ez a ridegen szigorú és mégis szorongó elme nem ri­adt vissza a szélsőségesen vadromantikus fantasztikum­tól sem: egészen a sci-fi vilá­gáig merészkedett előre, me­gint csak évtizedekkel meg­előzve a műfaj európai meg­alapítóit. Ismét más műve­ivel pedig olykor már szin­te a szürrealista próza előfu­tára. Nem véletlen, hogy e prózát máig kiemelkedően Babits szólaltatta meg ma­gyarul ... Amerika nem adott még nagyobb írót, többarcú klasszikusa pedig tán az egész világirodalomnak sincs. Megszoktuk, hogy csupán a klasszikus irodalmat tekint­jük mérvadónak anyanyel­vűnk használata dolgában, holott nyelvünk fejlődése most sincs rosszabb kezek­ben, mint régen, s nem is kell kizárólag legkiválóbb élő író­ink példájára hivatkozni, egy szinte véletlenszerű válogatás is meggyőző lehet. Fiatal költőnk, Bari Károly verseskötete, A némaság könyve, telistele van az önálló nyelvteremtés mozzanataival. Lapjain „zúzmara-trónon zu- zorgó ősz” gazdagítja képze­letünket, s ugyanitt, a Mo­tyogva című költeményben „sovány lovat hajkál a kék lábú / cigánylány”. Könnyen kitalálhatjuk a szövegkörnye­zetből a .hajszol’ ige egyéni­tett változatával van dolgunk. Ugyanígy fejthetjük meg a szövegösszefüggés révén a „gerhegő beteg cigánylovak”, a „korkotyinoló békák” szó- kapcsolatok kiemelt része­inek jelentését. Termékenyen hatott Ora- vecz Imre költészetére az észak-amerikai indián fol­klórral való megismerkedés. A költő szülőfaluja, Szajlá s a népmondabeli indián tele­pülés, Oaribi közelít egy­máshoz A hopik könyve cí­mű kötet lapjain. Találunk ebben a műben egyénien-újszerűen használt magyar szavakat: az érzés átforrósodik, / és kihidegszik” — írja Oravec?; a pety­hüdt szót petyüdt változat­ban találjuk (nem hinném, hogy sajtóhiba volna; a pe­tyüdt azonban nem szerepel a tájszótárakban). Magyar „szaknyelvet” alkot Oravecz a hopi indiánok eszmerend­szerének, hiedelemvilágának megközelítésében: , rezgés- központ, földtesttudomány stb., s átvesz índián szava­kat, a szövegösszefüggés se­gítségével vagy más módon világítva rá jelentésükre: „a kacsinák az élet láthatatlan erőinek szellemei”; mongkó (=jogar), kiva, mely „befo­gadja az embert” stb. Újszerű megoldásokra buk­kanhatunk Orbán Ottó Hely­zetünk az óceánon című — nehezen értelmezhető, de gondolatilag-nyelvileg izgal­mas versregényében: „A gyönyörű Adél — ez volt az ő címszava a szájlexikon­ban”; a rágalmazás hadmoz­dulatait a nyál-háború kife­jezéssel foglalja össze; a rá­galmazó névtelen levél Orbán szerint: kígyóposta. A próza mintha valame­lyest kevesebb lehetőséget mutatna a nyelv gyarapítá­sára: szorosabban kötődik a társadalom használta beszélt nyelvhez. De itt is nyilván­való a gazdagodás ténye. Gyurkovics Tibor merőben szórakoztató célzatú kis kö­tetében (Üdv a tolvajnak!) például a szójáték az első számú forrása a nyelvi hu­mornak. Hernádi Gyula regényét, a helyenként igen szellemesen megírt, tudományos-fantasz­tikus történetekben bővelke­dő Drakulát most csupán egyetlen — kényes — vo­natkozásban említem. A trá­gárságról, bizonyos cselekvé­sek, testrészek nyers néven nevezéséről van szó; sajnos, mindennapi élményünkről utcán, négy fal között, utazás közben stb. Hernádi a durva szavakat nem pontozza ki, pontosan rögzíti az irodaimi nyelvünk­ben ma még legalábbis trá­gár hangulatú szóalakokat. Ennek jogosultsága azonban még további kutatást érde­melne. K. Zs. Edgar Allan Poe: Álom az álomban Vedd még e csókot, édesem! Mostan megyek, elbúcsúzom És ez legyen a búcsúszóm: Igazat mondtál énnekem, Bús álom az én életem: Eltűnt reményem csillaga, Mindegy, nappal vagy éjszaka, Való volt-e, vagy látomány, Ma már mi sem maradt nyomán. Minden, mi van e bús világon, Álomba ködlő furcsa álom. Állok viharzó part előtt, A tengerár lihegve bőg. Kezemben emlékek, romok, Arany fövény, arany homok. — Nézem, hogy hullanak ezek A könnyű, semmi porszemek És könnyezek — és könnyezek! Ó Istenem! bárhogy fogom A porba hull lágy homlokom! Ó Istenem! nem menekül Egy szem se a vizek elül? Hát minden-minden e világon Álomba ködlő furcsa álom? (Kosztolányi Dezső fordítása) rögzíthetett, a mozdulat, ahogy a fiúk visszaintenek az aprócska halom tetejéről, ahonnan még egyszer vissza­nézve, láthatták a mama ke­rítésre támaszkodó szomorú fájdalomba görbedt alakját. Az utolsó istenhozzádra len­dülő kéz emléke. Ennyi ma­radt. Mert a fiúk mind el­mentek. Aztán a levelek: „Kemé­nyen püföljük a fasisztákat!”, „Vigyázzon magára, mama!” Később a „phoronkák”, a hi­vatalos értesítők: „Fia ... hősi halált halt hazánk be­csületéért, függetlenségéért vívott csatában.” A mama hallgatta a híre­ket (olvasni nem tudott, a szomszédok olvasták a leve­leket és az értesítőket), az utolsókat is, egymás után: Pavel (1919—1941). Amikor 39-ben bátyja meghalt, Pa­vel elhatározta, hogy a helyé­re áll. A Kijevi Tüzértiszti Iskolában tanult. Kiváló tor­nász volt, verseket írt, az is­kola színjátszóköre számára egyfelvonásosokat. A szere­pekben maga is fellépett, de — számára is legfontosabb — kiváló hegedűs volt. „Ha tud­ná, mama, hogy játszom” — írta haza 1941-ben. És meg­halt a nagy háború első he­teiben, valahol a brjanszki fronton, mint a 141. tüzérez­red lövészzászlóaljának had­nagya. Vaszilij (1908—1943). A leg­vidámabb, legtevékenyebb Sztyepanov fiú. önállóan ta­nult meg kottát olvasni és hegedűn kottából játszani. Minden ifjúsági akcióban kezdeményező volt, ha fut­ballcsapatot kellett szervezni, ha társadalmi munkát. Aki, ha a szükség diktálta, cipész és fodrász is , tudott lenni és aki maga készítette hegedűn játszott. A háború első napjaiban a frontra ment. A Krímben, a Keres alatti harcokban megsebe­sült, fogságba esett. Megszö­kött. Dnyepropetrovszk kör­nyékén sikerült kapcsolatot találnia a földalatti szerve­zettel, amely a partizánokhoz segítette. 1943. november 2- án, egy partizánakció teljesí­tése közben újra elfogták és 77 társával Nyikopol város határában agyonlőtték ... Iván (1915—1943). Az Ord- zsonokidzéről elnevezett tisz­ti iskolán végzett, 1940-ben hadnagyként a finn háború­ban harcolt. 1941-ben a bje- lorusz fronton, bekerítésben, egységével az utolsó töltényig védekezett, majd fogságba esett, súlyos sebesülten. Ahogy felerősödött, megszö­kött, de elfogták. Csakhogy a harmadik próbálkozása volt sikeres. Éhségtől, sebláztól felholtan találtak rá, egy Ve- likijlesz nevű falu lakói. Rejtegették, táplálták. Gondviselői egyikével, egy helybeli lánnyal megszerették egymást, összeházasodtak. Felépülve sebesüléséből, par­tizánok összekötője, felderítő lett. A németek azonban egy titkos útján leleplezték, s le­tartóztatása elől menekülő­ben 1943. november 10-én, felesége szeme láttára (aki terhessége utolsó idejében volt) agyonlőtték. Hja (1917—1943) Tankista. A szaratovi páncélos katonai iskolán végzett, hadnagy. A háború első napjaiban súlyo­san megsebesül. Szülőfalujá­ban lábadozik anyja gondvi­selése mellett. Aztán ismét a front. Sztálingrád, kórház. Találkozás Alma-Atában az oda evakuált nővérével, Valentinával és egy levél: „Jól vagyok. Erős fonalakkal eszkábáltak össze, a sebem jól tartja magát. Hamarosan ismét odasózunk a fritzeknek. Sokat gondolok magára, gon­dolatban magával vagyok, Édesanyám, fia, Iljusa.” 1943. július 14-én Ilja Sztyepanov gárdakapitány a kurszki ki- szögellésnél kegyetlen tank­csatában a. Vitebety folyó birtoklásáért, hősi halált halt. Alexander, a legfiatalabb (1923—1943). önként jelent­kezett a hadseregbe. Rövid katonai kiképzés és a front, Sztálingrádnál, Megsárgult levele a múzeumi tárlóban olvasható: „Meglátja, mama, hamarosan győztesen térünk vissza! Ha a sors mégis úgy hozná, hogy elesnék, tudnia kell: a szovjet ember boldog­ságáért haltam meg, azért, hogy béke legyen a földön. Szasa.” 1943-ban Kijev köze­lében századával Alexan­der Sztyepanov elsőként kelt át a Dnyeperen. Tar­tották állásaikat, elképzel­hetetlen áldozatok árán. Hat dühödt támadást vertek visz- sza. Sztyepanov egyetlen életben maradottként fogadta a hetedik ellenséges rohamot. Utolsó tankelhárító gránátjá­val felrobbantotta magát, az őt bekerítő ellenséggel együtt. Halála után a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. Filip (1919—1945). Szenve­délyes növénytermesztő volt. 1939-ben az összoroszországi Mezőgazdasági Kiállításon mutatták be termelvényeit. Külön elismerést kapott ne­mesített cükorrépa-vetőmag- Ijaiért. A háborút ő is a Krímiben kezdte, mint Vaszilij öccse. Egyszer véletlenül találkoz­tak is. Vaszilij tudósított er­ről feleségéhez írt levelében: „Láttam Filipet! Véletlenül találkoztunk, egy órácskát beszélgettünk is ...” A 699-es lövészezred sorkatonája. 43- ban Harkov környékén súlyos sebesülten esett fogságba. A fasiszták mélyen Németor­szág belsejébe hurcolták. To­vábbi sorsáról a Nemzetközi Vöröskereszt tájékoztatta anyját: „Sztyepanov F. M. 1945. február 10-én, fogoly­táborban (szám: 326) az el­szenvedett kínzások követ­keztében halt meg.” Nyikolaj 45 augusztusában tért haza. 44 októbertől küz­döttek életéért az orvosok egy észak-kaukázusi kórházban. Jobb lábát repeszdarabok se- besítették meg súlyosan. Né­hányat operációval eltávolí­tottak. némelyiket élete végé­ig hordozta. Amikor mankójára támasz­kodva megállt a küszöbön — mesélte később ő maga —, a mama könnytelenül csak any- nvit kérdezett: — Hol voltál, fiam? — Kórházban, anyám. Nem akartam magában reményt ébreszteni. Nem hittem, hogy felépülök. 1963-ban, fronton szerzett sebesülésének következtében halt meg. Ennyi a dnyeprovkai ház, s az anya története dióhéjban. Utolsó éveit az idős asszony leányánál, Rosztovban élte. 1969-ben halt meg, 94 éves korában. Kívánságára a dnyeprovkai temetőben hán­tolták el, fiainak és a falu többi elesett hősének tisztele­tére emelt emlékmű mellé. Az öreg kis tanyai ház mellett ma múzeum áll. Ben­ne a fiúk apró tárgyai, sze­mélyes holmijai, a frontról küldött levelek, Iván egy ver­se, s a zeneszerszámok. És arcképek természetesen, amelyek az egész történetet hitelessé és személyessé te­szik. Állok a teremben, körben kilenc fénykép, középen a ti­zedik, az anya portréja. Egy bölcs, fáradt öregasszony néz ránk a képről, mélyre látó és sokat tudó szemekkel. A (kis csoportot, amellyel a falu vendégeként ott jártam, az általános iskolában úttö­rők köszöntötték. Teával, vajas pirítóssal. Ittuk a teát, bolgárok, csehek, lengyelek, mongolok, magyarok, néme­tek. Nem beszéltünk a hábo­rúról ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom