Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-10 / 291. szám

■ r 10. Beszélgetés Straub F. Brúnó akadémikussal Környezetvédő összmunka az emberért — Az előadását hallgatva, professzor úr. szöget ütött a fejembe az egyik megjegy­zése. Azt mondta: végre ma már együtt, egységesen ke­zelik a természetvédelmet és a környezetvédelmet... — ... és ennek örülök! Az is igaz viszont, hogy ennek az egységnek egyáltalán nincs nagy múltja nálunk — de ta­lán másutt sem. Tizenegy éve, hogy Stockholmban megtar­tották az első környezetvédel­mi világkonferenciát — ott került terítékre végre az a rengeteg gond, felgyülemlett baj, amelyekre sürgős orvos­lást kell találni. A rövid sum­mája talán az lehetett volna: vigyázzunk, emberek, ha ez így megy tovább, tönkretcsz- szük világunkat! A természet védelme ugyanis régi keletű dolog, de ma már kevés. An­nak idején ez azt jelentette, hogy egy-egy szép erdőt, ré­tet, hegyoldalt vagy vízpartot igyekeztek megóvni, lehetőleg érintetlenül hagyni —, hogy minél tovább élvezhessék az emberek, - kirándulhassanak oda és így tovább. Mintegy két évtizede merült föl elő­ször komolyabban, hogy a ter­mészetvédelem nem merülhet ki abban, hogy körülkerítjük a megóvásra szánt terüle­tet... Nemcsak közvetlenül okozhat ugyanis kárt az em­ber — azzal, hogy letépi a növényt, lelövi az állatokat vagy más módon rongálja a környezetét. Az emberi tevé­kenység sok területe okozhat mérhetetlen károkat a ter­mészetben — gyakran közvé­tett módon. Elegendő, ha az ipart említem, de sorolhat­nám az urbanizációt, a mo­torizációt is. A talajt, a leve­gőt, a vizet károsítja mindez — mégpedig aggasztó mér­tékben. Ez, amit környezet- szennyezésnek nevezünk, vég­ső soron a természeten, élő­világon keresztül visszahat az emberre. — Tehát nemcsak azt kell tekintetbe vennünk, hogy va­lami kellemetlenné válik az ember számára, vagy mond­juk kevesebb sast látunk a szabad természetben ... — Nem bizony — hanem azt is, hogy az emberi élet- feltételek miképp romlanak. Ezért nem lehet ma már kü­lönbséget tenni a természet- védelem és a környezet vé­delme között. A természetes és a mesterséges környezet bajai csak egységesen kezel­hetők. — Sokszor elhangzott már: nemcsak a „forróvá" vált i>roblémákat kell megoldani, hanem elsősorban a jövőre gondolva kell sorra venni a tennivalókat. — Ezt követeli a környe­zetvédelem logikája. Ma jó­szerivel afféle tűzoltómunka folyik, oda irányítjuk erőin­ket, ahol a legégetőbb a gond. Holott ma már azon kell tör­nünk a fejünket, hogy vajon milyen környezeti ártalmak okozhatnak súlyos bajokat a nem is távoli jövőben. Ezek­nek a lehetőség szerinti meg­előzése a nagy feladat. Hogy es ik egyetlen példát említ­sek: az úgynevezett „viz­űi íolló” kérdését. Nagyon szop és nagyon jó dolog, hogy a településeken egyre több helyütt fektetik le az ivóvizet szállító vezetéket. Az ellen­ben már több, mint aggasztó, hogy ezt távolról sem követi ugyanilyen tempóban a csa­tornázás, a szennyvíztisztítás kiépítése! Ma az olló szárai igen tágak emiatt: körülbelül kettő-egy az arány a vízveze­ték javára. • 1983. november 24-én Nyír­egyházán környezetvédelmi szakemberek tanácskoztak. Az interjú ekkor készült. — A talaj vízszintjének emelkedése a legfőbb gond? — Az csak az egyik, A má­sik súlyos probléma a felszín alatti vizek szennyezése: jó­vátehetetlen károk keletkez­hetnek. Ezért aztán szerin­tem — az anyagi lehetőségek szűkülése ellenére is — sür­gősen lépni kell a helységek csatornázásában, a szennyvíz- elhelyezésben. — Ha már a víznél tar­tunk: a folyóvizek állapota sok fejtörést okoz hazánkban is. — Talán még többet, mint másutt. Magyarország ugyan­is abban a kellemetlen hely­zetben van, hogy íőlyói szin­te kivétel nélkül határain túl erednek. Sok szennyezés te­hát nem tőlünk származik. Itt feltétlenül szükség van a nemzetközi együttműködésre, melynek keretéi már meg­vannak. Itt említhetem meg egyébként, hogy a helsinki egyezményből a gazdasági együttműködés mellett a környezetvédelmi „összmun­ka” az, ami legjobban teret hódított Európa-szerte. Az persze más kérdés, hogy min­denki egy kicsit másképp né­zi a maga kibocsátotta szeny- nyezést, mint azt, amit „kap”... — A folyóknál legalább nagyjából megállapítható, hogy hol kerül beléjük a szennyezés, hiszen az útja nyomon követhető. A levegő­szennyezés viszont „vándo­rol”. — Hát, igen, a szél hol in­nen, hol onnan fúj... Ebben az ügyben aztán tényleg csak közös megállapodással lehet dűlőre jutni. Az ENSZ-nek van egy európai gazdasági bizottsága, amelynek pár év­vel ezelőtti svájci ülésén ma­gam is részt vettem. Már ott körvonalazódott, hogy reális lehetősége van a megegye­zésnek, mely szerint az euró­pai államok 10—15 éven belül húsz százalékkal csökkentik területükön a légszennyezést. Csakis így lenne megoldható: ha mindenki benne van. — Savas esők — egyre töb­bet hallunk erről. — Sajnos. Főleg az NSZK- ból, vagy az északi országok­ból érkeznek riasztó hírek: erdők pusztulnak ki... Sa­vanyúvá válik a talaj, és oda •a növényzet. De komoly ká­rokat okoz a fémek korrózió­jának növekedésével is. Hogy mást ne mondjak, hazánkban becslések szerint ötmilliárd forintot eszik meg a rozsda évente, s ezt a légszennyezés hatása tovább gyarapítja. De megfigyelhető a kőszobrok, az utcai fák vagy éppen a ta­vak károsodása is. Azt, hogy az emberi szervezetre közvet­lenül milyen hatással van a savas eső, még nem is tud­juk ,.. — Azt viszont állítólag tud­juk, hogy az élelmiszerekben található növény védőszer­maradványok károsak... sen mondja, mert azért nem annyira egyértelmű a do­log... — Nyugaton „természetes" gyümölcsöt, zöldséget kínál- gatnak, olyat, amiben nincs vegyi anyag. — Ha akarom, elhiszem, ha akarom, nem... Én minden­esetre kétlem, hogy teljesen „tiszta” legyen az az alma. Nem hiszem, hogy olyan nagy lenne a veszély, mint aho­gyan azt állítják! Erre meg lehet találni a megfelelő vé­dekezést, a tudomány meg is fogja találni, ha kell. Abban viszont van igazság, hogy a földbe kerülő kemikáliák mennyisége nem megfelelő a legtöbb helyen. Sok műtrá­gyát szórnak ki, rosszul oszt­ják el . .. Ezen változtatni kell mielőbb, mert a termőta­laj kerül veszélybe! Másfelől ez gazdaságossági kérdés is — drágul a műtrágya, meg kell gondolni, mennyit hasz­nálunk föl. S hogy újra a tu­dományt említsem: két-há- rom évtized múlva várható, hogy kidolgozzák a levegő nitrogénjének fokozott fel- használását, ezzel sok lehet­séges probléma eltűnik. — Keletkeznek viszont újabb veszélyforrások: az atomerőmű hulladékára gon­dolok. — Ez most, hogy megindult a paksi atomerőmű, érthető­en foglalkoztatja a közvéle­ményt. Jómagam több, mint egy évtizede foglalkozom kü­lönféle nemzetközi bizottsá­gokban ezzel a kérdéssel. Tu­dom azt, hogy a hulladék— a kiégett fűtőelemek — igen magas radioaktivitású, ám az időleges, majd végleges elhe­lyezése szakmailag teljesen megoldott dolog. A másik szennyezési lehetőség, amit maga az erőmű kibocsát, szintén nem jelent gondot. Le kell szögeznem: az atomerő­mű az egyetlen olyan techni­kai berendezés, amelynek az egész rendszerét úgy dolgoz­ták ki, hogy a megengedett­nél lényegesen kisebb mér­tékben szennyezheti a kör­nyezetét! Pakson például csak töredéke a megengedett­nek, veszély tehát egyáltalán nincs. — Eszerint a jövőben az atomenergia lesz az uralko­dó? — Osztozni fog a szén és az atom ... De nem úgy, mint manapság. A szén olyan for­mában részesedhet jelentős mértékben az energiaterme­lésből, hogy nem elégetik, hanem feldolgozzák. Erre már előrehaladott stádium­ban vannak a tudományos kísérletek, a megfelelő tech­nológia kidolgozása felé hala­dunk. A lényege: a szénből, ott, ahol kitermelik, tehát a bányában például, hidrogént készítenek, netán etilalkoholt, és ezt csöveken vezetik a felszínre. Mindkettő kitűnő energiaforrás — s ami a leg­fontosabb, megszűnik a kör­nyezet szennyezés, ami a hő­erőműveknél oly nagy mérté­kű. Jó, hogy kicsit feltétele­Tarnavölgyi György Búcsúztató sóhajokból siralomház épül félholddal fizet ki az éj végül rezes álmok zöld felszíne arcod szemed alatt a hajnal megkékül siratni csak a felejtők tudnak könnyeken áthernyózik a bánat a gyászból felpillangózó emlék nekirepül újra a halálnak s szemöldököd fekete sarlója szikráztathat csillagot a holdra a feledésbe égett bűnt végül arcodon lebegteti az álom táncoltatva parázson és lázon amíg a tűz csontig nem fehérül Elnök a végeken A mindeneteket! Most van nektek kilenc óra?! — Fórizs Miklósnak, a tisztaberki termelőszövetkezet nyugdíjas elnöké­nek szikrázik a szeme, hisz nincs ő hozza szokva, hogy késsenek az emberek. Ha egy­szer kilenc, hát akkor kilenc! Nem pedig ne­gyed tíz. — No, isztok egy kis pálinkát? Meri a vendég énnálam vendég! Mi? Hogy kocsi­val vagytok? Ügy kell nektek! Pedig tudhat­nátok, Fórizs Miklós ha volt miből, mindig szívesen adott. — Elnök korában is ilyen bőkezű volt? — Ha volt miből osztani, mi osztottunk — S volt miből? — Ismeritek a mondást: hűn kerék, hun talp. De arra büszkék vagyunk, hogy ez a kolhoz sosem volt veszteséges. Kolhoz .., ? Szóval a téesz, de hát olyan régen a mozga­lomban vagyok én már, hogy mindig a régi név jön a számra. — Milyen régen? — Ó, ti még akkor talán nem is éltetek! Harmincnégy esztendeje. Negyvenkilencben kezdett el mozgolódni a falu, s nem sokára megalakult az első csoport, a Kossuth. Job­bára ilyen szegényebb emberekből, de a leg­szegényebbek, nem hiszitek el, kimaradtak. Csodálkoztok rajta? Néhány éve kaptak föl­det, az istennek sem akartak lemondani róla. Mondhatta azoknak az ember, hogy a föld úgyis a tiétek marad ... Falra hányt borsó. Szóval én beléptem, de néhány hónap múl­tán kiemeltek. Akkor alakulgattak a mostani áfészek elődjei, nagygyűlés volt a faluban. Akkor még surcban jártak az emberek, én is felnéztem a faluba. Hát valaki elkiáltotta magát: itt a Fórizs fiú, jó lesz elnöknek. Megválasztottak. Aztán harminc évig szid­tak, vagy dicsértek. Ahogy megérdemel­tem ... Szóval nem kóstoljátok meg a pálin­kámat? Hozok én akkor nektek valamit! Feláll, kinyitja a tűzhely ajtaját. Bent sü­tőtök pirul, kipiszkál néhány darabot. A konyhaszekrényben tányért, kést, villát ke­resgél, s elénk tesz két-két tenyérnyi szele­tet. Forgatjuk, de forró még mint a tűz, hallgatjuk hát inkább a gazdát. — Valahol a kis csoportnál tartottunk, igaz? Hát az bizony nem sokáig szuperált. Valamikor ötvenhárom táján volt az a Nagy Imre-féle beszéd, szét is ugrott a szövetke­zet. Próbálkoztak itt utána, nem sok siker­rel. Aztán eljött ötvenkilenc, a nagy szerve­zések ideje. Járták a falut az agitátorok, mondták, mondták a magukét, na de a ber­kiek felől mondhatták. Szegény apám is ad­digra már kétszer lépett be a csoportba, mindkétszer két-két ökörrel. A csoport meg mindig felbomlott, persze hogy odavesztek az ökrök is. Ezek után kinek volt kedve har­madszor is téesz-parasztnak lenni... ! ? Azonban lassú víz partot mos. Hiába buj- dokoltak az emberek a nagy Túr-menti er­dőkben, ők unták meg hamarabb a kötélhú­zást. Előbb azok írták alá a belépési nyilat­kozatot, akik tíz évvel korábban megízlelték már a közös munka örömét, aztán ha lassan is, de nőtt, gyarapodott a lista. A közös ösz- sze is verődött valahogy, de ki vállalja az el­nöki posztot! Természetesen Fórizs Miklós. — A „természetes”-ent húzzátok le nekem, mert még ázt hiszi az olvasó, hogy én min­dig valami vezető akartam lenni. Akart az isten ... ! Pont a nagy szervezés közepén épí­tettem a komámmal egy csepp istállót, én kevertem a sárt, Urr Géza barátom meg fent a padláson tapasztott. Hát jön a hivatalse­géd, hogy hivatnak a tanácsra. Mondom ne­ki, hogy kinek üzengessenek, különben is nem látod, milyen munkában vagyunk! El is ment szegény, mert akkor már nekem ve­szett hírem volt. De hát csak visszazavarták megint, nem volt mit tenni, megmostam a lábam, felmentem. Ott ült a fél járási vezér- kai1, s elkezdtek engem nyomorgatni, hogy addig onnan el nem mehetek, míg el nem vállalom az elnöki posztot. Nem volt mit tenni... ! Szét is futott a híre a faluban egykettőre, hallottátok, Fórizs lesz az elnök? Aki né­hány héttel korábban még baltával zavar- gatta az agitátorokat! Ami persze nem volt igaz, de ha egyszer valakinek híre támad.. Szóval a leendő elnök istállót épített, s ah­hoz kellett egy jó balta is. Fogta hát magát átsétált az apósához, megélezte a szerszámot, s jött vissza. Közben a szervezők már javá­ban gyúrták az apját, de mikor meglátták a fiatalabbik Fórizst a hatalmas baltával, aló mars!, a "kerten át ki a határba... — Hogyan kezdődött a közösben a mun­ka? — Hogy kezdődött volna!- Döcögve. Nem volt nekünk más, csak a pucér s.... no majdnem megmondtam, micsodánk. Ősz volt. már vetnünk kellett volna, de a rengeteg FÓRIZS MIKLÓS tengericsutka még mindig kínt volt a földe­ken. Könyörögtem, káromkodtam, vágjátok le, nem és nem. No megálljatök, mondtam magamban, vettem egy nagy pakli gyufát, felgyújtottam a tengeriszárat. Micsoda.. ? Másnap már vágta az egész falu. — Mi volt a legnehezebb? — Minden. Tudjátok micsoda munka két négyéves magyar ökröt betörni a járom­ba ,..? Gondoljatok bele, akkor mindenki engem figyelt. Ha én hajnali négykor még nem voltam kint a telepen, aznap már mond­ta a falu: gyönyörű egy rest elnökünk van Bezzeg az apja...! így aztán a négy pulyám engem nagyon ritkán látott. Most már ráér­nék, de a mérnökfiam kivételével ők elke­rültek innen. — Hogy telnek a nyugdíjas évek? — Munkával. Gyertek, nézzétek meg a kertem. Alma, meg alma mindenütt. Százhatvanöt darab, s a gazda maga permetezi mindet. Pe­dig elvállalná a téesz is, de aki megszokta a munkát...! — Halljátok, az almával megjártam. Rossz ez a föld. de a gyümölcsös...! Szóval telepí­tettünk a téeszben harminchat hektárt. Igaz, engedély nélkül, de nekem dirigálhattak. Megbüntettek ugyan háromezer forintra, de most nézzétek meg azokat a fákat! A kert alól messzire látni. Látni az új té- esz-majort, a bekötőutat, s látni messze tá­volban a hodosi tornyokat. Fórizs Miklós második hazáját. Mert ő ott is volt elnök, igaz nem jószántából. Akkor —, a hatvanas évek közepén, a berki szövetkezet már egye­nesben volt, de a nagyhodosi... A párt mondta, hogy mellékállásban vállalja el az ottani téesz irányítását is. — Mintha a fogamat húzták volna. Nem volt elég a berkiek gondja, vegyem nyakam­ba a hodosiakét is. Tudni kell, hogy .erre igencsak kemény kálvinisták élnek, de a ho- dosiak...! Szóval megjött a pártbizottság Volgája Danes Jóskával, szegény most halt meg az őszön, s irány Hodos. Az embereket már összecsődítették a kultúrházban, ott áll­tak a tornácon. Egy nagy, derék öreg vitte a szót. Kacifántos mondással bizonygatta, nem kell nekik az idegen. Aztán csak megválasz­tottak. Zárszámadáskor sírva jöttek hozzám az asszonyok: „Elnök elvtárs a téeszből most látunk először ennyi pénzt”. Négy és fél évig voltam elnökük — Tisztaberek mellett per­sze — és bizony sírt az én szívem is, mikor eljöttem tőlük. Ó de jó dolgos embereket is­mertem meg ott...! Vége a szemlének, jövünk vissza az ud­varra. Az istálló ugyan üres, de nem azért, mintha lusta lenne a gazda: tegnap adott le három gyönyörű bikát, meg két fényes szőrű üszőt. Százhúszezer forint ütötte a markát Ne sajnáljuk! Az abora most is tömve szé­nával, ő maga kaszálta a nyáron. A kasza most is ott lóg a szín falán. Pontosabban lógnak, hiszen van belőlük kettő. Az egyiket leveszi, nagyot suhint vele. — Megpróbáljátok? Ne úgy fogjátok, nem boros pohár az! Nehéz mi?/Hát akácból van a nyele Ezt fogjátok csak meg. Ez már könnyebb, igaz? Hát persze, juharból van. — Mire a legbüszkébb? Ráncba szalad a homloka. — Láttátok a falut? Az utolsó húsz évben teljesen átépült. S mit gondoltok miből...? Hát erre vagyok büszke, hogy a berki em­bernek nem Ózdon meg Pesten kellett ke­resni a boldogulását. Megtalálta szülőfalujá­ban. Balogh Géza KM HÉTVÉGI melléklet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom