Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-31 / 307. szám

1983. december 31. C Az idei szikkasztó nyárelőn vészterjes hírek kezdtek szállon- gani arról, hogy veszély fenyegeti egyik értékes műemlékünket, a tákosi templomot. Mit tesz ilyen­kor a száguldó riporter? Fogait csattogtatva a helyszínre siet, ke­resi, kutatja a felelősöket, majd másfél flekk szösszenetet ír arról, hogy ejnye bejnye, meg ez meg az ... Éppen a tetthelyen bajlód­tam a fényképezőgéppel, hogy megörökítsem a kazettádtól le­meztelenített roggyant műemlé­ket, amikor lehúzott fejjel film­gyári stáb óvakodott be a temp­lomajtón. Egyikük, egy szemüve­ges fiatalember szinte rám tapadt tekintetével. Csak nézett, nézett. Szakóllal övezett orcám annyira megnyerőnek találta, hogy rögtön elkérte a címem. Kapcsolattartás­ról; kölcsönös segítségről papolt. Engedtem unszolásának, felfedtem kilétem. ö nem. Pár napra rá egy tele­fonhívásból tudtam meg, hogy azon a forró napon a megye tá­voli csücskében filmrendezőt so­dort utamba az élet. Egy igazit, egy húsból, vérből valót, akit is­ten tudja hány álmatlan éjszaká­tól mentett meg a velem való ta­lálkozás. A találkozás, mely után rögtön rámosztotta a századfor­dulón játszódó történelmi filmjé­ben a vidéki körorvos kulcsszere­pét. — Filmfőszerep, nekem? — sikoltottam a telefonba. Kezem­ben kánkánt kezdett járni a kagy­ló, elővett a csuklás, ami úgy ki­cizellálta hebegő válaszomat, hogy a vonal másik végén joggal hihet­ték kortárs zeneszerző hangszá­lakra komponált művének. Elérkezett a forgatás napja. De­rűsen, mosolygósán szórta rám az ég sugarait, amint mellénybe, nyakkendőbe, vastag fekete zakó­ba öltöztetve izzadsággal áztatott homlokkal csetlettem-botlottam lámpák, állványok között. Várva, várakozva. Áhítva a pillanatot, mikor végre rám szegezik, illetve rám szegeződik a kamera, s ahogy kedvenc kollegám mondaná: „ple- nier piánkban” megörökít. Rávési Csehov ványadt ténfergő figurái­ra emlékeztető arcélemet a halha­tatlan celluloidra. A kis alföldi falu szélén álló vi­harvert kúriában végre felvirradt a délután, amikor csakugyan be­hívtak a szobába, hogy éljem a filmezés csodálatos világát. A je­lenet annyiból állt, hogy a hal­dokló nemes urat, a ház gazdáját két szolgája ölben behozza, óva­tosan leteszi az aggódó rokonok­tól övezett ágyra, az orvos oda­lépdel, megvizsgálja és közli hogy... Beállítás. Felizzanak a reflekto­rok, kamera elé ugrik a csapó, csett-csatt. Berreg a felvevő. „Hang indít!” száll a vezényszó, a két szolga be. ölükben az eler- nyedt haldokló főhős. Egyikük el­véti a lépést, a gazda lába beakad az ágyba. Rángatják, cibálják sze­gény beteget. Nekem — mint hi­vatását szerető orvosnak — a szí­vembe nyilall ... A rendezőnek is nyilall... „Állj” kiáltja — „elöl­ről”. Csapó ugrik, gép búg, szol­gák be, az egyik lámpa ki... Iz- zócsere, fénymérés, beállítás. Üj- ra csapó, a két szolga gazdával ágynak. Átemelik, leteszik ... csak úgy nyekken. A rendező nyakán kidagadnak az erek. Csapó ... Agyon fekszik a so­kadik próbálkozás után a beteg. Indulok, kimért lépésekkel az asz­talhoz megyek, táskámat nyitom, nyitom. Jobbra húzom a zárat, nem enged. Balr^ húzom, kattan, de már késő ... Ismét csapó ... Benne vagyok a képben, táskám­ból viszem a fonendoszkópot, megközelítem az ágyat. Hátrál­nak a rokonok. Az egyik bajszos A múltkorában a Themze túl­partján sétálgattam. Gondoltam, miért ne sétálgathatnék én a Themze túlpartján, ha nem tudok aludni? Különben is teljesen mindegy, hol sétálgat az ember, ha egy kicsit felöntött és arra vár, hogy kiszellőzön a feje. Nem messze tőlem egy színház égett, Nicsak — mondom magamnak —, ez a Globe, Csak nem kigyulladt? Hiába, ez a színházak sorsa. Időn­ként leégnek. — Parancsolsz egy Marlborót? — szólalt meg ekkor mögöttem egy hang. — Kösz — mondtam —, Ro­máncot szívok. — Tüzed azért csak van? — Nincs, de éppen ég itt egy színház, odamegyünk és felve­szünk valami zsarátnokot. — Az én színházam —, mondta lemondóan a férfi, aki Marlboró- val kínált. — Egyébként Shakes­peare Vilmos vagyok. — Hm — gondoltam, — hol hallottam én már ezt a nevet? Pedig ismerős. Kutya legyek, ha nem ismerős. — Most készülök egy új dara­bot írni, s ez meg itt ég. — Kínos — mondtam neki. Da­rab lesz, színház meg nincs. — Nem baj. Majd Nyíregyhá­zán bemutatják. Ott meg, úgy hallottam, színház van, s darab nincs. A címe-már készen van. — Igen? Az jó. Azt a legnehe­zebb kitalálni. Egy darabot öt perc alatt meg lehet írni, de a cí­meken én is napokig gondolko­dom. — Az a címe, hogy Sok hűhó semmiért. Mit szólsz? — Hát, mit tudom én? Ismerek jobb címeket is. Ott van például a Kvantum Fantum csapdája. — Nem értek a fizikához — ta­vastag férfi közeli kosárból dun- di diót vesz ki, nézegeti, s hallha­tóan megjegyzi. „Lehet, ekkora egy epekő?” A gyászos jelenettől idegen kacaj tölti be a szobát. A rendező előrelendiilő karja el­metszi a komolytalankodókat... ... kezdődik minden élőiről. Ke. zemben izzad a monoszkóp vagy hogy is hívják? Beteg ágyba be, odamegyek, ráhajolok .........Ez ma­rad, jó lesz!” hangzik el végre a mennyei szózat. Dióhéjban ennyi filmes karrie­rem története. Hogy befejezésül áruljam el a film címét? ... na, itt van a nyelvemen, az eszmélet­tel rokon szó. Hát nem elfelejtet­tem? Elég legyen annyi, hogy esz- méletvesztően jó új magyar film lesz. Garantálhatom. Reszler Gábor posta el Marlboróját Vilmos, aki­vel már kezdtem megbarátkozni itt a Themze túlpartján, a lassan hamvadó színház fényében.. — Ez nem fizika kérdése — mondtam neki. — Érezni kell a szavak lüktetését. — De járatos vagy ezekben az irodalmi dolgokban. — A nyíregyházi írócsoport tagja vagyok — húztam ki ma­gam, mint az a bizonyos két cső kukorica, egy zsákban. — Mit szólnál, ha beleírnálak a darabomba? Hogy is hívnak? Bemutatkoztam. — Jó név. Éppen pászol az ötödfeles jambusaimhoz. Ram-pa Ram-pa-pa. Köszönöm. Éppen ez hiányzott az egyik sorból. ★ Arra ébredtem, hogy körmömre égett az a büdös Románc. ^Szeren­csére nem , történt bajeset. Az álombéli cigaretták nem szoktak tüzet okozni-Egész nap .tettem- vettem otthon, kiengedtem, meg beengedtem^Fmacskát, este pedig elmentem a Színházba, mért kriti­kát kellett írnom az új bemutató­ról. A Sok hűhó semmiért című Shakespeare vígjátékot játszották. Ott ültem szokásos helyemén, az erkély első sorában, amikor meg­hallottam, hogy Benedetto a ne­vemet emlíjl a színpadán. Azt mondja: „Egy egész kollégiumra való fúrt agyú diák se tudna en­gem úgy ugratni, hogy a sodrom­ból kijöjjek. Azt hiszed, törődöm én holmi szatírákkal, epigram­mákkal, kritikákkal, megs .— és itt következett a nevem, Már­mint hogy velem se törődik ez a Benedek. — Jól van — gondoltam —, Vilmos barátom tényleg beleírt a darabba. Csak ott szúrta el, hogy nekem ötödfeles jambust ígért, ez a szöveg pedig prózában van. Nem használta ki a nevemben rejlő klasszikus versmértéket. Pedig szépen lüktet: Mester Attila---------------------------------------------------:------------------------------;---------------------------^ Babakrumpli—krumplibaba Vilmos beleírt! EB VAGY KUTYA Elepedek IBI ó, E:emészt a libidó! végkifejlet Az újságíró leggyakoribb rémei a nevek. Sajnos mindenkinek van, így isten tudja, hány nevet ír le és ír el az ember csak egy esztendő alatt. A legsikeresebb névelírásom 83-ban az volt, amikor két odatévedt betű jóvoltából egy férfiből nőt csináltam, Kornélból Kornéliát, legalábbis ami a nevüket nem pedig a nemüket ille­ti. De ez nem kavart vihart, nem így viszont egy másik írás, amelyben a riportalany kutyájának a nevét si­került elírni. Az önérzetes gazdi ter­jedelmes levélben kérte ki magának a kutyája helyett, hogy holmi korcs­ra emlékeztető névvel illessem ked­vencét. Le is írta legalább két olda­lon a kutya családfájának, vérvona­lának eredetét. Végül epésen megje­gyezte, úgy látszik az újságíró úr nem nagyon járatos kutyaügyekben, nem ártana ha többet forgatná a „Kutya” című lapot és tanulna egyet s mást ebszakértő kollégáitól. Kutyául éreztem magam, csakúgy, mint amikor az egyik ma már néhai falusi tanító asztalán megpillantot­tam egy fél méter vastagságú, a régi • kódexekre emlékeztető könyvóriást. Azt gondoltam, a falu eredetét őrzik a megfakult lapok, de tévedtem. Az idős pedagógusnak az volt a hobbija, hogy évtizedekig írta, gyűjtötte a fa­lu kutyáinak neveit. így akár egy kis történelmi lecke is kikerekedhetett volna a gazdag gyűjteményből. Em­lékszem a kutyanevek között voltak egykori híres és hírhedt államfők, attól függően, melyik korszakban kit kellett dicsérni, vagy éppen csúfolni. A legfurcsább kutyás élményem mégis az volt, amelynek nincs is négylábú szereplője. Ismerősöm ajta­ján áll a tolvajt, illetéktelen idegent távol tartani akaró tábla, rajta egy fenevad külsejű kutya a szokásos felírással: „Vigyázz, a kutya harap ’ Közben nincs egy öklömnyi zsebku- tyája sem, de magnóra felvette kutyaugatást és a hitelesség ke.ü ért olykor bekapcsolja a magod Hadc ugasson az az eb, amiért adó: se kell, sétáltatni sem, és uram ; csá! anyára szobatiszta, hogy az rr . nem is igaz ... Páll Géza Ildikó hi, dikó! TURISTAAJÁNLAT Nem igazi turista, aki nem volt nudista. Nem tudja meg soha szegény, mitől lesz a dió kemény. DISZNÓSÁG r pert Ö. FELJELENTÉS ■r kékszakáll szakáll e.'okál. ÜZULMÄNBECSÜLET id or alá nem nyúlkál, hithű muzulmán 'ÄL0PERI átok ioitomiglan . o odiglan omigran! — bodnár ­Lapunk Kis- termelők-kis- kertek rovatá­ban ebben az évben több al­kalommal kö­zöltünk fényké­pes hírt külön­böző zöldségek­ről, természeti ritkaságokról, melyeket olva­sóink juttattak el szerkesztősé­günkbe. így te­szünk most is, amikor az örö­kösföldi 92 esz­tendős Kapa Károly bácsi melegágyában talált baba­krumplit, mint érdekességet mutatjuk be a kertészkedő természetbarát olvasóinknak. (császár) A MI KIS SZILVESZTERI OLDALUNK Hogyan lettem filmszínész? A mi kis Illatos kertünk VÁGYAKOZÁS S íagy rangadó előtt, amely a baj- cím sorsát eldöntötte, az egész ázban égett. És bizakodva vár­mérkőzést, hiszen a kedvenc t mégiscsak hazai környezetben tta a sorsdöntő 90 percet. Per­sze, akadtak pesszimisták is, akik jobbnak tartották az ellenfelet. Raj­tuk viszont csak mosolygott a sport- egyesület mindenese — nevezzük Gujizti bácsinak — aki tudta azt', amit rajta kívül senki... ev­Guszti bácsi híres volt vendégsze­retetéről. A hazai meccsek előtt fele­sége és lányai sütöttek, főztek, ö meg beszerezte az innivalót. A bírói öltö­ző nagy asztala mindig úgy meg volt terítve, hogy szinte roskadozott a fi­nom falatok, a márkás italok alatt. Nos, a mindent eldöntő találkozó előtt még rá is tettek egy lapáttal... A vadőr az erdőben rábukkant egy törött lábú őzikére. Guszti bácsi pe­KH ÜNNEPI MELLÉKLET dig Tokajban „véletlenül találkozott'­régi katonadm botMaml- A sűrű kínálgi^^^övetkeztétasiM ugyancsak oldódottjálvírók szokásos ?? „versenyláza”. Végüligúgy megnfßßry! godtak, mintha ifinCeccset vezetné- nek. Nagyvonalúak? váltak, s a két ; pont — a vendégekig tett, miután ké 11-essel a hajrábait^gtO-ra nyertek,j;y Guszti bácsi magábóVíkikelve már" tt * pályán rátámadtia. fekete ruhás já­tékvezetőre, aki. rosszat sejtve rákér-'? dezétt: — Hát nem a tiétek volt a zöld mezes csapat? (bagoly)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom