Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
IM ÜNNEPI MELLÉKLET 1983. december 24. MEGYÉNKBŐL INDULTAK Rákos Sándor költő Ha Rákos Sándor nem ír mást, csak egyetlen riportot, azt, ami 1945. március 27-én kelt, s a nyíregyházi Magyar Nép című, rózsaszín csomagolópapírra nyomott újságban, lapunk elődjében jelent meg, már nem élt hiába. Nevét ezzel is megörökíthette volna. Az írás címe: „Így történt az első földosztás Magyarországon”. Ebben számolt be — több mint szép, megrázóan hiteles — írásában a tiszanagyfalusí földosztásról. Az akkor alig huszonéves riporter történelmi fordulat krónikása volt. Olyan fordulaté, melyet szemtanúként megörökíteni ezer év alatt egyetlen embernek adatik meg. Ritka kegy a sorstól. „Előttem a rózsaszínű csomagolópapírra nyomott újság ^kétszer jelent meg hetenként, négy oldalon), benne a cikk, alatta nevem kezdőbetűi. Növeljem az ünnepi emlékezők számát: annyi halál után életben maradván, ebből a véletlenből merítsek bátorságot az elmondhatatlan múlt elmondására? A lehetetlent ostromolva, hiszen tudom, múltunkba saját életünkből sincs közvetlen csatlakozás, hát még a másokéból! Sok jó okom van rá, hogy mégis megkísértsem. A tőlem telhető szűkszavúsággal. Mert az alkalom epikai méretű, de a várható kudarcot (az egyetlen hű elmondás képsorát ezer elmondás-lehetőség ködképsorára bontó-cserélő emlékezet fintorait) csak a rövidség enyhítheti. 1944 decemberében kerültem a nyíregyházi Magyar Nép szerkesztőségébe. Hátizsákkal, pontosabban: anyám sütötte cipót s még néhány kisebb holmit rejtő krumplis zsákkal a hátamon állítottam jöe a laphoz. Ilyenolyan zsákokat cipelt akkortájt mindenki. Az én másik zsákomban (egy félig még su- hanc költő emlékeinek zsákjában) nehéz súlyok lapultak ... A lapnál töltött néhány hónap alighanem legderűsebb s leginkább tevékeny ideje életemnek. Nemcsak újságíró voltam, hanem afféle „közéleti mindenes” is egy újjáéledő városban... A földosztási riport megírása napi feladataim közé tartozott. Természetesnek tartottuk akkor a teremtés «•legyen« igéjét. A kimondott szó azonnal szárba szökött, nyomban tettek sarjadtak belőle ...” — Meghalt a Pali bácsi — mondom a félhomályos, hatalmas szobában. — Tudom — sóhajt Rákos Sándor az akkori szerkesztőre. Farkas Pálra gondolva. — Tudom, szegény... Az első kérdést fogatoazgatom, és tűnődök: mi az ami köt, és mi az, ami old? Mi vezérel embereket Szabolcsiba, Szatmáriba, és mi repít ki másokat? Megszámlálhatatlan sokaságú tehetség bontott itt szárnyat, hogy aztán képességeit, igaz a köz, a haza javára, de másutt kamatoztassa. Arra gondolok, hogy talán nem fátum ez, és eljön az idő, amikor kevesebbet beszélhetünk az oldásról, és többet a kötésről. Fölöttem egy szál dróton körte ég: sárga fénykörében jegyzetelek. Rákos Sándor szemben velem. Haja ősz, nyakán jókora sál. Megfázott. Beburkolózva ül a meleg szobában. Idősödő, torkára kényes, operaénekesnek tűnik. Mögötte a falon egy Kernstock- kép; a szoba másik oldalán jókora könyvespolc, a könyvek előtt parányi íróasztal. „Hideg falakra tűz a holdsugár. Kékes ködben puhán lebeg a táj. Szekér zörög végig a városon, álmos kocsis bóbiskol a bakon.” j — Apám hódmezővásárhelyi: 1908-ban került Kálmánházára tanítónak, ahol én is születtem 1921-ben. Apám nagyszerű ember 'volt, sok mindent kezdeményezett ott. Mire én megszülettem, Kálmánháza már kevésbé ^Számított isten háta mögötti helynek... Legutóbb a hetvenes évek közepén jártam otthon, író-olvasó találkozón. A régi és az új falu összevethetetlen. Hol volt akkor kö- vesút? Nyáron a homok, ősszel a sár, télen a hó ért kerékagyig. Nyíregyházára menni nagyobb dolog volt, mint Nyíregyházáról Budapestre utazni. Két, két és fél órát kellett szekerezni, mire a városba ért az ember... Akkoriban még voltak Kálmánházán felnőtt emberek, akik sohasem láttak vonatot. — Gimnáziumba már a Kossuthba jártam Nyíregyházán, ott is végeztem. Ott éltem meg a felszabadulást, ott voltam újságíró. Onnét publikáltam az első verseimet. Ott voltam először szerelmes. Megannyi nagy dolog történt velem ... És itt vehettem részt az élet újraindításában is. Mindezt már megírtam ... Nekem kötelező tananyagom, olvasmányom volt Rákos Sándor. Az ő utolérhetetlenül nagyszerű fordításában ismerkedtünk az egyetemen a Gilgamessel és olvastuk az „Agyagtáblák üzenetét”. Szóba hozom ezt is. — Ha nem lett volna annyi gyerekkori élményem a tűz perzselte homokról, a homokviharról, nem lett volna olyan a fordítás ... És tízéves koromig egyszer-kétszer ha jártam a városban. Emlékezetem legmélyebb rétegei olyan hitelesen népiek, mint csak nagyon keveseké. Talán ennek köszönhettem, hogy Gilgames-fordításom megjelenése után fölhívott egy híres nyelvészünk és hosz- szan vallatott a számára izgalmas archaikus népi kifejezések lelőhelye felől... („Ölom-nehéz, pokolsár-nehéz, vad és vak életem volt, egyszer talán majd megírom, hány sötét folyón, mély-fekete örvényen gázoltam keresztül. Nem kérkedésből beszélek erről, hanem azért, hogy a szenvedések vállalásával súlyt és hitelt szerezzek mások előtt is meggyőződéseimnek.”) — A Nyírség egy nagy, elronthatatlan szerelem. A legbensőségesebb érzelmek kötnek ide. Ezek nélkül egy sort se tudnék leírni... Ezért esik rosszul, hogy valami hidegséget érzek, hogy mintha engem ott kiradíroztak volna a köztudatból... Mindenesetre így érzem:.. Szinte szégyenlem bizonygatni a kötődésemet. De nem hiszem, hogy legyen költő, aki ne kötődne ezernyi eltéphetetlen szállal a gyerekkorhoz, a szülőtájhoz . . . Mindig hangos szóval erősítettem, hogy nyíregyházi vagyok. — Büszke vagyok arra, hogy a Kossuth gimnáziumban 1953-ban rendezett Krúdy- ünnepségen ott lehettem. Én voltam a szónok. Ez akkoriban nagy dolognak számított. Hiszen emlékeztettünk rá, hogy Krúdy nagy író volt, akit a magyar irodalomból csak úgy kiradírozni nem lehet... („Már ismert költőként ... írtam e verseket, legkülönb értőim gáncsai, régi fegyvertársaim neheztelő elhidegülése közepette, javarészüket egy újpesti padlásszobában, mindvégig hatóságilag is igazolható tökéletes szegénységben — vagyis hát jószándékomat aligha vonhatja kétségbe valaki . . . Nos, az én könyvem arra lehet példa, hogy igényes művész vállalkozása is mellékvágányra juthat abban az esetben, ha alkatához, tehetségéhez nem illő feladatot vállal.”) — A néhány hónapos nyíregyházi újság- íróskodás után 1946-ban már Budapesten voltam ... Nem voltam ismeretlen ember. Érdeklődtek utánam Budapesten, és én is érdeklődtem. Az akkor újrainduló irodalmi élet sűrűjébe kerültem. A „Magyarok” és az „Űjhold” közölték verseimet... Nem pa•naszkodhatom, jól fogadtak. Rákos Sándor sűrű éveket élt meg. Kapott sikert és fájdalmas elmarasztalást. Háromszor ismerték el József Attila-díjjal. Soha nem tagadott meg semmit. Ismerősei állítják — és az életmű hitelesíti —, hogy mindig tartotta magát elveihez. „Hiszek szellemi küldetésünkben.” „Hiszem, hogy minden ember pótolhatatlan a maga helyén, hogy minden élet gazdagítja világunkat.” „ ... hiszek a fejlődésben! Hiszek a munka megtartó erejében! Hiszem, hogy az embert munkája tette emberré — szabaddá vagy rabszolgává ma is az teszi, hogy miért és kinek dolgozik.” „Hiszek a művészetben.” „Hiszek a hivalkodás nélküli életek végső igazában... Ez a hit adott erőt és emberséget pokoljárásaimban s ez bátorít ma is, hogy sok csábító külsőségről lemondva, mind szerényebben, egyszerűbben és határozottabban tudjak szólani — másokért!” Egy újra megfogalmazott Hiszekegy ... Rákos Sándor lankadatlan szorgalommal dolgozik. Új köteteket — gyűjteményes munkákat — rendez sajtó alá. És írni készül a Nyírségről is. Dokumentumokat akar beépíteni a még csak fejben fogalmazódó műbe. Megígéri: a szülőföld újságjába is küld majd verseket. Szavaiból érezni: hívó hangra vár. A vers — amit küld — talán szerelmes üzenet lesz. A leghívebb, legkedvesebb kedveshez. A Nyírséghez. Aki ezt az írást olvassa, mondhatja „túlzott tisztelet íratta”. Mondhatja: „portrét vázolni nem lehet csak szép vonásokkal”. Hiszek Rákos Sándornak. Speidl Zoltán ŐSBEMUTATÓ NYÍREGYHÁZÁN------------------------------------------------------------------------------------------------Á bátor i ad vont Bátorban advent havában, karácsony napján szentelték fel az oltárt, melyet Krucsay, a kis- várdai várúr megbízásából Miklós mester faragott remekbe, aki Eperjesből származott. V_______________________________________________________________________________ Idén (szintén advent havában) a nyíregyházi színház mutatta be először az őket megidéző históriát, melyet Balázs József foglalt sorokba, aki Szatmárból származik. A Krucsay-oltár ma is áll, a szépsége egyre teljesebb, ahogy múlik az idő. Legyen ez így A bátori adventtel is. Két okból fontos most ez a bemutató. Először is, ami a legfontosabb: a mai magyar dráma ügye. Számtalan cikk, tanulmány lát mostanában napvilágot erről. Nyilatkozatok hangzanak el, nézetek csapnak össze, s mint ilyenkor lenni szokott, az a kérdés is felbukkant, hogy baj van-e egyáltalán?, érdemes-e ezen vitatkozni?, vagy „mindig így volt ez világi élet, egyszer fázott, máskor lánggal égett”. A tudós vélemények sokaságában azért volt egy igen-igen megfontolandó. Az, hogy a színházak nem ösztönzik kellőképpen a tehetséges fiatal írókat, s ezért (többek közt ezért is) nem írnak drámát. Hát igen. Hol van már Hevesi Sándor, aki Mó- riczot darabírásra ösztökélte? Igaz, Móricz ez ösztönzés ellenére sem ért fel prózaíró önmagához, drámai, színi munkái nélkül mégis szegényebbek lennénk, s a móriczi életmű is így teljesebb. Üj drámát bemutatni mindig kockázatos, s a kockázat- vállalás nem a legerősebb oldalunk, a termelés szférájában sem. Ám, amint most Nyíregyházán kiderült, érdemes kockáztatni, mert A bátori advent nemvárt sikert hozott. Balázs József, megyénk szülötte fiatal, és igen jó prózaíró. Drámai hatások iránt is érzékeny. Szereti a tájat, ahonnan származik, ennélfogva a nyíregyházi színházat is. Jó lenne, ha ez a kitűnő benyomást keltő első találkozás tartós barátsággá mélyülne, mint Illyés barátsága volt a szegedi színházzal. A másik ok a rendező Lé- ner Péter személyében rejlik, ö a színház művészeti vezetője, s bár ismerjük, több rendezését láthattuk már, mégis ez az első nagy munkája, amióta „hivatalból is” nálunk kell rendeznie, ő is kockáztatott tehát, akár a színház. Mennyivel egyszerűbb lett volna valami ismert sikerdarab parádés megrendezésével bemutatkoznia! Ám ő a nehezebb utat választotta, a járatlant, amit neki kell kijelölnie, hogy az utána jövőknek könnyebb legyen. Lám, megérte. Most már bevallom, hogy nem néztem egyetlen próbát sem. Szokásomtól eltérően, de szándékosan. Nem túl gyakori alkalom ugyanis, hogy az ember olyan darabot nézhet, amff még nem látott soha, s könyvből sem olvashatta. Ugrás az ismeretlenbe. Ettől a várakozással teli izgalomtól nem akartam megfosztani magamat, s nekem is megérte. Nagyjából azt is felmérhettem így: milyen hatást gyakorol Balázs József drámája a közönségre, mert én is először láttam, mint bárki más. Először is a nya- kazó tőke, a hatalmas bakó, az előjáték döbbeneté. Utána a szépen felépített első felvonás, mely tulajdonképpen még mindig csak egy nagy ívű bevezetés. A végén hangzanak el azok a mondatok, melyek majd alapvetően megváltoztatják a két főszereplő eddigi kapcsolatát. Ez a feszültség indítja a második részt, melyben Miklós mester és Liszkay szerzetes megtöretik, mert akinél a pénz s a hatalom, úgy játszhat a törékeny tisztességgel, ahogy úri kedve kívánja. A konfliktus Balázs József drámájában nem látványos, rejtett. A két főszereplő lelkében zajHk: segítsenek-e Krucsaynak önkezével meghalni vagy ne? Hiszen a templomnak gazdagságot, Miklós mesternek itáliai utazást ígért érte. Két tiszta ember szörnyű választás előtt áll, később kiderül, hogy Krucsay komédiázott. A klasszikus dramaturgiához szokott néző az első pillanatokban talán idegenkedik, nem érti, mire megy a játék. A „válaszút” konfliktusa ez. Így nevezi a dramaturgia, s van olyan megrendítő, mint Hamlet és Claudius úgynevezett „nyílt összecsapása”. Léner Péter tisztán és világosan építi fel a drámát. Vonalvezetése egyenes, kemény, és mégis részletgazdag. Mindenre gondja van, egy helyzetváltoztatással, egy határozottabb elfordulással is pontosan elhelyezett hangsúlyokat ad. Az utolsó jelenet pedig, ahol teljes pompájában tárul elénk az oltár, olyan felemelő, mint egy szimfónia fényő záróakkordjai. Sokszor szóltak már, hogy kritikáimból időnként kihagyok néhány színészt. Bizony előfordul, ha sok a szereplő, és kevés a hely az újságban. Az ember olyankor csak a főszereplőkről írhat. Most könnyű dolgom van. Hat színész játszik A bátori adventben, jól és kiegyenlített színvonalon. Szigeti András minoriaszerzetese a csúcs. Hátborzongató hallgatásai, papi (s emberi) méltósága igazi színészi bravúr. Erről többet nem is lehet írni. Nézni kell. Bárány Frigyes Miklós mester szerepében most a finoman fogalmazott kis gesztusok „mestere”. Olyan jó ízzel farag, olyan hiteles minden mozdulatában, hogy az ember arra gyanakszik: valóban tud faszobrokat faragni, s nem is akármilyeneket. Gerbár Tibor érdemes művész elemi jelenség. Indulat, erő, és fölényes szakmai tudás. Krucsay János szerepében tökéletesen megmutatta a sűrű vérű, vadkanmosolyú, buzogányforgató nemes úr őstípusát. (S még mennyi mást!) Hartmann Teréz szintén ős típust elevenít meg. (Balázs József szereti az archetípusokat. Emlékezzünk a Szívzűr „tetőn álló emberére”.) Márta szolgálólány is egy kicsit a falu bolondját, egy kicsit a füves javasasz- szonyt, egy kicsit a népi hiedelmek boszorkányát idézi. Ahogy bűvöl, ahogy átkoz. Hartmann Teréz jól építi fel a figurát, pontosan „erről szól a mese”. Vitai András az ismeretlen férfi szerepében megérti, hogy figurájában jóval több van, mint ami első látásra kitetszik. A hatalom sejlik mögötte, ami mindig titokzatos. Titkosrendőrök sejtenek mögötte, Metternich kopóitól a modernebb kor rossz emlékű ügynökeiig. Hetei László Keglevich szerepében súlyos és igen karakteres figura. A „jéghegy csúcsát” játssza el, de megborzongunk attól is, ami a „víz alatt van”. Erős egyéniség. Csányi Árpád díszletei, két síkra bontott színpada pontosan illeszkedik a darabhoz, és nagyon szép, tiszta és nemesen egyszerűt- Az utolsó jelenet talán a legszebb színpadkép, amit eddig a nyíregyházi színházban láttunk. Vágó Nelli jelmezei is jók. Ezt láttuk hát Nyíregyházán, s reméljük, színre kerül még sokszor, máshol is, Pesten is. Mi pedig emlékezni fogunk, hogy nekünk adatott meg először láthatni. Mester Attila RÁKOS SÁNDOR KÉT VERSE: Most, hogy tudom, mér Egyszerű szavak Most, hogy tudom már, hogy mi mit jelent, hogy miért zuhog szobámba a csend, most, hogy igen, nem egyformán hűvös, egyik sem sürgős, nem is különös, most, hogy tudom már, szélben törni kell, hogy a nagy fák is így zuhannak el, s lombjuk helyén nincs semmi szörnyűség, ott is csak kék, mint egyebütt, az ég, s az örök Nap is egyformán ragyog — most, kedves, akár meg is halhatok! Az ember arra született, hogy kedvére dolgozzék, pihenjen; az ember arra született, hogy gyönyörködjék a gyerekekben; az ember arra született, hogy fölrepüljön föl, a magasba; az ember arra született, hogy a halált a porba tapossa; az ember arra született, hogy végre már embermódra éljen; az ember arra született, hogy földön legyen boldog, ne égben!
