Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-15 / 244. szám

1983. október 15. Utazás az olvasás körül Tele van minden könyv, tele vannak a bölcsek kijelen­tései, tele van az egész régiség példaképekkel, s csak mind homályba mosódnának, ha a betűk hozzájárulása fényt nem árasztana rájuk. írók... hány kiváló férfi jellemképét raj­zolták meg és hagyták ránk, nemcsak azért, hogy szemlél­jük, hanem hogy utánozzuk őket. (Cicero). Pályadolgozat bírálatát ké­szítettem. A szerző a tanul­mány bevezetésében képet festett a szakközépiskolai iro­dalomtanítás helyzetéről. A gyerekek a verseket nem ked­velik, a legkedvesebb írójuk Rejtő Jenő, a filmek közül a vadnyugatiakat imádják... Beszélgettem N. Jánossal, aki harmadikos gimnazista a megyeszékhelyen. Nem emi­nens tanuló, de nem tartozik a gyengébbek közé sem. íme a beszélgetés egy részlete: — Szeretsz olvasni? — Szeretek. — Mit olvastál utoljára? — Tankönyvet. — Regényt? — A Halál a tengereken-t — Otthon vannak könyve­id? — Igen. Két-háromszáz. — Mindegyiket olvastad? — Nem. Kevés idő jut re­gényolvasásra. — Társaid olvasnak? — Biztosan. — Ök mit olvasnak? — Nem tudom. — Könyvekről szoktatok beszélgetni? — Nem. — És miről szoktatok? — Tanárokról, órákról, bennünket érintő események­ről. M. Rita szakmunkástanuló, másodikos, öt a kötelező ol­vasmányok felől kérdeztem. Készséggel vallotta: általános iskolás korában egyet sem olvasott el. Talán, ha nem lettek volna kötelezőek .. . Z. Mihály öt éve nyugdíjas. Megjárta a Dont, négy évig volt fogságban. Gyermekei rég kiröppentek, feleségével él a kétszobás lakásban. Rendszerint nyolc órakor kel, ellátja a ház körüli teendő­iket, beszélget a szomszédok­kal, nézi a televízió adásait. Vigyáz, hogy az öreg készülék ne melegedjen túl, mert a nyugdíjból nem telik újra. Mindent olvas, ami a kezébe kerül, főleg a „kalandos” könyveket szereti. Gyűjti a régi újságokat, az ismerősök­től beszerzi az olvasni valót. Negyven-ötven kötete van, könyvtárba nem jár. Fiatal korában eszébe sem juthatott az olvasás. B. Márton amikor az aktív munkát befejezte, azonnal ipart kért, kiegészítő tevé­kenységet végez. Esténként részletesen tanulmányozza a Népszabadságot és a Kelet- Magyarországot, nélkülük el sem tudná képzelni az életét. Könyvet nem olvas, a televí­zióból a híradó érdekli. Nap­jai most is munkával telnek el, nincs ideje az olvasásra. Volt tanárom új lakásba költözött. A legnagyobb szo­ba, mint egy könyvtárban, zsúfolva könyvekkel. Amikor megjegyeztem, hogy milyen sok könyve van, azt felelte, mi ebből élünk. Kórházi fő­orvos fogalmazta meg a kö­vetkezőket: örülök, ha a szakirodalmat figyelemmel kísérhetem. Ugyanezt mond­ta egy tudományos kutató is. Jól menő asztalos ajánlotta a megrendelőnek: nemcsak könyvespolcot, hanem köny­vet is tud készíteni, fából. Látva az illető megdöbbené­sét, elmagyarázta, rendeltek már nála ilyen könyveket. Könyvesboltban is előfordul, hogy a vevő kék vagy sárga könyvet kér, centiméterben. Lássunk a példákból né­hány következtetést, használ­juk a könyvekre vonatkozó statisztikákat... A tanár igényességére vall, hogy milyen könyvek olvasá­sát várja tanítványaitól. Én kiegyeznék Rejtő Jenővel is. Nemcsak azért, mert egykori tanárom gyakran hangoztat­ta, legkedvesebb írója Lev Tolsztoj és Rejtő Jenő. Aki Rejtő-könyveket olvas, olvas­hat még mást is, aki viszont semmit sem olvas, jó lenne, ha eljutna Rejtő Jenőhöz. A két nyugdíjas életében a könyv, az olvasás azt a helyet foglalta és foglalja el, amit a szükség és a lehetőség dik­tált és diktál. Reális, valósá­gos a főorvos és a tudomá­nyos kutató szakirodalom­gazdagságra való hivatkozása is. A fából készült könyvre pedig azt mondhatjuk: még státusszimbólumnak sem fe­lel meg. Ha arra gondolok, hogy Veres Péter balmazúj­városi olvasókörből indult el az Íróvá érés útján, Csák Gyula Glemba című re­gényének paraszthőse csizmaszárban „hordja” az Élet és Irodalmat... a „műkönyv” enyhén szólva nem segíti az olvasó népért mozgalom céljainak a megva­lósulását. Olvasótáborok ma is van­nak. Az Olvasó népért moz­galom vállalkozása évről év­re eredményes; a nyári tábo­rok ma is a gondolkodás is­kolái. 1983-ban 133 olvasótá­borban tízezer 10—16 éves fiatal vett részt... Olvasásszociológusok szá­mokkal igazolták, hogy a 10 —14 évesek a hetvenes évek­ben a legkedvesebb időtöltés­nek nem az olvasást, hanem a tévénézést, a tánczenehall­gatást és a barátokkal való együttlétet tartották. Ugyan­akkor fejlődött a gyermek- és ifjúsági könyvkiadás: 1971- ben másfélszáz kötet jelent meg Magyafországon 4,5 mil­lió példányban, a nyolcvanas évek elején a kötetszám négyszáz, a példányszám 17 millió. Emelkedő példányszám, csökkenő olvasási igények ... Az olvasás akkor válik ter­mészetes igénnyé, önként vál­lalt elfoglaltsággá — tartja a szakirodaom —, ha az olva­sásra fordított idő kedvvel, örmmel, emlékezetes élmé­nyekkel járó tennivaló. Az említett pályadolgozal- ban a szerző leírt egy figyel­met érdemlő epizódot. Ne­gyedik éve dolgozott már együtt tanítványaival, amikor az egyik órán Solohov Em­beri sors című regénye kap­csán az egyén és a történelem viszonyáról, az embert pró­báló élethelyzetekről, s e helyzetekben tanúsított embe­ri magatartásról beszélgettek. Az óra végén felállt egy lány és azt mondta: miért nem neveltek bennünket úgy, hogy értsük és érezzük a re­gényben megfogalmazotta­kat? Ez a lány biztosan ol­vasta a kötelező olvasmányo­kat. Kár, hogy nem minden középiskolás minősíti erről az oldalról az irodalomtanítást. Az iskolai kötelező és ajánlott ovasmányok akkor értékesek, ha igazi élményekké válnak. A gyermek- és ifjúsági könyvújdonságok száma Ma­gyarországon 1982-ben az összkiadás 4,5 százalékát tette ki. A könyvek küllemben versenyképesnek bizonyultak a külföldivel. A 10—14 évesek a felméré­sek szerint elsősorban Berke- si, May Károly, Fekete Ist­ván, Gárdonyi, Szabó Magda, Mándy Iván, Verne, Dumas, Cooper, Verne, Erich Kästner könyveit olvassák. Népszerű­ek a Búvár zsebkönyvek, a Képes Történelem, a Képes Földrajz, az így élt, a Bölcs Bagoly, a Kolibri, Az én ze­neszerzőm, Az én múzeu­mom, az Ezerszínű Magyar- ország, a Csináld velünk so­rozat kötetei. Kisebb az eredmény a vers megszerettetésében. A Kis Verseskönyvek, a Magyar Irodalom Gyöngyszemei fon­tos sorozatok, de más hasonló kezdeményezések nincse­nek ... Az elmúlt tíz évben ha­zánkban duplájára nőtt a ki­adott könyvek száma, két és félszeresére a példányszám. 1972-ben 1 milliárd 200 millió forintot, 1982-ben 3 és fél milliárdot költöttünk könyv­re. A Könyvértékesítő Válla­lat 1982-ben 850 millió forint értékű könyvet hozott forga­lomba, 14 százalékkal többet, mint 1981-ben. A könyvtárel­látás területén 20 százalékos volt a forgalomnövekedés. A Gutenberg-galaxisnak, a könyvre alapozott kultúrának nincs tehát vége; de vannak gondok az olvasással. Gond van az időnkkel. A növekvő szabad időt elsősor­ban a második gazdaságban végzett tevékenység, a kis- kerti munka, a gépkocsikar­bantartás, a televíziónézés tölti ki. Egyre kevesebb az olvasásra „engedélyezett” idő. És ezen nem csodálkozha­tunk. Ha a család hétvégeken brokkolit, almát szed, az egyén és a társadalom számá­ra végez hasznos tevékenysé­get. A televízió adta művelő­dési és kikapcsolódási lehe­tőség pedig a legkisebb fára­dozással biztosítható. Gond van az igényekkel. Nem olvasunk annyit, amennyit olvashatnánk, amennyi szük­séges lenne a világ dolgaiban való eligazodáshoz. Kamarás István olvasásszociológus mondta egy interjúban: „Te­ret hódít a zsongító-kábító „szerolvasmány”, a krimi, a lektűr. A kedvelt könyvek közül kiszorultak a korábban keresett nagyromantikusok, a klasszikusok ...” Az első osztályban tanító pedagógus már ázon fárado­zik, hogy olvasóvá nevelje a gyermeket. S a gyermekek megszeretik a könyveket és megtanulnak olvasni. Ahogy telnek az évek, az olvasás szeretete csökken. Az első osztá­lyos szép eredmények után évek múlva azt hallja a peda­gógus, hogy volt tanítványai nem szeretnek olvasni. Nemes György szavaival élve: hogy is van ez? Tóth László Földosztók hagyatéka Század eleji jellegzetes ibrányi szobabelső Céltudatosság és a múlt őszinte tisztelete vezérelte az ibrányi honismereti szakkö­rösöket az évek során, amíg apránként összeállt a takaros gyűjtemény. Nehéz lenne megszámlálni, hány portára kopogtattak be az általános iskolások régi használt tár­gyakért, hány nap járták a település határát ősök nyo­mait sejtető cseréptöredéke­ket keresve. Alkotmányunk ünnepén végre méltó otthont kaptak a fellelt történelmi ereklyék. Megüresedett a nagyközségi könyvtár épülete, amely al­kalmasnak tűnt a gyűjte­mény elhelyezésére. A lelkes múltkutatók nem tétováztak: Nagy Ferenc általános iskolai szakfelügyelő, szakkörvezető irányításával megrendezték az állandó helytörténeti ki­állítást. A bútorzatra a Hazafias Népfront megyei bizottságá­tól kaptak anyagi támogatást. A megszépült épületet sokol­dalúan szeretnék hasznosíta­ni. Mint Fábián Sándorné óvónőtől, nagyközségi nép­fronttitkártól megtudtuk, rendszeresen ott találkoznak ezentúl a felnőtt és diák hon­ismereti szakkörösök, a nép­front helyi aktivistái, de au­gusztus végén ott tartották a pedagógusok tanévnyitó tan- testületi ülését is. Ibrány története az első szobában követhető nyomon. A tablók és a teret ötletesen kitöltő vitrinekben elrende­zett tárgyak beavatják a lá­togatót a lepergett évszáza­dok titkaiba. Már az őskor embere megtelepedett azon a vidéken, a fennmaradt régé­szeti emlékek a bizonyság rá. A népvándorlás korában él­tek a mai község területén gepidák, szarmaták, korán birtokba vették a honfoglaló magyarok. Női sírból szárma­zó sűrű fésű, hajfonatkarikák, nyílhegy látható az első tárló­ban. Az írásos forrásokban elő­ször a XIII. században tűnik fel a falu neve. IV. László király 1280-ban Ibrányt el­vette akkori birtokosától, Se­bestyéntől, mert az hadjára­taiban vonakodott támogatni uralkodóját. A XV. század­ban az Ibrányi és a Zokoli családé a falu. Az előbbi ha­marosan fiú ágon kihalt, s az egyedüli birtokos, Margit úr­nő Vay Istvánhoz ment fele­ségül. Utódaik nevezték magukat Ibrányi Vayaknak. A leszár­mazottak közül többen jelen­tős tisztségeket töltöttek be. Tablón látható Ibrányi Lász­ló arcképe, aki Thököly feje­delem híve volt, majd a Rá- kóczi-szabadságharcban a ku­rucok oldalán harcolt. 1707- ben ezredeskapitányként, a Tisza menti hadak főparancs­nokaként Jánoshalmánál egy csatában halt hősi halált. A falut lakó jobbágyok helyzetéről korabeli összeírá­sok és az 1773-ban elkészült urbárium másolataiból ismer­hetünk meg részleteket. A XVIII. század vége felé a névsorban tizennégy örökös és tíz szabad menetelő job­bágy nevét számolhattuk Régi konyhai eszközök. (G- B felv.) össze. 1848-ban az ibrányiak is fegyvert ragadtak. Hatvan­nyolcán honvédként és nem­zetőrként küzdöttek a sza­badságért, közöttük tizennégy éves volt a legfiatalabb, 49 a legidősebb. A századfordulón Ibrány- ban is megmozdult a föld. Az elszegényedett parasztok a földosztómozgalom idején földművelő egyletet alakítot­tak, amely a panaszok orvos­lását kérte. Az uralkodó osz­tály erőszakkal vetett véget a mozgolódásnak. A Tanács- köztársaság kikiáltása után megalakult a helyi direktóri­um, amelynek kevés ideje maradt az április közepén meginduló intervenciós táma­dás miatt az új életre. Az új- és legújabb kor em­lékei közül értékes Ibrány község 1808-ból származó pe­csétje, valamint a felszabadu­lás utáni időkből a földosztók hagyatékai, a parcellázások jegyzőkönyvei, a tulajdonjo­got bizonyító végzés és 1950- ből az első szabad választás községi dokumentumai. Huszadik század eleji jel­legzetes ibrányi szobabelsőt találunk a második helyiség­ben. A népi bútorok kiegészí­tőiként elidőzhet a látogató tekintete a bölcsőn, kerekes rokkán, guzsalyon, szövőszé­ken, csizmahúzón, az öntött­vas lábasokon. A harmadik szobában valóságos múzeumi raktárt találunk. A polcokon a mindenna­pokban használt kerámiákat szedték sorba, önálló ibrányi fazekasműhelyekről nem tud­nak, Munkácsról, Debrecen­ből, Sárospatakról, Kassáról kerültek többek között a köz­ségbe a kerámiák, cserépedé­nyek. Az alsó polcokon a fegyvereket, hadi eszközöket helyezték el. Időrendben a XVII. század­tól a második világháborúig akad az ibrányi honismereti gyűjteményben sok minden: kengyelek, sarkantyúk, kar­dok, pisztolyok. Szomszédsá­gukban a világi, ás régi esz­közei — mécsesek, gyertya­tartók, tűzcsiholók — sze­rénykednek. Külön falrészt töltenek meg a fából készült használati eszközök. Favillát, sütőlapátot, motollát, borot­vatokot láthatunk nádtű, fá­ból faragott tésztaszűrő és fél vékás mérőedény társasá­gában. A terem közepén külön tár­lóban állították ki a szakköri tagok által talált régi pénze­ket. A berendezési tárgyak egyúttal arról is árulkodnak, hogy ezt a legbelső szobát afféle adattárként is használ­ják. A múlt jobb megismeré­séhez nélkülözhetetlen szak­könyvek egy helyre kerültek a visszaemlékezéseket tartal­mazó magnószalagokkal. A honismeretet szívügyük­nek tekintő ibrányiak ezzel az állandó helytörténeti be­mutatóval nem fejezték be a munkát. Továbbra is felkere­sik, megszólaltatják a múlt ma élő tanúit, népszokások­ról, hagyományokról faggat­ják az öregeket. Szívesen segédkeznek régé­szeti ásatásokon, mint ahogy nyáron is tették a XIII. szá­zadban épült templom krip­tájának feltárásánál. A hon­ismereti szakkör felnőtt és felső tagozatos diák tagjai péntek, szombat és vasárnap délután teremőrökként fogad­ják, szíves szóval kalauzolják a község múltjára kíváncsi látogatókat. Reszler Gábor Galambosi László: Kezemről a hattyú Már az őszirózsát csókolják a méhek. Dongó a dióra dülöngélve lépked. Mustillatú fények araszolnak szőkén. Darazsak birkóznak sajtárváró tőkén. Már az őszirózsát öleli a váza. Búcsúzó fecskéktől hullámzik a pára. Homlokomat hajtom fekete felhőbe. Piros poharamban fanyarabb a lőre. Hosszan üldögélek, borozok magamban. Köddel teli harang kondul a magasban. Koravén a Világ, ölén csonka páva. Öreg kutak fölé baglyot küld a káva. Bagolyszárnyak alól szállnék, üldögélek. Bukó őszirózsát csókolnak a méhek. Kezemről a hattyú régen fölrepült már. Kökényes lovamról hóba hull a csótár. I HM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom