Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
1983. október 15. o □ nyai nagyanyám mindig vitt valakit magával, ha ügyes-bajos dolgot intézni hivatta a jegyző. Amíg bent volt, kísérője az ajtó előtt ténfergett, hogy kéznél legyen a segítséggel, ha kell. Legtöbbször kellett, mert nagyanyám az első erélyesebb szóra rosz- szul lett, elszédült és megsárgulva lehanyatlott. Ilyenkor a jegyző — aki megszokhatta személyisége különös „varázsát” — ingerült kevé- lyen kiszólt a folyosóra: vek közhasználatú elnevezése. Általánosabb értelemben minden adminisztratív tevékenységet ellátó állami vagy társadalmi szervet hivatalnak szoktak nevezni.” Ebből következik (?), hogy a hivatalt hivatástudatból tevékenykedő hivatalnokok működtetik. Itt azonban mindjárt megállít bennünket egy izgatott ellenvetés: „Mi, hivatalban dolgozók nem vagyunk hivatalnokok!” Miért? A hivatalra és a hivatalban működőkre — úgy számvitele életveszélyes. Arra kényszerülünk, hogy levéltárat rendezzünk be otthonunkban, mert hiába van mindenütt évvégi zárás, ezek visszamenőleg követelnek összegeket.” És, ha valaki meggondolatlanul eldobta a befizetési bizonylatot — fizetnie kell másodszor is. Volt, aki ilyenen háborogva javasolta: „Hirdessenek társadalmi munkát egynémely szolgáltató vállalat számvitelének a rendbe hozására.” — Van vele valaki? És a kísérő karon fogva hazavezette nagyanyámat a „Hivatalból”. Otthon azután nagyapám förmedt rá, mondván: — Te gyáva, te... hát isten az, hogy ennyire meghunyászkodsz előtte? ... Hiába való volt a korho- lás, mert nagyanyámnak a vérében volt a csendes tudomásulvétele annak, hogy a jegyzőhöz képest ő csak észre venni sem érdemes pontocska. A felemelt hangú szóban a hozzánk mindig részvétlen, megértés nélküli, mostoha hatalmat érezte, ami előtt neki, mint alattvalónak meg kell hunyászkod- nia, ha csak erősíteni nem akarja családja veszendősé- gét. A jegyző urat nem ellenőrizhették az „alatta” levők, a jegyző úr nem tartozott felelősséggel azoknak, akiknek az ügyeit intézte. 0 azoknak felelt tetteiért, akiket képviselt, a felette levőknek. Az új rend virradatján hamar belátta, hogy a jegyző úr csak csinált fényben, kölcsön pózokban tűnt annak, aminek látta. A fény kihunytéval, a maga valóságában se nagysága, se hatalma, se erénye, mert embernek is csak látszat volt. Ettől kezdve tréfálkozni is tudott a „Hivatalról”, s mégis — az immár könnyebb, mer- szet nem kívánó ügyintézései örömében ott maradt a sok megaláztatás keserűjéből valami. És egy kis makacs salak a tudatában. Nem sok, de éppen elegendő ahhoz, hogy az érte lévő és véle rokonszenves hivatalt is egy kicsit maga felett állónak tudja csak felfogni. Ma már más a hivatal. S nemcsak más, de sokkal több és többfélébb is (talán több is a szükségesnél). Lélegezni sem tudunk már nélküle (ha smog fojt, ha porral, gázzal szennyezett a levegő stb. mindjárt a hivatalt hívjuk), mert eltéphetetle- nül hozzákötődött a mindennapi élethez, az egyénhez. Némi kis túlzással (?) talán azt mondhatjuk, hogy a hivatal szerveink valamiféle meghosszabbodása. Amiként természetes szerveink, úgy ez is működhet jól és működhet rosszul. (Az a baj, hogy a rosszul működő „meghosszabbodás” gyógyításához nehezebb „orvost” találni, máskor a „gyógykezelésre” hivatottak látóköréből esik ki hosszabb-rövi- debb időre a hivatal tevékenysége, vagy pedig a sok papírmunka láttán válnak az „orvosok” elnézővé a mulasztások iránt. Sem a figyelmük, sem a szigoruk nem permanens!) Naponta elég sok embert kerülget az „idegbaj” a hivatali munka akadozása, az ügyviteli kultúra hiánya, a rossz hivatali modor stb. miatt. Együtt kell élnünk a hivatallal! Ez elég ok arra, hogy elgondolkozzunk azon: tulajdonképpen mi a hivatal? Az Űj Magyar Lexikon szerint: „Igazgatási tevékenységet ellátó állami szermond — dehonesztáló a hivatalnok elnevezés. Mégpedig azért, mert manapság nálunk a „hivatalnok” von- zata a „bürokrata”, a „bürokrácia”, a „bürokratizmus”. A „bürokrácia” kifejezés szó szerint a hivatal uralmát jelenti. Hazánkban megszűnt a kizsákmányolás, tehát ilyen értelemben hivatali uralmi bürokrácia sincsen, de — sajnos — van a hivatali ügyintézésben bürokratikus elem. Például az ügyféllel hatalmi pozícióból való tárgyalás. (Ez az a bizonyos „köhög a bolha” magatartás, amikor egy hivatal annak mutatkozik, ami lenni szeretne.) A hivatal a siker, a hatékonyabb „ügyintézés” érdekében álarcot ölt: hatóságnak játssza magát! Nem új jelenség, de múltba vezető gyökerei gyakran feltár- hatatlanok (maradnak). Hamlet a közismert monológban egyebek között „A hivatal packázásait” is panaszolja. A Napjaink Szállóigéi kötet _írója azt vallja „Nehezen elképzelhető, hogy a dán királyfival, a trón örökösével packázhattak a hivatalok, inkább azt tételezhetjük fel, hogy Shakespeare maga szerzett változatos élete során efféle tapasztalatokat”. Hajlamosak vagyunk Hamletnak hinni, hogy a hivatal nem kímélte a királyfiakat sem. A történelemből tudjuk, hogy a fölényes bürokratikus szakismerettel szemben még az abszolút uralkodó is tehetetlen volt. Nagy Frigyesnek a „jobbágyság megszüntetésére” vonatkozó összes haragos rendelkezései célt tévesztettek, mert a hivatali mechanizmus egyszerűen dilettáns alkalmi ötleteknek tekintette és semmibe vette őket. De az ellenkezőjére is van példánk: a bürokratikus apparátus a fölényes szaktudás hiányában a dilettáns rendelkezéssel szemben semmiféle ellensúllyal nem rendelkezve, nemcsak végrehajtotta, hanem túl is teljesítette a hibás rendelkezéseket. A „köhög a bolha” hivatali magatartás legnevetségesebb — sajnos a leggyakoribb formája —, amikor szolgáltató vállalat adja ki magát hatóságnak. A het- venkedő egér macskát emleget: szóban és írásban fenyegeti, ijesztgeti ügyfeleit, parancsol, pedig csak kérnie szabad! Tapasztalataink alapján tudjuk, hogy leggyakrabban a fizetési felszólításokban akadunk hetvenke- désre, fenyegetőzésre. Például: „Ha tartozását határidőn belül nem vagy csak részben rendezné, úgy kénytelenek leszünk követelésünket bírói úton érvényesíteni.” Vagy: „Szíveskedjék a befizetésről... hó ... napjáig gondoskodni, mert ellenkező esetben, jelen levelünk alapján peres úton intézkedünk a behajtás iránt.” Az ügyfél legtöbbször nem ijed meg, hanem bosszankodik. Gyakran derül ki, hogy a fenyegetés, a felszólítás oktalan: olyan pénz befizetését követelik, amit korábban már kiegyenlítettek. Ilyen esettel kapcsolatban írta egy levelezőnk: „A szolgáltató vállalatok némelyikének a A hibáztatható vállalatok azzal védekeznek, hogy kevés kivétellel mindig betartják az ügyintézés szabályait. Nem önkényeskednek. Elhisszük! Csakhogy hivatali tevékenységük jellemzője éppen a szabályokhoz önmagukért való merev ragaszkodás; a döntésre való egyéni felelősség eltűnése, hiánya; a döntés minden elemének utasítással, szakvéleménnyel stb. „lefedezésére” való törekvés; a szükséges írásbeli ügyintézésből eredő lehetséges formaságok „tisztelete” és túlzott alkalmazása; az ügyféllel hatalmi pozícióból való tárgyalás, levelezés stb. Ez bürokrácia. Bürokratikus minden olyan hivatal, amely nem képes az elkövetett hibákhoz mérten korrigálni magát. A döntések rosszak, mert akik döntenek, azok nem ismerik közvetlenül az általuk eldöntendő kérdéseket; azoknak pedig, akik a helyszínen vannak, és ismerik ezeket a kérdéseket, nincs meg a szükséges hatalmuk az alkalmazkodás elősegítésére, illetve a feltétlenül szükségessé vált utasítások kikísérletezésére. Az ügyintézés merev, képtelen alkalmazkodni a változásokhoz, ezért megpróbál minden átalakulásnak ellenállni. (Tapasztalatból tudjuk, hogy az ilyen ügyvitelben a változás gyakran válságot szül, mert az elkövetett hiba miatt szükségessé vált változtatás olyan súlyos, hogy az egész hivatal vagy fontos részlegek létét veszélyezteti.) Olvasóink maguk is tudnak példát ilyen ügyintézésre, vállalatra. e hol a belső ellenőrzés ? Hol a felügyeleti ellenőrzés? Miért nem teremtik meg és tartatják fenn a korszerű ügyviteli kultúrát? Kérdezhetjük, mert ha már évi 2200 forintot költünk fogyasztási szolgáltatásokra, elvárhatjuk, hogy a szolgáltatók ügyvitele pontos, kulturált, megbízható legyen, ne zaklasson jogtalan követelésekkel és ne okozzon „meglepetéseket” különféle „fizetési elmaradások” kimutatásával és követelésével. A nagynénémtől, aki valaha sokszor elkísérte nagyanyámat a jegyzőhöz a „Hivatalba”, megkérdeztem: — Akad dolga a hivatalban? — Sok is! — És az intézés milyen? Sokat őrzött meg a régi életből emlékei között és azonnal átértette szándékomat. Nevetett. — Nem szédülök el, mint nagyanyád, ne hidd! — jelentette ki önérzetesen. — De olykor majd hogy idegbajt kapok az elnökkel való veszekedésben!... — Így osztán most ott tartunk, hogy az elnök lesz rosszul, ha nénéd odamegy !... — tette hozzá kacsintva Jóska bátyám, a férje. Néném legyintett. Ne hal! gassak rá. — Mert olyan, hogy úgy ül a pénzen, mint tyúk a tojáson ... Két évig jártam a nyakára míg ezt a járdát itt megcsinálhattuk! Rettenetes! De megvan!... Valóban megvan! Szabó György A Kelet-Magyarország tárlata Osvaldo Guayasamin képei Az equadori Osvaldo Guayasamin festőművész sikerrel mutatkozott be hazánkban is. A közelmúltban Budapesten. a Műcsarnokban mutatták be alkotásait. A közölt felvételek a kiállításon készültek. önarckép A nép fia, a partizán A Föld elítéltjei című sorozatból Mindketten 80 évesek. A napon sütkéreznek. Az öregembernek már lassan megy a járás, az öregasszony süket. Beszélgetnek. — Apus, szakíts egy almát a fáról !\ A férfi csoszogva megy a fához, leszakít egy almát, odaviszi az öregasszonynak. — Tessék. — Te bolondos, magadnak is szakíts egyet, s egyél. Ki tudja meddig ehetünk. Az öregember megint elcsoszog a fához, leszakít egy almát, s visszaül a székére, ölébe ejtett karral ül tovább. — Egyél, mire vársz? — Nem kívánom — tagolja a férfi, s kezével is jelzi, hogy semmi sem kell néki. El van rá szánva, hogy végig itt marad a felesége közelében, bár érzi, hogy már ezt sem képes sokáig elviselni — A, te ügyefogyott — pattan föl az öregasszony, és szalad, előregörbedve, kést hoz meg egy kiskanalait, majd hámozni és kapami kezdi az almát. Kiskanalan- ként adja az öreg szájába. — Nem kell!... Nem kell! — int az kezével, de a szájába tömködött almát lenyeli. — Mit mondasz? — Nem kell! — kiabálja most már türelmét vesztve az öregember. — Hogy fekete? — Ne-em kell! — A, dehogynem kell. Csak szalonnát meg kolbászt nem lehet mindig enni. Gyümölcs az mindig kell. Ami terem, nekünk minden kell. Én bizony eszek. Ami nem eszik meg engem, azt megeszem én... Az öregember föláll, a kapu felé megy, lenyomja a kilincsét, megnézi a postaládát, majd visszamegy. — Jött valaki? Az öregember int, hogy senki sem jött. — A postás volt? — Nem... — rázza a fejét az öregember. — Hát akkor? — Semmi hát akkor, semmi! — Mi van? — Semmi-i! — ordít vörösre dagadva az öregember. — Pópityné? Szegényke, miért nem engedted be? Biztosan el akarta mondani, ho-. gyan csalja az ura. Én mondtam neki a múltkor: „Böske, a négy fal mindent eltakar, nem kell kiszolgáltatnod másnak az uradat”. Bizony ezt mondtam én neki. Mihez kezdjen ötvenéves korában nagy gyerekek mellett ... Dolgozni csak otthon dolgozott mindig. Cafat az, aki elveszi másnak az urát. Mint ahogy cafka volt a te babád is. Azt hiszed, nem tudom? Persze, te tagadtad, de én utánad mentem és láttam. Bizony nem vonatra mentél', hanem a falu végére, az elvált asszony Nusikádhoz. — Nem volt semmiféle Nusikám. — Volt. Bizony volt. Hiszen a gyerekeid hoztak vissza hozzám. Visszahoztak tőle, pedig ott zokogtál a konyhaasztalán. És amikor én megkérdeztelek, mit kerestél nála. azt felelted, hogy szereted. És akkor én megpofoztalak. Meg én— Soha nem is bánom! Hiszen én csak azért mentem hozzád, mert arra gondoltam, te olyan derék és megközelíthetetlen vagy, hogy nem fogsz engem soha megcsalni. És akikor hatvanesztendős korunkban megtörtént. Megtörtént, ha mondom. — Semmi sem történt. Semmi, ha mondom! — Ott van az asszonyról a fénykép a dobozomban, a te leveleid között. A temetésére is elmentél, tudom. Azt nem KM HÉTVÉGI melléklet
