Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-09 / 239. szám
1983. október 9. Kelet-Magyarország 3 Mert cigány? \ Gondolarészlet a nyíregyházi Nyírfa Áruházban. Körséta az őszi, téli cipők nyomában Kereskedőkesergő M ég mindig hallani ingerült megjegyzést a cigányságra. Pedig éppen az örvendetes változások miatt borzolják fel ma jobban a közvélemény idegeit azok, akik nem tudnak igazodni és a mind dolgosabb életet élő cigányságtól elmaradva, lumpen életmódjukkal, munkakerüléssel, bűnözéssel hívják fel magukra a figyelmet. A sommásan elmarasztaló véleményekkel mindenképpen vitába lehet és kell szállni A magyarországi cigányság élete társadalmilag mind rendezettebb. nem tengerbe öntött víz volt az a fáradozás, amelyet érte — s legtöbbször nem is nélküle — áldoztak. Általában érintette őket társadalmunk mozgó szele, sokukat felzárkózásra késztetve ragadta magával a légáramlat. Többek viszont a megkülönböztetett figyelem, a külön bátorítás eredményeként leltek helyre, a munka, a civilizált körülmények világában. Eleget mond erről az az adat, hogy a cigányságnak mára mindössze tíz százaléka maradt a telepeken. És nem mind a kedvezményes hitel igény- bevételével törtek ki a putriból. Nagy számban voltak az olyanok, akik saját erőből jutottak új, komfortos lakáshoz. Sok történt e réteg általános esélyeinek gyarapításáért. Ezzel a céllal sikerült a legutóbbi 10 esztendő alatt sok száz cigánygyereket óvodába íratni. Amíg 1970-iben a cigány gyerekeknek 15 százaléka jutott el a nyolc osztályig, az idén már ott ül a nyolcadik osztályok padjaiban 60 százalékuk. Kevesen tudják, hogy már minden tizedik cigánydolgozó szakmunkás! Távolról sem lehetünk még elégedettek ezekkel az eredményekkel. Kétségtelen, különösen városokban meghatározott szerepet játszanak közülük jó néhány a spekulációban tiltott kereskedésben, sőt még a bűnözésben is. De a cigányság ma már maga is kiveti azokat, akik szégyent hoznak rá, s alapot teremtenek az általánosításra. A soraikból kilengők nincsenek olyan sokan, hogy miattuk kétségbe lehetne vonni az erőfeszítések eredményeit, s az utóbbi évtizedekben választott módszereink helyességét. Bármily türelmetlen is esetleg közvéleményünk bizonyos része a cigány- kérdést megítélve, az aligha vitatható, hogy helyes úton járunk e társadalmi — és nem faji vagy nemzetiségi? — probléma megoldásában. Régi életükhöz, az elmaradott körülményekhez őket odaláncoló indák elvágása, kijuttatásuk a fényre — ez a megoldás következik társadalmunk humanizmusából, de jólfelfogott érdekeinkből is, hiszen tartósan nem számolhatnánk ekkora hátrányos helyzetű csoporttal. S ezzel már ki is mondtuk, hogy a továbbiakban — szociálpolitikai feladatainkat sem felejtve — egyre inkább kell építeni a cigányság sorsváltoztató akaratára, erejére, amely a munkával, a létviszonyok általános javulásával szüntelenül gyarapodik. Ügy kell támogatni ezt a réteget, hogy az megfeleljen a társadalom igazság- érzetének. Ez utóbbi pedig azt kívánja el — és méltán —, hogy a cigányság munkája révén boldoguljon, s csak aki jobban dolgozik, az élhessen jobban közülük. Az ilyen ember előrejutását viszont ne nehezítse előítélet. Ezen az alapon most már több helyen a telepek felszámolásában részt vesznek a munkahelyek. Ök juttatják lakáshoz cigánydolgozóikat. Sokat tesznek az ifjú generáció kitaníttatásáért, a falvakhoz közelebb telepítik a szakmunkásképzést, hogy a cigánygyerekek helyben tanulhassanak, ugyanis ezeket a fiatalokat a családok nehezen engedik el a távoli városba szakmát tanulni. Sokféleképpen támogatják tehát őket, s ilyenkor a tanácsi szervek határozottan számon is kérhetik a cigány lakosságtól — mint bárki mástól — a kötelességek teljesítését. Például az általános tankötelezettség betartását, a kötelező elhelyezkedést, az állampolgári fegyelem tiszteletét. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezek az emberek igazán csakis életmódváltozással találnak majd magukra, a munka világában vethetik meg lábukat a legbiztonságosabban. $ L ám, a megítélésről folyó viták helyett bőven kínálkozik alkalom arról morfondírozni, hogy milyen teendőink lehetnek. Ezeket keresve már több helye lehet a belső türelmetlenségnek, elégedetlenségünknek. Akik közöttünk élnek s napi munkájukkal felemelkedésüket szolgálják, azt mondják: ma már egyre inkább velük együtt lehet tenni azért, hogy révbe jussanak. (kf) Egyre több őszi, téli áru kerül az üzletekbe. Ezúttal a cipőkínáliaitról érdeklődtünk. A Tiszántúli Cipőkereskedelmi Vállalat nyíregyházi lerakatánál jó néhány kereskedő járkál, nézelődik, válogat, gondolkodik, mivel lepje meg vásárlóit, köztük Fel- földy Zoltánná, a Szabolcs Cipőgyár megyeszékhelyi boltjának vezetője. Hol a gyerek- éa bébicipő? Az őszi, téli cipőkínálatunkat akarjuk- beszerezni, bár mi többnyire a saját gyárunk termékeit áruljuk. Azért itt is körülnézünk. Mi a véleményem? Kicsi az őszi, téli cipőválasziték. Kevés a csizma. Az idősebbek faként a fekete színű, középmagas sankúakat keresik, de... Sokan vennének harisnyacsizmát is, de az sincs. Amit a polcokon látok, azok a múlt évből visszamaradt női csizmák. Most két modellből női cipőt, és egy-egy fazonú gyermekcipőt vettem. Az előző években jobb volt a választék. Talán később javul. Női papucsokat is szerettem volna... Csehó Tibornénak, az egri Centrum Áruház osztályvezetőjének papírján már rengeteg tétel sorakozik ... — Ez alkalommal 6—700 pár cipőt vettem — mondja. — Ez még a fele sincs annak, amennyit szoktam. Szeretem ezt a vállalatot. Jó partner. Van úgy, hogy két nap alatt megkapom a rendelt árut. Még telefonon is kérhetek. Járom az országot, s pillanatnyilag mindenütt gyenge a kínálat. Példáid gyerekcipőt alig lehet kapni. A bébicipő-ellátás szintén gond. Talán a gyáraknak rosszak az információi. Például van úgyx hogy 26-osból rengeteg van, 23-asból meg kevés. A következő évben meg fordítva. Nem követik eléggé a demográfiai hullámokból adódó követelményeket. Jó ha valahol 30—40 pár bébicipőt lehet venni. Közepesnek mondható... Hogy melyik boltos, miből mennyit rendelt, azt Garai András lerakatvezető-helyet- tes szorgalmasan jegyzi. — Az idei cipőkínálat közepesnek mondható — közli. Az időarányos árbevételi tervünket 107 százalékra teljesítettük. Ez évben 307 millió forint értékű lábbelit szeretnénk értékesíteni. Az őszi, téli áruk nagy része ezután érkezik, reméljük, fedezni fogja a megyei szükségletet. De járnak ide vásárolni messziről is; Heves, Hajdú és Borsod megyéből. A legnagyobb vevőink a Nyírfa és a Kelet Áruház és a cipőboltok. A Nyírfa Áruház cipőosztályán néhány vevő lézeng, — Sokaiknak akkor jutunk eszébe, ha beköszönt a hideg idő — mondja Bökönyi László osztályvezető. — Folyamatosan érkezik az őszi, téli áru. Női csizmákból gondot okoz a vevők igényeinek kielégítése. Ugyanez vonatkozik a fiú- és lánykacipőkre is. Líánykacipőknél főként a 31—38, a fiúcipőknél pedig a 31—40 közötti méretűekből a legégetőb a hiány. Férfiáru van bőven. Igyekeztünk minél több cipőt venni a megyénkben gyáraktól, szövetkezetektől, de állandóan járjuk az országot is. Nemrégen voltunk Szombathelyen, Miskolcon, Békéscsabán. „Majd jön, most nincs” A Centrum Áruházaknak Budaipesten van egy közös raktáruk, ahonnan van, amikor olyan cipőket kapnak, melyék csak Centrumiban találhatók. — Előfordul, hogy néhány cikkhez hamarabb hozzájutunk, mint mások — mondja az osztályvezető-helyettes. — A gyerekcipők kínálata nálunk is szegényes. Több hónapos várakozás után bébicipőt most kaptunk. No, ezt is a pesti raktárból, csakúgy, mint a szombathelyi (gyógy- betétes) cipőt. Az idősebbek által kedvelt csizmákból, félcipőkből kicsi a készlet. Nem értem, miért nem gyártják az alföldi csizmát, azoknak ugyan jött egy újabb változata, de a vásárlók szerint az korántsincs olyan jó, mint a régi. Mit szól az ipar? Majd jön, most nincs. Nagy a hiány a tornacipőkből. Kaptunk magas szárút, meg edzőcipőt, de a vevők többségének olcsóbb keltene. Nagyon jól sikerült a közelmúltban lezajlott csehszlovák hét. Rengeteg olyan árut kínálhattunk, amit már mi is régen vagy sosem láttunk. — Az idősebb hölgyeket mi sem örvendeztethetjük — vélekedik Czapári Sándor-né, a Kelet Áruház osztályvezető-helyettese. — A csizmán kívül más árufélékre nem panatszkodok. Aránylag mindenből jó a készletünk, választékunk. Mindettől függetlenül mindenütt roskadoznak a polcok a tengernyi árutól. Ha gondok, hiánycikkek vannak is, azért reméljük, előbb- utóbb mindenki hozzájut olyan cipőhöz, amilyet szeretne. (cselényi) Csörög a telefon a fiattal és kis beosztású újságíró szobájában. A vonali másik végén a megyei pártbizottság első titkára. Érdeklődik, mit csinál most a Ketet-Magyar- ország munkatársa. Van-e egy szabad órája? Az újságíró meglepődik a kérdésen, s közli, hogy dolga éppen mindig akad, de természetesen ráér, ha szükség van rá. „Akkor mire leérsz, ott várunk a városi tanács elnökével és kimegyünk a Sóstóra.” A fiatal újságíró töpreng, mi lehet a Sóstón olyan fontos, amiért neki az első titkárral kell oda- mennáe. A megyei vezető azonban csak annyit mond, majd meglátja, ha odaérnek. Kiszállnak a Krúdy-szálió előtt és elindulnak egy gyalogsétá- ra a tó körül', egy hepehupás, sáros terepen. Az első titkár itt körbemutat: „Ügy nézd meg ezt a helyet, hogy itt termálfürdő lesz. Fúratunk kutakat, amelyek a meleg vizet adják. Itt lesznek a medencék, az öltözők. Két-három éven belül Sóstót olyanná fejlesztjük, amilyenre már régen megérett. Hát ezért vagy itt..'” Lelkesen magyarázza, miként kezdjen hozzá a fiatalember az újságban ehhez a témához. „Ahány cikket csak tudsz, annyit jelentess meg, hogy az emberek tisztán lássak, mit akarunk és mit várunk tőlük. Mert azt is tudnod kell, hogy pénz erre nincs.” Egy tehetőség marad: felébreszteni a megyében lakókban a vágyait, ők is akarják nagyon ezt a gyógyvizű strandot. Hogy mindenki szívesen adja a pénzét a téglajegyekre, amiket ki akarnak bocsátani. És azt is meg kell tudniuk: az e célra felajánlott pénz arányában mindenki ingyen fürödhet egy ideig. Tapossák tovább a nedves talajt, az első titkár, a városi elnök, meg az újságíró. Addig, hogy már nemcsak a félcipőjük, de a nadrágjuk is csupa sár. A fiatal zsurnaliszta addig hall a leendő fürdőről, hogy máris idéképzeli a medencéket, az öltözőket, a nyári vasárnapokon a sok ezer embert. Belelkesedik, s lelki szemeivel már látja is a cikkeit az újságban, már azt is elképzeli, mint fogják tefotózni az első fúrótornyot, aztán majd a többit... Hamarosan jöttek a Sóstó jövőjéről az írások. Elkeltek a téglajegyek és megszületett a strand. Hogy ez a telefon, meg a sóstói séta pontosam mikor volt — 1958-ban vagy 59-ben? — arra a ma már ötvenéves újságíró pontosan nem emlékszik. Nem is a dátum a lényeges ez esetben, hanem a sóstói termálsitrand születésének a mai olvasó számára talán prózai, de hiteles története. Ez — a vezetési stílusát is jellemző eset — pénteken jutott eszembe, amikor megláttam lapunk első oldalán egy képet, amelyen Benkei András, a megyei pártbizottság akkori első titkára, nyugalmazott belügyminiszter veszi át a Szaibolcs-Szat- már megyei Tanács Alkotói DíjátAz akkor fiatal újságíró sok mindent írhatna még személyes élményeiből arról, mit köszönhet ez a megye ennek az embernek. Korábbról is, meg későbben is. Nyíregyházi és megyei vezetőként, majd miniszterként és képviselőként. Mondhatnánk, ez volt a feladata, ezért kapta a fizetését. Ez igaz, csakhogy tudom: ezt a várost, ezt a megyét fizetésért, hivatalból szeretni nem lehet. Szeretni különben is többféle módon lehet Benkei András jól szerette a szűkebb szülőhazát. Akkor is, amikor lakatos volt a dohánygyárban, akkor is, amikor első számú megyei vezető, s akkor is, amikor belügyminiszter volt. Azokban a pénz- és iparínséges időkben nem volt egyszerű a küzdés az új lakásokért, a dohánygyárért, az aímatárolóért, a konzervgyárért. Sokszor és hajnalokba nyúlóan magyarázta a nyírségi, szatmári, a beregi parasztembereknek : más, könnyebb lesz a sorsuk, ha létrehozzák a nagyüzemeiket. És az újságíró jól tudja, hogy később, már pesti lakosként ezernyi más gond közepette is képviselte Nyíregyháza és Szabolcs sorsát-ügyét — egy sorban ottani teendőivel. Ügy igaz, a személyiség szerepe a történetemben csupán másodlagos. Ezúton is elnézést kérek tőle a jelzőért, mert ha tudná, hogy ilyeneket írnak te róla, tiltakozna. Mégis közre kellett adnom ezt a régi történetet — egyet a sok hasonló közül. Hiszen az azóta felnövő nemzedéknek is meg kell tudnia: ez a minap átadott megyei elismerés olyan emberinek jutott, aki azt megszolgálta. Kopka János VANNAK, AKIK KRITIZÁLNAK, VANNAK, AKIK SIRÁNKOZNAK, DE A LEGTÖBBEN TENNI AKARNAK. Ezért kérdeztük Qberma- yer Mihályt, a megyei tanács főmunkatársát, amikor a mezőgazdasági balesetek elkerülhetőségéről beszélgettünk: Tud jobbat — Sajnos a rossz beidegződéseken, módszereken roppant nehéz máról holnapra jelentős mértékben változtatni, de többek között nekünk is, itt a tanácson, azon kell munkálkodnunk, hogy csökkenjen a mezőgazdaságban előforduló balesetek száma. — Milyen eredménnyel munkálkodnak ? — A baleseti mutatókat és a javulás mértékét tekintve tavaly igen előkelő, -második helyen végeztünk az országban. Melldönge- tésre azonban korántsincs okunk, hiszen még mindig nagyon sok a megye termelőszövetkezeteiben a baleset. A múlt évben például majdnem elérte a kétezret. A halálesetek száma pedig sajnos évről évre tíztizenöt között mozog, pedig talán mondanom sem kell, az ilyen tragédiákból egy is sok. — Mi lehet az oka, hogy sok a súlyos baleset? — Rengeteg oka van. Az utóbbi években például nagyon megnövekedett termelőszövetkezeteinkben a faipari üzemek száma. Itt a legtöbbször öreg gépekkel, roppant rossz minőségű faanyagot dolgoznak fel, gyakran nem kellőképpen felkészített munkások. Itt egyszerre már három olyan dolgot is elmondtam, melyek egyenként is szomorú eseményhez vezethetnek. — A felkészítetten dolgozók balesetvédelmi oktatásunkról állítanak ki nem éppen dicséretes bizonyítványt ... — Az a furcsa, hogy ezeket az oktatásokat pedig a legtöbb helyen megtartják ... — ... de hogyan? — Sok helyen csak formálisan. Az előadó, -tisztelet a kivételnek, „ledarálja” a szöveget, s azt hiszik, ezzel letudtak mindent. Pedig az oktatás az elmélettel még csak kezdődik, feltétlenül szükség van a gyakorlati bemutatókra is. Ez azonban jó néhányszor elmarad, pedig -az ismeret sokszor életet menthet. A munkahelyi vezető, a munkavédelemmel foglalkozó szakember számlájára írható az is, hogy sok helyen nem dolgozzák ki kellő részletességgel a technológiai utasításokat, a gyártási terveket. — A balesetekről azonban azt hiszem, nem csak a vezetők tehetnek ... — Persze hogy nem csak ők! Az ellenőrnek néha égnek áll á haja, hogy az emberek mennyire nem törődnek saját biztonságukkal. Fittyet hányva a legelemibb védő rendszabályoknak, dolgoznak, mert szerintünk ezek csak akadályozzák a munkát. Megvallom őszintén, az ősztől már előre félünk, hiszen most kezdődik az őszi csúcs, s a betakarításnál, a rakodásnál, a szállításnál rengeteg a baleseti forrás. S csak reménykedhetünk, hogy az érintettek komolyan veszik a veszélyeket, mert minden munkásnál nem állhat ott az ellenőr. Balogh Géza
