Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-15 / 244. szám

f > Nyelvi magatartás M inden nyelv — köztük a mienk is — sokoldalú, csodálatos hangszer. Több évezredes fejlődésének eredményeképpen képes kifejezni mindannyiunk gondolatait, érzéseit: örömét, bánatát, töprengését csak­úgy mint a köttök rejtettebb, gyakran csupán sejtető, de annál többet mondó gondolatát; a legel vontabb filozófiai következtetéseket és a természettudós szigorú egyértelmű­ségét követelő bonyolult felfedezéseit; és tud ünnepélyes, komoly vagy éppen csevegő, tréfás; sőt, groteszk, esetleg diUTva lenni... Vajon hogyan lehetséges ez? Röviden szólva úgy, hogy a nyelv lényegében ugyanazt a cselekvést, tulajdonságot, dolgot stb. többféle, árnyalatokban eltérő szavakkal, ki­fejezésekkel képes megnevezni. Aki például megszégye- nülten elmegy, eltávozik, arra a következőket mondhat­juk: elsurran, elsittyen, ellép, meglép, elszelel, meglóg, elinal, kámfort játszik, olajra lép, elhúzza a csíkot sitb. És mindehhez tegyük hozzá, ezek az úgynevezett rokon értelmű sorok állandóan változnak, újulnak: egyes ele­mek kihullanak vagy régiessé válnak illetőleg — termé­szetes vagy mesterséges úton — újak keletkeznek, nagyon sokszor magukon hordva a kor bélyegét. Az előbbiekre a főispán, a méltóságos úr, a városháza lehet példa, az utób­biakra az effélék: kár a benzinért, megtalálták a közös hullámhosszat, zöld utat kap, illetőleg presszó, labor. Bár a nyelv nyelvtana nincsen olyan nyitott, mint a szó- és kifejezéskészleté, és lényegesen lassabban is vál­tozik ennek ellenére á szóképzésben, az ige- és névrago­zás területén, a mondatszerkesztésben stb. szintén talál­kozunk két- vagy többféle változattal, megoldással. Nyel­vünkben például a cselekvés gyakoriságának a kifejezé­sére hét egyszerű és több mint harminc összetett képző található: ezért tudunk annyi finom árnyalatot érzékeltet­ni a szállong, szálldos, szálldogál, szállingózik alakokkal. Vagy mennyi mindent „közölnek” az igei jelentésen kí­vül a következő igekötős formák: megfagy, lefagy, be­fagy, kifagy. átfagy, felfagy, szétfagy. Az általános szabály az, hogy a beszéd tárgyától, köz­vetlen céljától és a beszédhelyzettől függően a rendelke­zésünkre álló nyelvi eszközök (szavak és kifejezések, alak- és mondattani jelenségek, a hangos beszéd lehető­ségei, a szövegbeli megoldások stb.) közül a legodaillőb­bet vállasszuk ki. Valahogy úgy, ahogy József Attila is Éhség című versében az eszik, étkezik, táplálkozik, fo­gyaszt stb., illetőleg fal, zabái, kajál, tömi a fejét stb. sor­ból a közömbös eszik után éppen a nagyon jellemző erejű fal igével élt: „A gép megáit. Elfáradt por kering fölötte, mlint az őszi köd meg pára, s rászáll az emberek hajlott nyakára; kik esznek most Átizzadt szennyes ing hűl a váillukra. Fal, fal egyre mind ...” így tudta ugyanis érzékeltetni a cséplőgép melletti ke­mény, szinte embertelen munkában megfáradtaknak a vi­selkedését lelkiállapotát, ás közben a mindezzel kapcso­latos saját állásfoglalását A nyelvi lehetőségek közti választásit azonban korlátoz­za a mindenkori társadalmi magatartás is, vagyis az, hogy bizonyos helyzetben valamit illik vagy nem illák mondani, írni. Nyilvánvaló például, hogy diákok mondhatják egy­másra: meglógott, olajra lépett, elhúzta a csíkot vagy ka­jált, tömte a fejét; felnőttek is élhetnek ezekkel a kifeje­zésekkel egymás között —, ha nagyon kifejező módon akarják tudtul adni érzelmi állásfoglalásukat, de a diá­koknak már nem illák ezeket a nyelvi eszközöket hasz­nálná — mondjuk — tanáraikra. E zenkívül mivel a nyelv a szépségnek, esztétikai je­lenségeknek is a hordozója, általaiban kerülnünk kell beszéd közben is azt ami a nyelvben nem szép. Ezzel a társadalmi magatartásitól elérkeztünk a nyel­vi magatartáshoz. A nyelvi magatartás érvényesülésének legfontosatob területei: a megszólítás, a köszönés, az udva­riassági fordulatok használata és — általában — az érze­lemmel telített köztük a durva, sőt trágár szavak, kifeje­zések alkalmazása. Szathmári István V ______________________ H kuruzslás elleni ma­gyar nyelvű felvilágo­sítás első jelentkezé­se nagytornyai Marikowzki Márton orvosdoktor Nagyká­rolyban 1772-ben kinyomta­tott „A néphez való tudósí­tás, miképpen kelljen a ma­ga egészségére vigyázni” cí­mű 769 oldal terjedelmű könyve. Marikowzki a korszak egyik sikerkönyvét: a Svájc­ban lakó M. P. Tissot orvos­doktor 1761-ben Lauzanban francia nyelven megjelent munkáját ültette át magyar­ra. A könyv gróf Károlyi Antal szatmári főispánhoz intézett ajánlása szerint: „Serkengetett engemet gya­korta Excellentziád ..hogy e*en Jelen lévő Orvoskönyvet a frantziábul magyarra fordíta­nám és az egész köz társaság­nak (ti.: a közönségnek, lakos­ságnak; dr. F. A.) segedelmére botsátanám ki a világ eleibe. Nem Is haszon nélkül való gon­doskodás ez, mert főképpen is az olyatén betegek, akiknél hir­telen és Idő halasztás nélkül va­ló segétség kívántatik, azonban mintsem mindjárt kezek ügyé­ben értelmes Orvos, megbetsül- hetetlen hasznát érezhetik ezen tsekély munkámnak, annyival is inkább, mivel hogy nyelvün­kön még ilyetén könyv nem ta- láitatik, sőt mivel ennek Szer­zője nem Magyar Országban irt, annak okáért sok helyen munkáját hazánk állapotjáboz „A néphez való tudósítás” tehát elsősorban a falusi földmíves lakosság számára íródott, s tanácsokat ad a heveny megbetegedések gyó­gyítására, megelőzésére, sőt az egészség megtartására is. A fordító dicsérettel emléke­zik meg Pápai Páriz Ferenc 1690-ben kiadott Pax corpo­ris c. művéről, amely sze­rinte „mindazonáltal sokak­nak ártalmas is” (ti.: na­gyon tömör, rövid). A könyv egyszerű ún. há­zi orvosságokat ajánl, s 71 receptet is tartalmaz e cél­ból. Tissot doktor a betegek ápolására a nőket, „az asz- szony-rend”-et alkalmasabb­nak tartotta a férfiaknál, az előbbiek következő tulajdon­ságai miatt: elevenebb fele­baráti szeretet, türelmesség, otthonülés, szemérmesség, figyelmesség és együttérzés. Hangsúlyozza, hogy „okos gyermeknevelés által gyenge személyekből is erős embe­reket lehet nevelni”. Ami a könyv érdemi részét illeti: „a néphez való tanítás” a SS— CS». oldalakon található. A köz­nép megbetegedésének leggya­koribb okai a következők: a megerőltető munka, a gyakori kimelegedése és lehűlése az em­beri testnek, a hideg ital, az idő­járás változékonysága, az egész­ségtelen lakás és nedves kamra. a dohos gabona, a lakás szellő- zetlensége, a mértéktelen italo­zás („dobzödás”) valamint a lakóház környékének elhanya­golt volta. Megállapítja: „Cso­dálkozásra méltó, hogy a pa­raszt ember jobban vigyáz a marhájának egészségére, mint sem a magáéra. Senki megbe- vült lovait hirtelen hideg kút- vizzel nem itatja, kivált midőn nyugatni akarja, tudván ezt ve­szedelmesnek lenni, de önön ma­ga ettől nem irtózik.” A köznép minden betegsé­get izzasztással akar kezelni, s a lázas betegeket dunna alatt „meleggel fojtják”, zsí­ros ételekkel tartják, pedig „e tévelygés miatt több em­ber hal meg, mintsem a pus­kaportul”. Tanácsolja, hogy a beteg szobája ne legyen meleg, „minden nap az ágyát meg kell vetni és minden másodnap mind a lepedőket, mind fjedig az ingét meg kell változtatni... sok ha­szontalan ember körülötte ne zajongjon... és zöld ága­kat tartsanak vizes edények­ben a beteg körül”. Fontos­nak tartja a szellőztetést: „Valamiképpen a halaknak a tiszta víz, oly szükséges az embernek a friss levegőég”. Szigorúan bírálja a falusi lakosság rossz szokásait, ek­ként: „Ezenkívül még más közönségesen bévett szokást is kell illetnem. Tudniillik midőn majd csaknem min­den nyavalyának elein pur- gatiot és hánytató orvossá­got szoktak béadni. Ez által sok halál okoztatik.” Az egészséges emberek számára javasolja a mozgást és a tiszta levegőt. Elítéli az érvágást: „Akár minémű ál­lapotban légyen az ember, s akármily erős és egészséges, ha szükséges ok nélkül eret vágat, megárt neki. A gya­korta való érvágások penig erőtlenítik a testet, időnek előtt vénséget okoznak ... soha senki más barátságáért eret ne vágasson.” Ugyancsak kikel az ellen, hogy az emberek a kalendá­riumokban jobban hisznek, mint az orvosokban. Elveti tehát a csillagászati (astro- lógiai) „jelek” használatát az orvoslásban és helyesli Má­ria Terézia 1756. jan. 22-i rendeletét, amely megparan­csolta: „... a jövőben az ér­vágás, köpölyözés, orvosság­vétel, ártalmas napok, haj- és körömmetszések felől semmi se írassék a kalendá­riumokban.” A felesleges gyógyszer használatáról így vélekedik: „példáink is vágynak, bogy erős egészséggel biró személyek a sok haszontalan orvosságok­kal való éléstül meggyengültek és romlottak!” Marikowzki dok­tor több ízben érinti a magyar- országi kórházügyet is, pl.: „Né­mely fő (ti. nagyobb; dr. F. A.) városokban vágynak ugyan mi- nálunk is elég betegek számára rendeltetett nyoszolyák, de na­gyobb része az Országnak ezek nélkül szűkölködik, kivált a fa­lu helyek, hol a szegény egy­ügyű paraszt... többnyire csak a rossz gondviselés miá hal meg.” Ajánlja a falusi lakosság számára a gyümölcsfogyasz­tást, ugyanakkor síkra száll a táplálkozásban a mérték­letesség mellett: „ugyanis nagyobb része az emberi nemzetnek többet szokott en­ni vagy innya, mintsem az egészség megtartására szük­séges, de ezt a megfeneklett s gyökerezett rossz szokást igen nehéz kigyomlálni s le­tenni ...”! A leghatározottabb „a ku- rittyoló országjáró, széjjel kóborló orvosok, a falusi himpellér orvosok, azaz a kuruzslók ellen kel ki: „A pusztító tolvajok neveit min­denütt ki szokták hirdetni, de bár az ily kóborló és kon­tár orvosokat is mindenütt szorgalmatosán feljegyeznék, kinek-kinek nevéhez az ő gyilkos cselekedeteit is hoz­zá tévén, vagy pedig megbé­lyegeznék őket, hogy ezt lát­ván a község hova tovább el­idegenedne az ily szabadon járó gonosz tevő hóhéroktul.” A könyv értékét csak eme­li, hogy már ajánlotta láz el­len a chinin (chinafa kérgé­nek a pora) alkalmazását il­letve a valódi himlő (vario­la) és a kanyaró (morbilli) elleni védőoltást. A szerző elsődleges célkitűzéseit nyil­ván csak erősítették Mari­kowzki dr. hazánkra illetve Szatmár megyére vonatkozó utalásai, például az ischias kapcsán ekként: „A természet szerént való me­leg förödők, melyek hazánkban feles számmal találtatnak ki­váltképpen használatosak. Ne­vezet szerént pedig ezen Nemes Szathmár Vármegyében a többi közt különös hasznát tapasztal­juk a büdös-sári víznek (ti.: ké­nes viz; dr. F. A.), ha a kösz- vényes ember egy ideig benne förödik, mert annak fertelme* ize és szaga miatt innya nem lehet." Marikowzki Márton dr- ról, aki magát olykor „fordí- tó”-nak olykor „második szerző”-nek máskor pedig „magyarázó”-nak írta, ma már nagyon keveset tudunk. Tény, hogy 1728. okt. 17-én született Rozsnyó városában (Gömör megye). Az orvostu­dományt Wittenberg, Halle és Erlangen egyetemén ta­nulta, s 1756-ban lett orvos­doktor. Ezután bejárta Euró­pa számos országát, s csak 1757-ben tért vissza Magyar- országra. 1758-ban a pozso­nyi Irgalmasrendi Kórház­ban volt alkalmazva, majd Forgách Páll váci püspök ud­vari orvosa lett. 1769—1772. között Szatmár vármegye fő­orvosa volt, halála 1772-ben Pesten következett be. E sen 211 évvel ezelőtti és Szaitmiári Nagy Pap István typogiraiphus ál­tal kinyomtatott könyv je­lenleg csak néhány nagy könyvtárunkban van meg. Bemutatása talán érzékeltet­te, hogy a mai egészségne­velés alapvető tanításait már 2 évszázaddal ezelőtt is is­merte az orvostudomány. Sajnos az egészségügyi is­meret illetve annak gyakor­lati alkalmazása mindig két különiböző dolog volt. „A néphez való tudósítás” írója a táplálkozásra tette a meg­állapítást, ami azonban az egészségügyi ismeretekre il­letve aJkiaímazásükra is vo­natkoztatható: „Nem az használ az em­bernek, arait elnyel, hanem amit a gyomra megemészt,” < Tény ugyanakkor, hogy „az együgyű nép csak azt tartja orvosságnak, amit az emiber száján vészen bé, s elnyel. Nem igen nagy bizodalma vagyon az életnek jó rend­tartásához vagy diaetához.” Máig időszerű a könyv szer­zőjének alapgondolata: „bi­zonyos vagyok abban, hogy a rendetlen szabadság, noha mindenben, de az orvoslás­ban kiváltképpen veszedel­mes”! Dr. Fazekas Árpád bántam, amiért elkísérted az utolsó útjára. Azt mondják, te voltál az egyetlen, aki a koporsó után ment. Kutya­mód halt meg, mert kutya­mód élt. Nem tudom elfelej­teni neked ... Milyen nagy- indulaitú voltál mindig. Erő­szakos ... Mindig akartál... Majd kicsattantál a sok vér­től meg a pirosságtől, meg a szerelemtől... Csakhogy te ■nem is tudtad soha, mi a sze­relem. Te azt hitted szere­lemnek, amikor azt az elvált asszonyt magad alá gyűrted. Pedig nem az ... Hiába vol­tál hűtlen, sose tudtad meg, mi a szerelem. De én tu­dom ... Mit szólsz hozzá, én tudom ... Vagy talán mégis­csak tudod? Hadd lám! — Hagyj engem ilyen mar­haságokkal ... — Lásd, rettegsz az ujjarái érintésétől, mert nem tudod, hogy a szerelem megmarad. Félreudvaroltál, nem adtál jó példát a gyerekeknek, és nem tudod még azt sem, mi­ért csináltad. Oktalan bábu voltál. Nem vetted észre, hogy én éjszakánként lilio­mokról álmodok. Valóságos szaguk van azoknak a lilio­moknak. Csak te semmit sem veszel észre. Na, mégis jött tvaiaiki? — Nem jött senki. — Akkor meg minek jár­kálsz állandóan? — Csinálni kellene vala­mit! — Vizet kell hányni? — Dolgozni!... Valamit dol-goz-ni! — vörösödik az erőlködésbe az öregember. — Hát akkor csináljunk! Rajta, csináljunk! Te meg­permetezed a szőlőt, én meg megkopaszitom a csirkét, raj­ta hát, dolgozzunk! A konyhában újabb és újabb tálakat vett elő az öregasszony. E folyamat lát­tán az öregember teljesen megfeledkezett előbbi nagy tenniakarásáról, megigazítot­ta a ruháját, deres haját vé­gigsimította, és elszundított a karosszékben, de nem nyi­totta fel a szemét, amikor a kezén érezte egy másik öreg kéz simítását. — Hé, öregem ... bizony, egészen lisztes a hajad, és a szakállad is már háromnapos. Nehezedre megy mostanában a borotválkozás? — Neem! — mákacskodik az öregember. — De a permetezést meg­próbálhatnánk. Mi ketten ... Az öregember elcsoszog, piszmog, próbálkozik, de semmi nem jön össze. Mint­ha az emberi tudat is segít­ségére lenne a megfakult dolgokban, mintha az össze­mosódni készülő tárgyaik el­veszítették volna eredeti for­májukat ... — Add csak ide azt a réz- gálicot, úgy látom, nem a te kezedbe való ... Az öregember int, hogy ta­lán vízért fog menni. — Reszketsz, öregem, és bizony elesel, ha a váltadra akarod vermi a permetező­gépet. Add csak nekem, hi­szen meg is tantorodtól. Ül­dögélj egy kicsit, ülj le, ha mondom. Az öregember a fának tá­maszkodik, s mély zokogás­ba kezd. Egy megnevezhetet­len pillanatban mégegysz/er úrrá lesz rajta nagy termé­szete. Rángatni kezdi magá­ról a ruhát, szakállát, haját tépi, és megfeszült vénembe­ri kiáltozásokkal kergetné magát, legszívesebben a ha­lálba. — Mit csinálsz te eszeve­szett? Ajándék az élet... szerelem az élet! Mit tanul­tál te mellettem, miért éltél velem 60 éven keresztül, hát nézz rám! Itt vagyak én is, óregen és görbén. Süketen, semmit se hallok. Tedd le azt az áramot! Képes lennél a jó gyerekeidet meghurcol­ni azért, mert te öreg lettél? Mert nem engedelmeskednek az ujjaid, és már mindent el­felejtettünk? Az öregember lassan elen­gedi gyermekei, unokái feke­tekávés zsinórját, és meg­semmisülve ül vissza helyé­re. — Megnyomkodom a há­tad. A fejedet bedörzsölöm sóstoorszesszel. Így ni. Jobb már?... Na látod! Hét gye­reket hoztam a világra. A gyerekeidet. Mindből ember lett. Ne gondolj te a halálra. A halál örök felejtés. Meny­nyit ápoltalak nagy betegsé­geidben ... Mennyiszer elsi­rattalak katonakorodban... Hányszor átöleltelek. A fi­ammá fogadtalak, a lábadat mostam, a kezedet csókol­tam. Menmyiszer megbántot­talak, szerelmet követeltem tőled, emlékszel? Mert én egészen akartalak. A gondo­lataidat, az érzéseidet, a só­hajtásodat, a bánatodat, te pedig szegénykém csak fo- gadkoztál, ígérgettél, nem is tudtad mit, miért, talán most sem tudod. De az nem baj. Sokáig azt hittem, baj... Még nem is olyan régen azt akartam tőled, úgy érezzél mint én, ölelj, ha én ölelni akarlak. Milyen oktalan is voltam. Igyál egy keveset. Jobban vagy? — Az öregember int: job­ban van. — Mégis inkább bedörzsö­löm a szíved táját, akarod? — Az öregember int, hogy akarja. Az öregasszony sósfaor- szesszel kezdi dörzsölni férje mellét. — Bizony, rossz feleséged voltam. Milyen durva vol­tam hozzád. Hányszor a sze­medre vetettem azt a ballé­pésedet, pedig én is sokat ta­nultam aibból. Dehogyis vol­tunk mi hibásak. Túl fiata­lon kezdtük, én folyton a fel­legekben jártam, úgy kép­zeltem a szerelmet, mint va­lami forró fojtogató érzést, amitől meghal az ember. Te pedig egészen mást akar­tál... De nyugodjál meg kedvesem, én voltam a hi­bás, én voltam az ábránd­kergető, én voltam az, aki örökké küldtelek. De te nem akartál a szerelmünkben ün­nepnapokat csinálni, kár, sajnálom most is. ... Mégis­csak elmegyek az orvosért — Ne ... Beszélj csak! — markol az öregember a fele­sége hajába, ruhájába. — Be-szélj! — Hozok egy korty konya­kot Az öregember int, hogy ne hozzon semmit inkább fog­ja meg a kezét. — Hozom, persze hogy ho­zom a konyakot — És már szalad is görbedten be a szo­bába, onnan vissza. — Mi van veled? Fáj valamid? Az öregember a fejére int fájdalmas hátának a szék nyomása, nyöszörögve mond­ja egyre ugyanazt: — Rosz- szul vagyok. — Mondtál valamit? Gye­re kapaszkodj belém, és dőlj a kanapéra. Ha elesel, nem tudlak fölemelni. Elszaladok orvosért... — Maradj! — még meg akarja mondani az öregem­ber, hogy nincs a közelben orvos, bár fontosabbat kelle­ne mondania, de csak meg­csókolja a felesége kezét Az öregasszony felkiált: — Adok egy aszpirint... Miért nem beszélsz? Nagyon mélyeket sóhajtasz, hallasz engem? Add a kezed, hadd fogjam. Ez az életünk... Itt vagyok melletted ... Most már mindig melletted fogok lenni... Az öregasszony ahogy a rend előírja, lecsukta férje szemét, és tovább beszél hoz­zá: — Úgy történt, ahogy akartad. Te elmentél, én itt­maradtam. Még meleg vagy... Látod, nem kellett áramot nyelned, milyen szé­pen haltál meg ... Kicsit még megsiratlak. Drágám!... Drágám — ismételte meg a szót és újra sírni kezdett — Most el kell mennem a szom­szédasszonyhoz, tudod, hogy segítsen felöltöztetni té­ged ... Azonnal visszajövök. Az öregasszony egy bekö­tött fejű, nehézléptű, mo- solygó-síró öregasszonnyal jött vissza. — Azt hiszem. Ilus, hogy az én apusom meghalt Ugye meghalt? — Meghalt Odajött hozzám, és azt mondta nekem, ő rosszul van. Mondom feküdj le apus, mert ha élesei, nem tudlak fölemelni, ö szegény­kém lefeküdt, de előbb megcsókolta a kezem, és bo­csánatot kért tőlem, és meg­köszönte az egész életünket, így történt Akkor lefeküdt, én mondtam, hogy adok asz­pirint, de 5 csak azt felelte, nem kell már neki semmi. Neki már nem kell semmi, Ilus. Nézd csak meg, csak­ugyan meghalt? Nem hihe- tem, Hús! KM HÉTVÉGI melléklet 1983. október 15. 0

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom