Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-24 / 226. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET WMt/BMKBM 1983. szeptember 24.0

36 év után — Nyíregyházán

Szabolcsi honvédek 46-as zászlója

„Ez a legdicsőségesebb zászló. Ha a sors meg akarja tagadni a győzedelmet, kivívja azt a 48-ik zászlóalj!’’ E szavak kíséretében tüntette ki Klapka György tábornok 1849 júliusában a szabolcsi honvédek zászlóját.

Hosszú, kemény harcokkal teli utat tett meg a szabadságharc idején a szabolcsi zászlóalj Nagykállótól Komáromig. 1848. augusztus 13-án a katonai helyzet súlyosbodása miatt a magyar kormány „önkéntes nemzetőri csapatok” szervezéséről rendelkezett, akiket a vármegyékben toboroztak tartós katonai szolgálatra. E rendelet kézhezvétele után Szabolcs vármegye augusztusi közgyűlésén határozott egy zászlóalj felállításáról és a megye költségén való felszereléséről.

Oly gyorsan folyt a toborzás, hogy szeptember 12-én már esküre és zászlószentelésre vonult fel Kálló piacán az 1200 nemzetőrt számláló zászlóalj Patay István őrnagy parancsnoksága alatt. A főispán feleségétől, gr. Dégenfeld Imrénétől kapták a nemzeti színű selyemzászlót, melyre a zászlóanya egy sajátkezűleg hímzett szalagot is kötött. E szalag felirata: „Győzni vagy halni” — „Szabolcs a hazáért 184S sept.” — A zászlószenteléskor Patay őrnagy ígéretet tett arra, hogy a zászlót megkoszorúzva hozzák majd vissza.

1848. szeptember 16-án parancsot kaptak, hogy 2—3 nap múlva induljanak Szolnokra. 21-én miniszterelnöki utasítás érkezett, hogy Szolnok mellőzésével szekereken egyenesen Pestre menjenek. Az indítás azonban késett, s így végül mégiscsak Szolnokra szekerezett a zászlóalj, ahonnan tovább utaztak vasúton Pestre.

Szeptember 26-án gőzhajóval Dunaföldvárra, Perczel Mór dandárjához szállították őket. Ekkor már javában égett a Dunántúl, hisz szeptember 11. óta Jellasics hor- vát bán és serege vonult rajta Buda felé. Szeptember 29- én azonban a fiatal magyar honvédség Pákozdnál megállította, majd megfutamította a horvát fősereget. Néhány nappal később, október 7-én Perczel Mór dandárja a dunántúli népfölkelőkkel lefegyverezte a horvát tartalékhadtestet. A szabolcsi nemzetőröket, helytállásukért Perczel Mór külön is megdicsérte.

Ettől kezdve harcok egész menetében látjuk viszont a zászlót. Ott lobogott október

16-án Letenyénél, amikor a szabolcsiak átestek a tűzkeresztségen. Ezekben a napokban alakult a zászlóalj rendes honvédzászlóaljjá, s a kormánytól a 48-as számot kapták, megtartva szabolcsi előnevüket is. Rövid pihenő után Csáktornyánál heves harcokban átűzik az ellenséget a Dráván. Itt ment a zászlóalj először előőrsre, s Mikecz Sándor őrmester 12 legénnyel egy sokkal erősebb ellenséges őrsöt megtámadott és egy foglyot ejtett.

A szabolcsi 48. zászlóalj zászlója

A Muraközben értesült Perczel arról, hogy a Stájer- országban álló császári csapatok támacjási parancsot kaptak. Ezt megelőzve, november 9-én a 48. zászlóalj szurohyrohammal űzte ki Buries osztrák tábornok csapatait Fridauból, majd visz- szatért Magyarországra.

Apró csatározások után december végén már Mórnál látjuk viszont őket, ahol a vesztett csatában csak a parancsnok bölcsességének volt köszönhető, hogy a szőlőkben jó állásokat foglalva, nemcsak magukat mentették meg a szétveréstől, hanem a sereg többi részét is védték az üldözéstől, visszaverve az ellenséges vasasokat, s 3 ember veszteséggel vonultak Budára, s onnan 1849 januárjában egészen a Tiszáig. Az átkelőhelyeket biztosították s visszaszorították az ellenséget a Tisza elől.

E harcokban kiemelkedett Hunyady Ferenc százados és Kállay Ferenc főhadnagy bátor, példamutató magatartásával. Ez időre esett az, hogy a zászlóalj parancsnokságát a századosból előléptetett Ra- kovszky Sámuel vette át. Ekkor történt meg az is, hogy a zászlóaljat rendes honvéd egyenruhával látták el. Megkapták a vörös zsinóros kávébarna atillát, a vörös zsinóros kék nadrágot, fekete csákót.

A dicsőséges tavaszi hadjárat idején a szabolcsiakat az Aulich Lajos tábornok vezette 11. hadtestbe osztották.

E hadjárat egyik'legfényesebb diadala az isaszegi csata volt. Klapka és Damjanich hadtestei Isaszeg előtt álltak, Aulich félnapi járóföldre követte őket. A Királyerdőn áthaladó magyar hadtestek április 6-án Jellasics Isaszeg előtt felállított csapataira támadtak. Klapka zászlóaljai megrohanták az osztrák állásokat, s behatoltak a faluba, ahol azonban megingott a támadás. Damjanich a jobbszárnyon bekerítéssel fenyegette az osztrákokat. Ekkor avatkozott a csatába a Jella- sich segítségére siető Schlick. Damjanics hadteste a túlerő miatt hátrálni kényszerült.

A helyzetet végül az esti órákban a csatatérre érkező Aulich gyors helyzetfelismerése mentette meg, aki hadtestének négy zászlóalját, köztük a 48-at is azonnal Damjanich segítségére küldte. Ez az ellentámadás eldöntötte a csata sorsát. Másnap, Pest felé vonulva, Damjanich tábornok a zászlóaljhoz lovagolva e szavakkal dicsérte meg: „Őrnagy úr! Különös örömömre szolgál, hogy nekem jutott a szerencse Görgey tábornok megbízásából a tegnap kivívott nagy csatában kifejtett vitézsége, s bátorságáért a haza nevében köszönetét szavazni a zászlóaljnak, adja tudtul ezt a vitézeknek, s mondja meg nekik, hogy megemlékezvén a tegnapi nagy napra, ezután is hasonló bátorsággal

küzdjenek. Isten oltalmazza önöket, éljen a zászlóalj, éljen a nemzet és szabadság.”

A fellelkesült zászlóalj „éljenek a vezérek” kiáltással válaszolt e dicséretre.

A honvédsereg ezután a főváros, Pest-Buda felszabadítására indult. A 48. zászlóalj ott volt a győztes, május

21-i rohamban is. A hősies helytállásért, vitézségért a zászlót a III. osztályú érdemrenddel tüntették ki.

1849 júniusában már a Csallóközben találkozunk a szabolcsiakkal. Részt vettek a június 20-án és 21-én a kétnapos, véres peredi csatában. Ekkor Rakovszky Sámuel, bár csak őrnagyi rangja volt, már dandárparancsnokként szerepelt, s a csata második napján különösen nehéz feladatot bíztak rá. Az osztrákok birtokában lévő Királyrév megtámadása és bevétele volt a parancs. Ez a község volt ugyanis a magyar csapatok visszavonulásának egyetlen útja. Rakovszky a kétszeres túlerőtől a falut szuronyrohammal foglalta el, mindenütt a 48. zászlóalj élén lovagolva, az ellenséget Deákiig nyomta vissza, s biztosította a nagyobb veszteség nélküli visszavonulást. A csatáról szóló hadijelentés külön is kiemelte, hogy „Királyréve hőse Rakovszky őrnagy és a 48-ik zászlóalj.”

A zászlóaljat ezután Komárom védőseregéhez osztották be. A július 2-i komáromi vagy ácsi csatában egy ellenséges hadosztály a Duna jobb partján lévő monostori sáncokat megrohanta, s az azt védő két honvéd zászlóaljtól elfoglalta. Ekkor érkezett ide Görgey. Azonnal elővezettette a tartalékban álló II. hadtest két zászlóalját: a szabolcsi 48. és a 39. Don Miguel ezred I. zászlóalját, s rohamra küldte őket a monostori sáncok ellen. E két zászlóalj „Éljen a haza!” kiáltással' rohanta meg a sáncokat, s tízperces kézitusában kiűzte innen és Ácsig kergette az ellenséget. Ez volt a zászlóalj legdicsőbb napja.

Július 4-én Görgey napiparancsában a zászlót III. osztályú, Rakovszkyt pedig II. osztályú érdemrenddel tüntette ki, s a parancsnokot alezredessé léptette elő. A kitüntetést már Görgey utóda, Klapka György hajtotta végre. A zászlóalj továbbra is Komáromban harcolt, Rakovszky közben ezredes és hadosztályparancsnok lett. Itt tették le a fegyvert is 1849. szeptember 30-án:

Ekkor Rakovszky" ezredes a zászlót felső testére csavarta, arra véve fel ruháit, úgy csempészte haza Nyírbaktá- ra, s ott visszaadta ajándékozójának. Egy évvel korábban tett ígéretéhez híven megkoszorúzva, kitüntetve hozta vissza a zászlót.

E zászlót 1861-ig a zászlóanya házánál rejtegették, majd az ekkor megalakult honvédegylet vette át, s később a megyei levéltárban helyezték el. Innen 1895-ben került más vármegyei ereklyékkel együtt a megyei múzeumba, majd 1947-ben a Nemzeti Múzeumba, a szabadságharc 100. évfordulójának tiszteletére rendezett emlékkiállításra. Az időközben feledésbe merült kölcsönzésre most derült fény, s ez év óta ismét a Jósa András Múzeumban őrzik, mint legméltóbb helyén.

A zászló és más 48-as ereklyék szeptember 22-e óta megtekinthetők a nyíregyházi Helyőrségi Művelődési Otthonban rendezett 48-as kiállításon.

Bene János

n m nrnnrnnraHBanranap

AkPtud örülni

— Honnan ismerem — meditál, aki az utcán szembetalálkozik vele. — Már láttam, de hol? Alig feledhető arc — folytatódik a gondolat, mígnem beugrik a kép. Tévé, vetélkedő. Igen, ez az asszony volt az, aki ördöngös kézzel patkolta a tojást. Egy ország izgult érte, s szurkolt neki. És sikerült!

Ismerem, már láttam — mondja megint más. Mondhatja, hiszen a Szabolcs-Volán szólótáncosaként éveken át volt a színpadon. Ő volt az, aki nem egyszerűen táncolt, hanem élte azt, magával ragadta közönségét. Meghatározó tagja volt az együttesnek.

— Hol is láttam? — morfondírozik az országutat járó. — Mert, hogy láttam, az bizonyos. Hogy mikor? És egy elbicikliző láttán kiderül. Igen, ő az, aki nyaranta diákjaival együtt kerékpárra pattan, hogy megye- és országjáráson tanítson magyarországul. Nem nagyon akad autós, aki vissza ne fordulna, amikor látja kerekezni.

— Ismerem — mondják megint százak. Az ötös iskola tanulói, maiak és régiek, szülők. Tudják, hogy ő az úttörővezető, ismerik mint

, matematika—kémia tanárt. De főleg mint Éva nénit, aki örök mosolygó arcával hamar közel férkőzik tanítványaihoz.

— A nyilvánosságot szándékosan sosem kerestem, de nem is tértem — nem térhettem

— ki előle. Hogy mi volt előbb? Talán a tánc. Itt kerültem bele a legigazibb közösségbe. És aki egyszer megízlelte az együttlét örömét, a csapatban, csoportban rejlő nagyszerű erőt, az sosem képes kitérni többé e vonzásból. Mint táncos tanultam fegyelmet, kitartó és kemény munkát, itt szoktam meg a toleranciát. Nagy, az egész életemet meghatározó élmény ez számomra. Talán ezért is vállaltam magam is úttörő tánccsoportot. Nemcsak a tánc megtanítása a fő. Figyelem, mint alakul az ember, hogyan teszi túl magát az önzésen, min veszi át nemcsak a muzsika, a tánc ritmusát hanem az együtt küzdő, öröklő közösség hurmóniáját.

Kicsit furcsa talán, hogy egy szép, alig harminc esztendős asszony fegyelemről, toleranciáról beszél. Ha nem hallanám a hangját, mely híjával minden keménységnek, magam is csodálkoznék. De a hangúlyokból kiderül: nem tételei vannak. Stílusa van. Nála a fegyelem a rendet jelenti. A tolerancia a másik megértését. És így máris oldott a mondandó. És mindezt aláhúzza: a mosoly. Évek óta ismerem, de nem láttam komoran sose. Talán a belső rend miatt van ez így?

— Belső rend? Biztosan. Mert azt elmondhatom, boldog vagyok. Férjemmel, Siklós Ádámmal, akit kamasz koromban ismertem meg, és két lányommal, Zsuzsival és Évával kimondhatatlanul szépen és örömökkel telin élünk. A hivatásomat szeretem és tudok örülni. Hogy ezt miért mondom? Mert oly sokszor találkozom emberekkel, akik még akkor sem mernek vagy tudnak örülni, ha lehet és kell. Olyan a szokás mostanában, hogy ha süt a nap, akkor esőt reklamálnak, ha esik, a napot hiányoljuk. Pedig mindennek megvan a maga öröme. Nem szabad elzárkózni előle, át kell engedni magunkat a jónak. Rossz divat, ha valaki nem mer szabadon, nyíltan, mások előtt is örvendezni a jón.

Gyermekei kihívják a szobából. Magam maradok a tarka, kézimunkázott párnák, a derűs bútorok között. Mögöttem a televízió, velem szemben két fotel. Az egyik mellett

— onnan látni talán a legkevésbé a tévét — hatalmas, fonott kosár. Benne kézimunka, olló, fonál. Mintha az imént hagyta volna abba valaki a szép minták varázslását. Föl- sejlik előttem a családi este.

— A kézimunkát nézi? Ez a minden esti szórakozásom. Nem tudok úgy televíziót nézni, hogy rátapasztom a szemem, s aztán nincsen tovább. Kell, hogy valamit csináljon a kezem. Borzasztó a tétlenség. Ha valami nagyon érdekel, megállók, nézem a képernyőt. De a kézimunka is az örömök közé tartozik. Kalocsai, keresztszemes, — mindegy. A párnáktól otthonos az otthon, a gyermek olyan tárgyak között nő fel, melyek szépek, melyeket én csinálok. Ezek is összetartanak minket.

Ezek is. Meg még sok minden más. A közös nagy séták. Ádám főztje, aki hét végén leveszi a terhet Éva válláról, a húsz esztendei ismeretség után is élő szerelem, a gyermekek, akiknek jelene és sorsa talán a legizgalmasabb. Meg az őszinteség, a sajáton kívül a másik sorsának vállalása.

— A gyermekek, a lányaim sok mindenre rádöbbentenek. Végtére is nem tudom magamban tökéletesen kettéválasztani a tanárt és a szülőt. Nem olyan régen történt az iskolában. Sétálok a padok között. A gyerekek írnak, dolgoznak. Az egyiket biztatni akarom, mondván — Hékám, figyelj! — s simo- gatásra emelem a kezem. A gyerek elkapja a fejét. Ijedten-riadtan, félve. Megdöbbentem. Családok, emberek, sorsok képe tolult elém. Kezem azonnal a zsebembe mélyesz- tettem. De azóta sem felédem a látványt. Milyen sorsa lehet ennek a gyereknek — meditálok azóta is. És azon is elgondolkodom: nem túl védettek a mi lányaink? Nem űzi

ki belőlük a szeretet, a megértés, a béke azt a képességet, ami az élet megvívásához kell? Miért lesz az egyik agresszív, a másik gyáva, a harmadik békés, megint a másik kiegyensúlyozott?

A két kislányt jól ismerem. Bicikliznek, labdáznak, a többi gyerekkel játszanak. Derűsek, életrevalóak. Talán csak akkor vonulnak félre, ha valami túl keménnyé, dúrvává válik. Hirtelen idegen lesz számukra ez a világ. Pedig nem agyondédelgetettek. Csak a család hagyományosan meleg világa után furcsává lesz a féktelenségbe csapó játék. Ami tulajdonképpen a gyerekeknek munka, életre szoktató és nevelő foglalatosság.

— Pedig arra is vigyáztunk: a lányok ne oda járjanak iskolába, ahol és tanítok. Tudom, könnyen levesznek a lábamról, s nekik se lenne jó, ha örökké ott éreznének a hátuk mögött. Ha elmegyek az iskolájukba, csak szülő vagyok, a szülői értekezleten éppoly naiv kérdéseket teszek fel, mint más. Azt hiszem, sikerült elválasztani ebben az esetben a tanárt és a szülőt. Nem is lehet másként, hiszen a család nem iskola. Más a módszer ott és itt. Talán csak egy kell, hogy közös legyen: a szeretet. A nem titkolt, a bevallott szeretet. Enélkül boldogtalan az egyén, de nélküle sosem születhet közösség sem.

Figyelem, miként tér vissza minduntalan a közösség szó és fogalom beszélgetésünkben Nem is csodálkozom, hiszen közösségek nevelték emberré Siklósné Évát. Sikerei — mert voltak és vannak — ebből születtek. Kudarcai és gondjai közepette ezek oldották fel feszültségeit. Ott tanult határozottságot, s ott sajátította el a megértést. Ezrteszi képessé arra, hogy emberkék szerveződjenek köréje, hogy a családban is megadja az alaphangot.

— És ebből adódik az is, hogy nekünk van időnk. Van időm, hogy olvassak, hogy kézimunkázzak, van időnk, hogy sétáljunk, kiránduljunk, hogy együtt römizzünk. Jut időm arra, hogy tanuljak, most éppen a szakosítón. Ez csak akkor képzelhető el, ha oszlik a teher, ha itthon mindenki vállalja azt, amihez ért, amiben segíteni tud. Ne higgye, hogy a matematikus beszél belőlem, de a családnak, a közösségnek is megvan a maga logikája. Ha ez megtörik, akkor van baj. Az iskolában igyekszem elvégezni minden ottani kötelességemet. Haza nem hozok se munkát, se gondot. Inkább vagyok ott egy-két órával tovább, de tudom: amikor belépek otthonunk ajtaján, akkor csak a családdal leszek. Persze gyakran vagyok távol. A férjem is. Mindketten mozgalmi munkát is végzünk. De mindig kisegítjük egymást, soha sincs gond, hogy az egyik nincs kéznél. Lányom 14 hónapos volt, amikor a tévébe jártunk vetélkedni. Ádám tökéletesen pótolt.

Harmónia. Beszélgetésünk elejéről sejlik vissza a szó. A tánc, a muzsika, a természet, a szeretet összehangzása. A kézimunka színeinek, formáinak harmóniája. A szavak harmóniája. Az emberek harmóniája. A család harmóniája. Igaza volt: a családnak is megvan a maga logikája.

— Mondták már nekem: Éva, te szerencsés ember vagy. Szerencsés? — kérdezem magamtól. Csak ennyi lenne? Nem hiszem. Mindig volt bennem akarat. Nem is kevés. Az életemet, az életünket magunk formáljuk. Nekem sose voltak nagyravágyó terveim. Egészség, szép, tisztességes család, öröm a hivatásomban. Persze, ez nem kevés. És nem a szerencsétől függ. Ezt akartuk, ezért élünk. Azt hiszem, ebben nincsen semmi rendkívüli. De én nagyon tudok örülni ennek. Hadd mondjam még egyszer: én nagyon tudok örülni!

Bürget Lajos