Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-10 / 214. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. szeptember 10. Meghalt idős Nagy Ferenc, volt nagygéci lakos. Most, augusztus végén temették, Nyíregyházán. Nyolcvankét esztendős volt, egyike azon gécieknek, akiket elűzött otthonukból a hetvenes nagy árvíz. Sosem láttam az öreget, de tudom, ha kinézett a nyíregyházi ablakon, a géci tornyot látta, az egykor virágzó, kis görbe utcás falut, s hallotta tán a gólyák kelepelését, a hazatérő csorda kolompolását is. Szerencséjére ő már nem látta azt, amit e sorok írója: az elvadult kerteket, a málló falcsonkokat, az elhagyott, vaksin hunyorgó házakat. A főutca kövébe öl- nyi gödröket mart a fagy és sehol egy lélek, csak a tengernyi csend, a buján pompázó mezei virágok. Vad, elhagyott faluban járok. A valamikori autóbuszfordulóval szemben az egyik portán áll még a szakadozott kerítés, a lelakatolt kapu aligha jelent akadályt, ha valaki szét akar nézni az udvaron. A kert meredeken szglad az Erge pataknak, a lejtőn néhány satnya almafa birkózik a dudvasereggel. A porta közepén üres galambdúc, lakói ki tudja, merre költöztek ... Itt bizony nincs sok néznivaló, de néhány méterrel odébb haldoklik a templom is. Három éve még szigorú zár őrizte itt a rendet, a kulcslyukon kukucskáltam. A kis fatáblán ott volt a jelzés, a X. zsoltárt énekelte utoljára a géci gyülekezet. Az Urat kérdezték: „E sok ideig való ínségben, miér* hogy minket így felejtesz el?” Most szúrós kökénydzsungel védi a templomot, nem sok sikerrel. Az ajtó lefeszítve, a harmonium szétverve, mállik a vakolat, s az űr asztalán száraz rózsacsokor. Nézzünk fel a karzatra, hiába keressük persze a régi fiatalokat. De hiába keressük őket kint a faluban is, hat család él már csak itt: Gaál Ferenc, Vári András, Almási Lajos, B. Gaál EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR A X. ZSOLTÁR Sándor, Csúcs Sándor és Csúcs Imre családja. Az utóbbi alacsony, fehér, göndörhajú ember, éppen kenyeret zsíroz, három tízéves forma fiúcska várja az uzsonnát. A családfő kezében megáll a kés; esztendeje már, hogy idegent látott a faluban. Annak idején az ő házát is elvitte az ár, tizenhárom éve tengődik a rogyadozó, vertfalú viskóban. Ven neki Csengersi- mán szép lakása, az árvíz után épült, de ő kitart konokul az ősi portán. Nagyobbik fia ipari tanuló, kollégista, hárman maradtak. Ö, a felesége és a kisebbik fiú, aki a simái iskolába jár át mindennap biciklin. — Jól járunk vele — mondja az ősz, göndör férfi: — ő hozza a kenyeret, a lisztet, meg a híreket. — Mi lesz, ha ő is tanulni akar? — Mi lenne! — húzza össze szemöldökét. — Hadd menjen. Mi maradunk! Hogy miért, azt már 5 maga sem tudja talán. Állítja, hogy Simán nem lehet jószágot tartani. Ö pedig enélkül nem élhet. — Mi, hogy maguk látták az ottani csordát? Láthatták, hisz van szemük! Én akkor sem megyek. Különben sincs bent a háznál istállónk — zárja le a vitát, s vizet hoz, mosni készül. Felesége bent fekszik az egyetlen szobában, magatehetetlen, béna régóta mér. Fekszik a hófehér lepedőn, az ágy a szoba közepén. Kint ragyog a szeptemberi nap, sárgul a kövér birs, a szomszédos kertben idősebb asszony bogarászik. Simából jött át, nézi a régi portát, ahol egykor a házuk állt. Csúcs Imrének az édes nénje, Koczán Istvánná. — Hiába mondom neki, hogy jöjjenek be a faluba, hisz ott a szép házuk. Nem és nem. Mi lesz vele, ha elmegy a kicsi fiú is ... ? Itt marad a temető halottai- val? — Mikor temettek utoljára? — Lassan öt éve. De ahogy elnézem, az volt az utolsó.. .. Bár van nálunk egy kilencvenesztendős öregasszony, bent él a fiával Simán, s azt hajtogatja mindegyre: engem pulyák haza temessetek. Ha holtam után is, hadd hallom még egyszer a nagygéci harangot. O Az 1970-es árvíz iszonyú pusztítást okozott Szatmár- ban. Csaknem kétszázezer hold szántóföldet borított el az ár, negyvennyolc községben csaknem ötezer új lakást kellett felépíteni a régiek helyébe. Ezért született nem sokkal az árvíz után a döntés: zárógátat kell építeni, hogy még egyszer ne fordulhasson elő a tragédia. A gát felépült, de öt község az ártéren rekedt. Nagygéc azóta már szinte teljesen kihalt, de négy falu: Komlódtótfalu, Garbolc, Kis- és Nagyhódos azóta is szívósan tartja magát. E három utóbbi település sorsáért többek között a ro- zsályi nagyközségi tanács elnöke, Ari Sándor felel. Véleményével nem akar befolyásolni, csak a száraz tényeket mondja: Garbolcop kétszázharminchatan, Kishódoson száznégyen, Nagyhódoson kettőszáznegyvenhárman élnek. Nagyhódoson 1973-ban három, rá egy évre négy, 1977-ben öt, 1980- ban egy gyermek született, de 1979-ben és tavalyelőtt egy sem. Most tizenhét óvodás van a három faluban, ahonnan tavaly és az idén tizenhárom család költözött el Gyarmatra, Szálkára, Nyíregyházára. Az utóbbi időkben a költözködő kedv azonban erősen csökkent, mostanában például egyetlen áttelepülni szándékozó családról sem tudnak. S még néhány tény: mindhárom településen van bolt, könyvtár, vendéglő, orvosi rendelő, rendszeres buszközlekedés és tanácsi fogadóóra. És természetesen tanácsülés, ahol már egyre ritkábban verik az asztalt az emberek a zárógát miatt. Az építési tilalom ugyan még érvényben van, de nemrég olyan rendelet született, mely lehetővé teszi a lakóházak korszerűsítését, bővítését. (Ez utóbbi például akkor érvényes, ha új taggal gyarapodik a család.) S élnek is vele az emberek. — Ha javasolhatok. Nagyhódost érdemes közelebbről is megismerni. — Miért? — Mert ott még a többieknél is jobban ragaszkodnak az emberek a szülőföldhöz. Mert Hodoson például nincs olyan ünnep, amit a mai napig meg ne ülnének. S ez az élni akarás lenyűgözi az embert. O Kint a faluszélen, magasan lobogó szabad tűz mellett ülünk a hodosi emberekkel. Itt van az öreg Molnár József bácsi, aki rangidős a maga nyolcvanhárom esztendejével, de itt rakja a. tüzet házigazdánk, Kádár Ferenc, meg Bakos Károly, Krakkó Gábor is. Idős, kemény emberek, akik mérhetetlenül aggódnak falujuk sorsáért. Miről is beszélgethetnénk, mint a nagy vízről meg a gátról. — Mi kérem sohasem törődünk abba, hogy elpusztuljon ez a falu! Fennáll már 800 éve, míg mi élünk, a falu is élni fog. — És mi lesz később? — Az már a fiatalok dolga. Mi megtettük, amit megkövetelt a falu. Nem hagytuk hűtlenül cserben, s nézzen szét, lesz aki folytatja a mi akaratunkat. Tudja, hány fürdőszoba, központi fűtés készült már itt az árvíz óta? S ez már nem a miénk, öregek műve. A fiatalok tették le a voksot, hogy igenis itt akarnak élni. Sürved, a Túr-hídon hatalmas csorda araszol át. A gulyás, Tóth Ferenc nagyot köszön, kis idő múltán közénk telepszik. — No, láttak mostanában ehhez mérhető csordát? — kérdi vígan. — Ha meg is fogytunk, de nézzék meg, hogy szereti a hodosi ember a jószágot! Csak fejőstehénből 269 dárabot hajtok én ki minden reggel a legelőre. Mondjanak nekem még egy falut, ahol több a jószág, mint az ember. — Volt itt a múltkor egy debreceni professzor, kivittük a garbóiéi erdőre — nézi a lángokat Bakos Károly. — Nyugodni készült a nap, a vendég felsóhajtott: ilyen csodálatos vidék, a legszebb tája e hazának ... — Álmodnak néha a nagy vízzel? — Miféle nagy vízzel? — csattannak fel egyszeriben. — Mem volt nálunk víz, csak a falu szélén pocsékolt meg néhány házat. Magasan van ez a falu! — De az új gáttal megváltozott minden ...! — Ugyan, majd minden újság megírta, hogy a tudósok szerint egymillió évnek is el kell ahhoz telni, hogy még egyszer ilyen áradás legyen. Egymillió év hány emberöltő... ? A nagy, fekete éjszakában vörösen izzik a parázs, s fölizzanak a szenvedélyek. Az arcokat már nem látni, csak a szavak zubognak: — Különben is azt mondják meg nekünk, ki kérdezett meg bennünket ann; idején a gát ügyében! Rólunk döntöttek, nélkülünk. S hogy mi megmakacsoltuk magunkat, úgy néztek ránk, mint valami bűnözőkre. Hogyan mondjuk el: mi itt születtünk, s itt akarunk majd egyszer a sírba szállni...! A hodosiak garbolciak szülőföldhöz való ragaszkodásának természetesen nem csak ilyen irracionálisnak tűnő érzelmi okai vannak. A gazdálkodó ember számításai is arra ösztökélik őket, hogy maradjanak. Az egész faluban mindössze négy-öt olyan kert van, ahol ne lenne jól fizető gyümölcsös. Majd minden portán ott az istálló, az ól, az udvaron nyüzsögnek a jószágok. Ezt itthagyni... ? — A képviselőnknek sokat köszönhetünk — mondja Kádár Ferenc, a község egyik szellemi vezére. — Még az országgyűlésen is felszólalt az érdekünkben. S ma már a hangulat is teljesen más, mint volt öt-hat esztendeje. Mert látjuk, hogy mostanában nem akarnak már bennünket mindenáron elüldözni innen. Hamvad a parázs, szede- lőzködünk. Másnap reggel sétálunk még egy jót, s látjuk, sok a faluban a szépen felújított, korszerűsített épület. Kádár Ferenc a kísérőnk, s egyszer csak szembetalálkozunk a párttitkár-tanárral, Szabó Sándorral. A két hodosi rögtön mély eszmecserébe kezd, a holnapi ünnepséget tervezik. Alkotmányunk ünneplésére, államalapító királyunk köszöntésére készülnek, ahol ott lesz a falu apraja, nagyja. Balogh Géza Ennyi maradt Nagygécből (Esik Sándor felvétele) KM
