Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
1983. szeptember 3. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET A Móricz Zsigmond Színház új tagjai Léner Péter rendező Zoltán Gábor rendező Rudas Vali segédrendező Simor Ottó színész Az augusztus 24-én tartott ünnepélyes társulati üléssel elkezdte harmadik évadját a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház. A társulati ülésen bemutatták a színház új tagjait, akik az idei évadot már itt kezdik el. Vannak köztük, akiket már ismer a nyíregyházi közönség, mert mint más színház tagja, vendégként már fellépett a mi színpadunkra, és van köztük pályakezdő, aki most indul, és itt akar bizonyítani. Léner Péter rendező főiskolai tanár. Korábban a Thália Színháznál és a szegedi. Nemzeti Színháznál, legutóbb pedig a debreceni Csokonai Színháznál működött. Emlékezetes vendégrendezése az elmúlt évadban Az őszülés váratlan órája. Művészeti vezetőnek szerződött hozzánk. Zoltán Gábor rendező, friss diplomás. A Színház- és Filmművészeti főiskola után, most kötötte meg első szerződését. „Az első évad mindenki számára döntő. Itt válik el, mire alkalmas az ember.” — Reméljük lesz módja bizonyítani. Rudas Vali segédrendező, a miskolci Nemzeti Színház tagja volt. A nemrég működő színház, a társulatépítés gondjai s örömei vonzották Nyíregyházára. Simor Ottó színész. Hosszú évek óta a debreceni Csokonai Színház tagja. A nyíregyházi közönség jól ismeri őt, számtalan sikeres alakítására emlékezünk, a debreceni színház rendszeres vendégjátékaiból. Az elmúlt évadban, Az őszülés váratlan órájában, már mint társulatunk leendő tagja aratott megérdemelt sikert. Korompai Vali színész. Pályafutását a Madách Színháznál kezdte, ezután vidéki színházaknál játszott, majd ismét Budapesten, a Thália Színházban. Emlékezetes szerepe volt itt, Csehov Sirályában Nyina. Gerbár Tibor színész. Szintén a Csokonai Színház tagja volt, de az elmúlt évadot már, mint vendég, Nyíregyházán játszotta végig. A Rezeda Kázmér szép életében és a Pygmalionban tapsolhattunk rendkívül erőteljes karakteralakításának. Ettől az évadtól színiházunk tagja. Mártonffy Mária színész. A főiskola elvégzése után a Vígszínháznál kezdte pályáját, majd Szendrő József igazgatósága alatt a debreceni színház tagja lett. EgySomló Gábor színész aránt szereti a színművet, a drámát, a vígjátékot és az operettet. A Népszínháztól szerződött Nyíregyházára. Haász Péter színész, a győri Kisfaludy Színháznál kezdett, ez a nyíregyházi a második társulat az életében, ahol most új évadot kezd. Kákái Mária színész. Első állomása a kecskeméti színház volt, innen került Kaposvárra. Elsősorban zenés darabok karakterszerepei állnak hozzá közel. Hetey László színész. Nyíregyházán született, itt járt gimnáziumba is. Rövid népművelői munka után az Állami Bábszínház tagja lett, onnan szerződött most szülővárosába. Balogh Béla színész. Mint előadóművész, eddig is sokszor megfordult megyénkben. 1966-ban Szabolcs-Szatmár megye nívódíját is elnyerte. Főleg komikus és komoly karakterszerepekben érzi igazán otthon magát. Rudas István színész. Néhány évvel ezelőtt a Canter bury mesék egyik főszereplőjeként láthattuk a nyíregyházi szabadtéri színpadon, mint a békéscsabai Jókai Színház tagját. Most a miskolci Nemzeti Színháztól szerződött hozzánk. Somló Gábor színész. 1973 ban kötötte első szerződését Békéscsabán. Ezután a debreceni Csokonay Színházhoz került, ahol főleg karakter szerepeket játszott. A Csokonay Színháztól szerződött Nyíregyházára. Réz Judit színész. Szintén pályakezdő. Tanulmányait Vámos László stúdiójában kezdte a Várszínházban, majd a Nemzeti Színház stúdiójában folytatta. Ez az el ső szerződött évadja. M. A Benke László: Látvány egy kiránduláson Legelt a ló s fölnézett néha. Fölnézett és gondolkodott. — Vajon honnan s hová buszoznak erre ezek a boldogok? Köröskörül magas hegyek koszorúztak lovat s mezőt. Ló és mező, mező s hegyek egyek voltak már idő előtt. S zúgtak a buszok; a ló legelt. Gazdátlan hullt arcába haja. Azóta a hó is hányszor lehullt, de ott az a ló a fájdalom maga. Közös (?) sorsérzet — Á józan egyetértés reménye — B elga újságíróval beszélgettem nemrég. Agyba- főbe dicsért bennünket. Dicséreteinek viszonyítási pontja; az a nyugat-európai világ, amelyből jött. Háborús neurózis, gazdasági bajok, politikai nyugtalanság — rossz közérzet. Magyarország pedig még mindig a nyugalom szigete. Fura helyzet volt, nekem kellett az ő dicséreteit tompítani. Nem tudtam meggyőzni, és most sem akarom, csak szeretnék eltűnődni azon a valóban nehezen körvonalazható jelenségen, amit ő köznyugalomnak nevezett. És amit mi társadalmi közmegegyezésnek is, nemzeti egyetértésnek is hívunk — kinek hogy tetszik. Hogyan is állunk ezzel? Mi magyarok, egyetér- tünk-e például saját történelmünk megítélésében? Nyilvánvaló ugyanis, hogy az ideális egység elképzelhetetlen az együtt átélt múlt azonos értékelése nélkül. Közös sorsélmény — közös sorsérzet. Van-e ilyen? Jó volna pontosan tudni. Hogy létezik, azt persze érzékeljük. De kérdés; jó-e, hogy karakteresen csak végleteiben érzékeljük. Az egyik végleten egy büszkeség dagasztotta sorsérzet, a „dicső múlt” érzete. Valódi dicsőség keveredik benne túlértékelt dicsőséggel, hogy példát is mondjak rá: a 49-es tavaszi hadjárat sikere a londoni hat-hármas győzelmével. A másik végleten egy keserűség színezte sorsérzet, a „tragikus múlt” érzete. A magyar fátumé. A vereségeké, a magunkra maradottságé, szétszórattatá- sunké, értékeink önpusztító elherdálásáé. Hogy erre is mondjak példát, Hankiss Elemér vizsgálatára utalok: a nemzetek himnuszainak szövegében sokféle sorsérzet fogalmazódik meg, de csak a magyar himnusz panaszkodik „balsorsról” és emleget „bűn- hődést”. Ez a két véglet azonban nem feszül egymásnak, tulajdonképpen ugyanannak az éremnek két oldaláról van szó, mindkét végletes sorsérzetet a tizenkilencedik századtól örököltük, s miként akkor megfért, most is megfér egymással ugyanabban a hazánkfiában. Nyilvánvalónak látszik, hogy olyan egyetértésre volna szükségünk, amely a két véglet közötti történelmi önismeretben gyökerezik. De hogyan állunk ezzel a józanabb egyetértéssel? Ezt is jó volna pontosan tudni. Hogy létezik, azt inkább csak reményeinkben érzékeljük. És nem azért, mintha mi különlegesen zavart történelmi tudatú nemzet volnánk. Hanem azért, mert bármiféle közös sorsérzethez közös sorsélmények kellenek. És a mi sorsélméhyeink nem közösek (mellesleg sehol sem azok, bár vannak szerencsés nemzetek, amelyeket a többiekénél nagyobb sorsközösség- élmény kapcsol egybe). Megéltünk egy történelmet, de csoportonként, vidékenként, sőt személyenként másképp éltük meg. És itt már nem elég egy példát mondanom. Hármat mondok. Az egyik példa, amiről most már nyíltan beszélünk egy idő óta: a 44—45-ös sorsforduló. Három évtized kellett ahhoz, nemcsak a szó- használatban, hanem talán a gondolkodásban is, hogy az időpontmegjelölő „bevonulást” vagy „ostromot” a „fel- szabadulás” váltsa fel a közbeszédben. Mert ezt a sorsfordulót másképp és másképp éltük meg. Ki nemzeti vereségként, ki természeti jelenségként, mint egy szélvihart, ki pedig valóban felszabadulásként. Ez lappangva évtizedekig megosztott bennünket, és most sem tudható még, hogy a szóhasználatbeli egyetértés mennyi érzetbeli áthangolódást jelez, vagy ellenkezőleg: mennyire kopott ki a szóból az érzéstartalom, és mennyire nem egyéb tárgyszerű időpontmegjelölésnél. A másik példát a Krónika című televíziós sorozat országos fogadtatása kínálja. Hiszen pontosabb volna, ha országos felbolydulásról, vagy higgadtabban országos vitáról beszélnénk. Részvételünket a második világháborúban másképp és másképp éltük meg. Egyszerűen szó sem lehetett közös sorsélményről. Másképp a közbaka, másképp a gyors karrierben reménykedő tiszt, másképp a keretlegény, másképp a munkaszolgálatos és másképp — ennek megfelelően — a civil hátország. A hetilap szerkesztőségéhez, amelyben dolgozom, özönlöttek az írásos reflexiók, amelyek legalábbis két póluson helyezkednek el, s csak abban azonosak, hogy e tárgyszerű dokumentálásra törekvő filmsorozatnak a maguk sorsélménye szerinti szándékot tulajdonítják. Az egyik pólushoz tartozó reflexiók megfogalmazói szerint e filmsorozat tárgyszerűsége túlságosan is hűvös, tehát nem politikai elítélést sugalmaz, hanem politikai rehabilitálást. A másik pólushoz tartozó reflexiók megfogalmazói szerint e filmsorozat tárgyszerűsége imponálóan igazságosztó, tehát végre nem sugalmaz politikai elítélést, hanem igenis rehabilitál. Nem csodálkoztam, hogy az egyik levélfajta aláírói közt büntetőszázadi áldozat özvegyére bukkantam, a másik levélfajta aláírói közt volt hivatásos tisztre. A harmadik példa: az úgynevezett ötvenes évek. Az akkori deklarációk nem győzték hangsúlyozni, hogy „Népünk egységesebb, mint valaha”. Holott egyszerűen nem lehetett egységes. A mai kabarésémák szerint ugyan egységesek voltunk a fogyatkozó meggyőződésű ütemes tapsokban, a jólétnek álcázott szegénységben és a ló- denviseletben, de hát ez gyermeteg leegyszerűsítése egy egészen még meg nem fejtett bonyolultságú időszaknak. A másképpen és másképpen való megélése e történelmi szakasznak az egyes személyeknél tudathasadásáig differenciálódott. Egyszerre voltam híve és protestálója egy vallássá emelt (vagy süllyesztett?) politikai programnak, és máig sem tudok megbékélni sem továbbélő rossz örökségével, sem azzal, hogy bárki és sommásan elítélje. Képtelen vagyok bűneit megbocsájta- ni és erényeit letagadni. Hányán vagyunk így? Ki tudja. És hányán voltak, vannak másképp? C sakhogy erre, a történelemértékelés sokféleségére is az érvényes, ami a pillanatnyi helyzetértékelés sokféleségére. Ugyanúgy nincs benne kárhoztatni való, sőt csodálkozni való sem, mint abban. Csoda az idilli egyetértés volna, amelynek követelése nem is utópia lenne, hanem badarság. Hogy ezt a sokféle, egymásnak ellentmondó (sőt önmagunkban is ellenmondásos történelmi sorsélményt el nem mossa, de egyszer majd „békévé oldja az emlékezés”? Hát az lehet. És amennyire lehet, annyira kívánatos is. Faragó Vilmos Nemzeti ügy, tudományos vállalkozás Egymillió földrajzi név H azánkban nem volt még példa arra, hogy egyetlen tudományág akkora figyelmet, erkölcsi és anyagi támogatást kapjon a tanácsoktól és a megyék társadalmi szerveitől, mint ma a névtudomány, s azon belül is a honismereti mozgalom keretében folyó földrajzi- név-gyűjtés. Ez, a húsz éve Zala megyéből elindult kutatómunka napjainkra nemzeti üggyé vált, s a világon — szervezeti felépítésében — az első és mindmáig egyetlen ilyen jellegű tudományos vállalkozás. Magyarországon a 30-as években már volt hasonló kezdeményezés. Szabó T. Attila és munkatársai gyűjtését ma is nagy értékei között tartja számon a tudomány, a Csüry Bálint vezette Debrecen környéki gyűjtésben pedig Imre Samu, a Nyelvtudományi Intézet vezetője maga is közreműködött. Teljes- körűek, pontosak és tudományosan is ellenőrzöttek a már elkészült, és jelentős mértékben a helyi összefogás révén megjelentett kötetek, a zala- in kívül Somogy, Vas és Tolná megye, valamint többek között Szabolcs-Szatmár baktalórántházi járásának, Haj- dú-Bihar polgári járásának, Heves megyében az egri és a füzesabonyi járásnak a névgy ű j teménye. A Dunántúlon különben csaknem mindenütt befejeződött a földrajzi nevek ösz- szegyűjtése. Az Alföldön és hazánk északi, északkeleti részén is formálódik a gyűjtemény. Bizonyos: országosan jelenleg több mint 800 ezer földrajzi nevet őriznek a térképek és a gyűjtőlapok, és a hatalmas tudományos vállalkozás befejezésekor — várhatóan az ezredfordulón — ez a szám meghaladja majd az egymilliót. Már ami most megvan, az is felbecsülhetetlen kincs. Évszázadokra — mindenképpen: a jobbágyfelszabadításig — visszanyúlóan szól a társadalom fejlődéséről, a nép életéről, fantáziájának teremtő képességéről. Kiderül belőle, hogy nagyapáink, dédapáink a természeti tájékozódási pontok elnevezésével is emberközelivé formálták a határt, a tájat. Ha egy-két generációt késik a munka, a nevek 60—70 százaléka elfelejtődött volna, így viszont utódaink számára is fennmarad. S nem csupán a kutatók által hozzáférhető könyvtárak mélyén, porlepte polcokon. A könyvek sorsát ugyanis — jelentesse bár meg azokat az Akadémiai Kiadó, a Magyar Nyelvtudományi Társaság, vagy a helyi szervek — a falvakban, városokban, a megyékben figyelemmel kísérik, örvendetes tapasztalat, hogy magukénak érzik, akikről szólnak, akik segítettek közreműködtek összeállításukban; a települések lakói, vezetői is. Néhány belőlük minden „érdekelt” községben, városban megtalálható, a hivatalok irodáiban, a közkönyvtárakban, az iskolákban és a családok könyvespolcain. Forgatják a könyveket az emberek, s beszélnek nekik a nevek. 3 ó lenne azonban egy lépéssel még előbbre is jutni, s közterületek, új utcák kialakításánál, új települések alapításakor, meglévők összevonásakor e gazdag kincsesházból meríteni. Akár jogszabályban is rögzíteni lehetne, hogy a névadó bizottságok minden esetben kérjék a szakemberek, netán az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének a véleményét. Valamikor a századfordulón hazánkban már ismerték ezt a gyakorlatot Felélesztése a szülőföld szeretetét, a hazatudatot erősítené. Gerbár Tibor színész Mártonffy Mária színész Haász Péter színész Korompai Vali színész Rókái Mária színész Hetey László színész Balogh Béla színész Rudas István színész Réz Judit színész
