Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-03 / 208. szám

HÉTVÉGI MELLÉKÚT 1983. szeptember 3. Q Miklós: Bajkeverő oroszlánok Z ende Ádám és felesége, Ilonka már hóna­pok óta éltek lakótelepi lakásukban úgy, hogy nem történt velük semmi. Se jó, se rossz. Felkeltek, Ilonka tornázott, megreg­geliztek, majd Zende vagy bement az Inté­zetbe, vagy sem. Ha összevesztek, olyankor annyira gyűlölték egymást, hogy kénytele­nek voltak mindig sietve kibékülni, mert „különben erkölcstelen volna a további együttélés”. Zende Ádám kutatómérnöki ál­lása is oka volt annak, hogy aránylag sokat voltak együtt otthon, no meg az is, hogy Ilonkának már jó ideje nem sikerült „ké­pességéhez és képzettségéhez” illő állást ta­lálnia. Ettek, ittak, szeretkeztek a lakásban. Az­tán egyszercsak elkezdtek vágyódni régi, el­hagyott barátaik után. Erre az estére végre bejelentkezett Máder Laci és a felesége. Zendéék délután húst sütöttek, takarítottak, megfürödtek, majdnem szeretkeztek is, de közben, Zende ironikus megjegyzése miatt valahogy elment a kedvük az egésztől. Beesteledett. „Mintha vasárnaponként gyorsabban sötétedne...” — mondta,' vagy inkább mormolta Zende. Ilonka gyorsan le­csapott a mondatra, izekre szedte, bebizo­nyította, hogy a mondat értelmetlen és fö­lösleges, és furcsamód, Zende számára úgy tetszett, mintha mindez rá, Zende Ádám ku­tatómérnökre vonatkozna. Ezt mindenesetre kikérte magának, valamint azt is, hogy vele, a családfenntartóval egy állástalan laboráns liba így beszéljen. Ilonka berohant a szobá­jába, és jól hallhatóan sírva fakadt. Zende Ádám ilyenkor értelmetlennek és feleslegesnek érezte egész eddigi és további életét és még az is megfordult a fejében, hogy ennyi erővel akár Ilonka nélkül is élhetne. Rágyújtott, noha Ilonka már évek óta pró­bálta leszoktatni a cigarettáról, mind ez idá­ig kevés eredménnyel. Zende egy ízben tel­jes három hónapig nem dohányzott, az éte­lek ízét újra érezni kezdte, harapni tudott volna a friss levegőből, de sajnos, egy ba­ráti borozgatás során rágyújtott. És más­naptól újra fújta a füstöt, rendületlenül. Ahogy most is. Már nagyon várta Mádért és Ircsit, a feleségét. Talán ötöt, hatot szippanthatott a cigaret­tából, amikor fölpattant Ilonka szobájának ajtaja, és Ilonka halkan, de érthetően, sí­rástól és gyűlölettől maszatos arccal annyit mondott Zende Ádámnak: „És vedd tudo­másul, hogy meg foglak csalni!” — „Kivel?” — kérdezett vissza Zende, reflexszerű gyor­sasággal. „Máderral, ha érdekel, a Máderral, a barátoddal!” Ilonka újra magára csukta az ajtót, Zende ott maradt saját föl nem tett kérdéseinek hálójában, némán és tapinbha- tóan ártatlanul. Odakinn harangoztak. „Hét óra...” — juttatta eszébe. a harang, „lassan jönniük kell”. Csöngettek. Ilonka berohant a fürdő­szobába, magával rángatva hosszú ruháját, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy rend­be hozza kisírt arcát, és hogy fölöltözzön. „Szóval tetszeni akar ez a kurva...” gon­dolta tovább a dolgot Zende, és ment ajtót nyitni. — Pontosak vagytok — mosolygott a ba­rátjára. Szerette ezt a behemót művészem­bert, a Mádért. — Mint a halál — mondta Máder és ne­vetett. Ircsi is mosolygott, de ő inkább el­bújt a mosolya mögé. Máder nevetése kitá­rulkozás volt, ártatlanság, derűs otthonias- ság a világ dolgai közt. Ircsi egy kicsit el­bújt Máder háta mögött is, alacsonyabb volt a szokásosnál, „de a kelleténél nem”, mondta már régen Máder, és onnan kérdez­te: — És Ilonka? — A fürdőszobában. Renoválja magát, azt hiszem. — Még nincs rászorulva — morogta Má­der udvariasan, mivel a fürdőszoba ajtajá­hoz elég közel álltak. Aztán beljebb nyo­mult a lakásba, és egy fotelba dobta magát. Zende kicsit féltette Máder súlyától ked­venc bútordarabját, de fegyelmezte magát. — Képzeljétek! Voltunk az állatkertben! — Ircsi, ha egyszer elkezdett lelkesedni, csak nehezen tudta abbahagyni. _____ — És olyat láttunk, de olyat... — ezt Máder tette hozzá, kevésbé lelkesen, de an­nál ígéretesebben. — Mit? — kérdezte Ilonka, kihajolva a fürdőszoba ajtón. Bejött a szobába, lehup­pant a másik fotelba, Máder mellé. — Mit láttatok? — Mondd el, te sokkal jobban tudod... — bíztatta Ircsi Mádért. Máder jó mesélő volt, csak kissé felületes. Különösen a leí­rásai voltak hézagosak. Szerette a történe­teit középen elkezdeni. — Szóval az állatkert. . . Szép, koraőszi délután, a karomon a hitvesem, az életem párja, életem legkisebb nője. — Tudjuk. Az Ircsi. Most mesélsz, vagy szerelmet vallasz? — Ki tud előre mindent? — Máder mor- gott, mert Ilonka megzavarta. Morgott, az­tán elhallgatott. Zende töltött a poharakba, fölállt, poharát magasra emelte, és kissé túlságosan megha- tottan, de teljesen átélve saját megindultsá- gát, azt mondta: — Gyerekek, üdvözlöm lakásunkban az első igazi vendégeket. Eddig csak a szere­lők, a díjbeszedők és a gondnok tette be ide a lábát. Igyatok, az egészségetekre. — Egészségetekre __— Ilonka is fölállt, neki is pohár volt a kezében. — Ugyan már, miért kell az ivásnak ek­kora feneket keríteni? Iszunk és beszélge­tünk. Aztán elmegyünk haza. — Csináltam egy kis vacsorát... sült húst. — Ilonka szemérmesen Zendére sandí­tott, hiszen a vacsorát nem ő csinálta, ketten csinálták. De Zende nem akart háborúskod­ni. Már visszaült, mikor azt mondta. — Egyszer Ilonkával a Kárpátokban jár­tunk. Találtunk ott egy egészen kicsi állat­kertet. Medvék voltak benne, őzek, szarva­sok, mókusok. És az egyik ketrecben egy oroszlánpár sütkérezett. — És? — kérdezte Máder. — Biztosan melegük volt. — Igen. De ez a két oroszlán szerette egy­mást. Egymást átölelve bóbiskoltak a napon, a mancsukat, a mellsőt, nagy szeretettel egy­más vállára, hasára tették. így volt, Ilonka? — Persze. A legérdekesebb az volt, hogy ez a két oroszlán teljesen meztelen volt. — Hülyék. Minden oroszlán meztelen — mondta Máder. — De ezek másként voltak meztelenek! Ezek mintha levetkeztek volna magukról mindent: az emberek pillantásait, a kiszol­gáltatottságukat, a rabságukat, mindent... — Zende megállt egy pillanatra, és a fele­ségére nézett. Aztán így folytatta: — Ak­kor Ilonkával úgy határoztunk, hogy mi is így fogjuk szeretni egymást. Ilyen vak biza­lommal a sors iránt, az emberek iránt, egy­más iránt. — És most le fogtok vetkőzni? — kérdezte Máder, öblösen nevetve. — Ti megkerülte­tek... — Én valaha modell voltam — mondta Ilonka lassan —, én akármikor, akárki előtt levetkőzöm. Van a fenekemen egy anya­jegy, de hát kit zavar az? — Ti ittatok már... előre? — kérdezte Ircsi óvatosan, közben Máderre nézett. Má­der nem nézett vissza rá, a levegőbe bá­mult, valószínűleg elképzelte Ilonkát mez­telenül, a fenekén megpróbálta elhelyezni a képzeletbeli anyajegyet. — Nem ittunk semmit. Csak eszünkbe ju­tottak az oroszlánok — mondta Ilonka. — Ugye, te sem ittál még, Ádám? — Nem. Illetve csak most, ezzel a pohár­ral. — Ti tényleg úgy akartok élni, mint a... vadállatok? — kérdezte Ircsi, kicsit belepi­rulva a gondolatba. — Mi is azt hittük dél­után, hogy... — Igaz is ... Bocsánat. Azt hiszem, Laci akart mesélni valamit..., hogy ma délután az állatkertben... — Zende hátradőlt, pró­bálta átfogni felesége vállát, de Ilonka óva­tosan, szinte észrevétlenül kisiklott a karja alól. Zende rágyújtott. Csönd lett. Ircsi még mindig kicsit ijed­ten pillogott Ilonkára, Máderra: ismerte a férjét, tudta róla, hogy milyen könnyen föl­gerjed. Különösen az előrehajló nők látvá­nya volt Máderra élénkítő hatással, ezért Ircsinek egyszerű dolga volt. Ha akart Má- dertől valamit, csak leejtett valami zajosan koppá nó tárgyat, és lassan lehajolt érte. Má­der csak odanézett, és máris indultak az ágy felé. De akár nagymosás közben is, a fürdő­szobában ... Máder kényelmesre fészkelte magát a fo­telban és pontosan ott folytatta a mesélést, ahol abbahagyta: — Szóval, karomon életem legkisebb pár­ja. Már megnéztük a zebrákat, az elefánto­kat, a vízilovat, pontosabban a vízidisznót, a madarakat, a majmokat, és egyszer csak mit látunk? Az oroszlánok ketrecében két meztelen fiatal, egy fiú és egy lány feküdt, pontosan úgy, mint a ti oroszlánjaitok. A ketrec előtt nem mertek megállni az embe­rek, csak odasandítottak, aztán mentek is tovább... — Nem igaz! — kiabált Ircsi. — Nem igaz! Hazudsz! — Pedig te is azt mondtad, milyen szé­pek. — De fel voltak öltözve! Volt ruha rajtuk. Csak lakásuk nem volt! Azért nem néztek oda az emberek! — Én se hiszem el — mondta Zende. — Még, hogy két fiatal, meztelenül, az orosz- lánketreoben... És a rendőrök? Vagya mentők? ... azok hol voltak? — Én elhiszem — mondta Ilonka, és úgy nézett Máderra, ahogy valaha Zendére né­zett, mikor még igazán szerette. — Én el­hiszem, hogy meztelenek voltak — mondta még egyszer. És mosolygott. — Menjünk azonnal haza! — Ircsi kia­bált, szinte sírt. — Nem megyek sehová! — mondta nyu­godtan Máder. — Itt vagyok a barátaimnál, a barátaim szeretnek engem. Igaz? — Igaz — mondta Ilonka. — Akkor megyek egyedül. — Menj! — Máder nem volt goromba, csak őszinte. — Várj, Ircsi, lekísérlek — mondta hosz- szú szünet után Zende. — Nekünk itt nincs most semmi dolgunk. — Csak tréfáltunk — mondta Ilonka ké­sőbb. — Csak tréfáltunk — mondta Máder. És csöndesen megvacsoráztak. Az életöröm lírai festője Száz éve szeletet! Czóbel Béla Érdemes megfigyelni pél­dául, milyen élő és termé­keny kölcsönhatás jelképe le­het Czóbel egész életútja, hogy igazából mennyire a magyar festészet európaisá­gának szimbóluma ő, meny­nyire egy kapcsolatrendé, melyben egyszerre szolgálja minden a honit, és tőle elvá­laszthatatlanul az egyeteme­set. Mert tehetsége — Nagy­bányán és Párizsban — tüs­tént felismeri az alkatához, mondandójához, lírájához il­lő korszerűt, a leghaladóbbat, s egyike lesz azoknak a zse­niknek, akik a látványele­mek szuverén felhasználása révén (és mindig az elvonat­koztatásnak csak azon pont­jáig merészkedve, ahol a tárgy még felismerhető s ér­telmezhető) olyan művészi nyelvet alakítanak ki, mely képes a kor tartalmainak esz­tétikai közlésére. Az impresszionisták apró­lékos látványmásoló igyeke­zetét olyannal váltja fel, amelyben (elsősorban a szí­nek segítségével) maga a kép, ez a kétdimenziós csoda lesz öntörvényű új valóság. Nem látványt másol tehát, bármi­lyen magas fokon is, hanem új látványt teremt. Különö­sen a harmincas évektől, ami­kor saját technikája végképp kifejlődött, látható ennek meggyőző eredménye. M unkácsy Mihály óta nem volt talán még egy olyan magyar festő, akit Párizs, a világ képzőmű­vészeti fővárosa, annyira el­ismert volna, mint a most száz éve született Czóbel Bé­lát; és aki mégis, hosszú éle­tén át mindvégig ragaszko­dott hozzá, hogy hű fiának tartsa szőkébb hona. Életraj­za bővelkedik ugyan külhoni vándorlásokban, utolsó évti­zedeiben azonban mindig idehaza (1939-től Szentend­rén) találja meg erőre és munkára ihlető igazi ottho­nát. Nagybányán kezdte tanuló­éveit, a század eleji Münc­henben folytatta (1902—1903), de egy évre rá már az új mű­vészet Mekkájába, Párizsba megy, ahol kisvártatva kiállí­tásokon is szerepel. Ugyanak­kor első munkái magyar tár­latokon is megjelennek. 1905- től a leghíresebb francia mű­vészcsoport, a „Vadak” (Fau- ve-ok) társaságában találjuk^ Matisse, Derain, Vlaminck, Braque van Dongen körében. Itthon pedig a „Nyolcak” né­ven ismert csoportosulás elő­készítésében vesz részt Kerns- tok Károly nyergesújfalui műhelyében. 1914—1919. között Hollan­diában dolgozik (és e kor­szakból való például a meg­indítóén vallomásos Labdát tartó fiú képe, melyen talán Czóbel Béla: Legyezős lány honvágyát fedezhetjük fel: a kisfiú hóna alatt a labdán mindenesetre ptros-fehér- zöld villan elő). Berlin követ­kezik ezután, majd újra Pá­rizs, ahol több évtizedet tölt, most már megérlelve a maga külön — sajátos — művésze­tét, melyet egyaránt csodá! Budapest és New York (ez utóbbi két kiállításon is 1927- ben és 1936-ban). Az első könyv úgyszintén ekkortáj je­lenik meg róla, nálunk. A második világháború előesté­jétől, 1939-től Szentendre lesz mégis igazi telephelye, hogy szellemiségével, jó kedélyével s rruindenekfölött művészi te­kintélyével akár még kilenc- venévesen is biztos vonatko­zási pont legyen a felbolydult képzőművészet térképén: az érteké, a költészeté. Most Szentendrén szobra álL, és állandó múzeum az 1976-ban elhunyt nagy mes­ter élő emlékére. Ez a méltatás, melyet kézé­iben tart a tisztelt olvasó, nyilvánvalóan nem pótolhat­ja azt az élményt, melyet Czóbel képei nyújthatnak, meg sem kísérli hált, hogy bármiféle leírással próbál­kozzék. Melegen tanácsolja inkább a szentendrei kirán­dulást. És legfeljebb, ezen kí­vül, csak arra szorítkozhatik, hogy egy-két tanulságra még felhívja a figyelmet. Czóbel képein nincs sza­vakkal elmondható történés, nincs az a sokat emlegetett „irodalmiasság”, nem életepi­zódok vannak megfestve, ha­nem (használunk súlyos szót) élet-esszenciák, élet-lénye­gek, mindig a létezés komoly öröméből. Minden tárgynak és foltnak, akár az előtérben, akár hátrébb áll, a vásznon egyenlő súlya és szerepe van: a szépség érdekében átrende­zett realitást találjuk így (akárcsak, s ebben rokon ve­le, barátjánál, Picassónál). E nnek következménye, •hogy — egyik monog- ráfusát idézve — nála „a képfelület optikai egysé­ge” teremtődik meg. Mégpe­dig, s talán ez Czóbel legin­kább utolérhetetlen, varázsos sajátja, olyan belső tűzzel, egyik korábbi kritikámban úgy írtam, olyan sejtelmesen áradó gyöngyházfénnyel, hogy a képek vallomásossé- gához kétség sem férhet. Egy következetes, maga útját já­ró, halk és szemérmes mű­vész lírája sejlik elő a csend és a nyugalom érzelmeivel, tartózkodón. Ebből kifolyó­lag képei nem adják meg ma­gukat könnyen, de ha a meg­ismerés tiszta szándékával s elmélyülten közeledünk hoz­zájuk, kimeríthetetlen élet­örömükből boldogan juttat­nak nekünk is. Szabó György Czóbel Béla: Fekvő nő KM

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom