Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. szeptember 3. 0 Egy kadarfröccs... Most kiskocsmákról szeretnék írni, mert egyre kevesebb van belőlük. A külvárosi terecske, ahol felnőttem, akkora volt csak, hogy egy iramodásra körbefutottam háromszor is és nem kellett kapkodva szednem a levegőt. Két kocsma volt ezen a téren. Nem volt nevük, csak úgy hívtuk, hogy Mariska néni kocsmája, meg a Kajtor-féle kocsma. Mindkettő eltűnt már azóta. Az egyik helyén Patyolat bolt van, a másik helyén MÉH beváltó, ami soha sincs nyitva. Mariska néni, Kajtor bácsi pedig már meg se lehetnének. Pohár- törölgető kezük ki tudja, hol enyészik? Itt egy hatos — mondta nagyapáin estefelé, amikor eligazított mindent a ház körül — eredj, hozzál Mariska nénitől egy liter kadart. (Nem „becézte” a kadarkát, úgy mondta: kadar.) Nagyanyám kiöblítette a szép üvegdugós butellát, zsebredugtam a hat forintot, és elindultam Mariska nénihez borért. A tiszta kiskocsmának sárgaréz pultja volt, s mögötte a polcon vastagfalú szögletes üvegekben sárga, piros, zöld, s víztiszta, édes és erős italok sorakoztak, alattuk lelógó fehér papírcsipke, fölöttük újiaibb sor üveg, tisztára, mint a patikában. A pulton füles és talpas poharak, szájukkal lefelé, jobb kézre tőlük bakelit nyelű sörcsap, lenn a hűvös pincében voltak a hordók, onnan jött fel, szintén rézcsövön — a sör. Józsi bácsi ballagott le időnként —v aki legtöbbször a vendégekkel sakkozott —, hogy új hordóba üsse a csapot, ha itt fönn már csak hab jött, vagy az se nagyon. A Kajtor-féle kocsma „férfiasabb” volt. Pipaszagú. Itt kártyáztak inkább. Kossuth kép lógott a falon, s egy olaj- nyomat, melyen a haldokló Petőfi, vérével írja egy bumfordi szikladarabra, hogy: Hazám. Nagyon cifra H-be- tűje volt ennek a hazámnak. Emlékszem rá, sokszor megálltam előitte, s csodálkoztam. Ha valaki haldoklik, nincs egyéb gondja, minthogy ilyen urasra, vitéköté- sesre kanyargassa a betűket? De hát ő tudta, 6 érezte — gondoltam, s megálltam nagyapám háta mögött, aki ha kártyázni támadt kedve, lidejött. Itt is, ott is megkínáltak egy kis házi főzésű málnaszörppel, besztercei szilvalével, s nyargaltam vissza a térre, labdát rúgni, vagy a kút korlátján csüngeszkedni. O Pontban reggel kilenckor dördül el a képzeletbeli start- pisztoly. A lucskos pulton -malomkeréknyi bádogtálcákra már ki van készítve az „üzemanyag”. „Szórna ha mondom, segít a gondon. Egy-két köbcenti helyrebiccenti” — írja Huxley, Szép új világ című keserű és kiábrándult utópiájában. Az egyik tálcán féldecis poharakban rum, a másikon fehér pálinka, de már a sör is ott ülepedik, legalább harminc korsóban. Bumm! — dördül el a képzeletbeli startpisztoly, attól függően, hogy mit mutat a csapos órája. Van, amikor siet öt percet. A szemben lévő kis boltban viszont már reggel hét óra óta hosszú sor áll a pénztárgép előtt. A kosarakban tíz deka szalámi, öt kifli és az elmaradhatatlan, „nyelesgránát”, a kétdecis cseresznye vagy barack. Lengyelországban voltunk egyszer, és reggel nyolc óra körül, a varsói pályaudvaron összeszámoltuk maradék pénzünket. Hazavinni, visszaváltani nem érdemes. Ott egy bolt, gyerünk, vegyünk vodkát. Nem tudtunk venni. Tíz óráig a boltban sem adnak szeszes italt. Esküvel fogadtuk, hogy csak otthon bontjuk ki. — Nem lehet, mosolygott kedvesen az eladó. — Az italféléket külön eladó árulja, és ő csak tízre jön dolgozni. Tessenek nézni, lakatra van zárva a pultja is. Na de nem is a rendeletek következetességéről akartam írni, hanem a kiskocsmákról. Ahol valaha emberek találkoztak, s egy-két kadarfröccs mellett meghányták-vetették a világ dolgait. Mert a kocsma —, leginkább faluhelyen — a „közélet egyik színtere” is volt. Nagyapám csizmát pucolt, mielőtt odaindult, s aki nem volt köztudottan részeges, emelt fővel lépett a kocsmába be, s nem rontotta emberi hitelét, ha meglátták kilépni onnan. Igaz, nem is voltak ezek olyan sorbanál- lós nagyüzemek, mint a mai bisztrók, talponállók. Változik a világ, változnak szokásaink. Nem tudunk — nem érünk rá? — oly békésen elüldögélni egy kadarfröccs mellett, igaz legtöbb helyen nem is lehet, mert vagy nincs hova, vagy ha van, belsőépítészeti remekművekkel kiglancolt szeparék között, ahol a pincér nesztelen léptekkel jár-kel, oda csak sátoros ünnepeken megy az ember, mert különben a zsebe bánja. O Ahol a kocsmáros néven szólítja a betérőt, s az idegentől megkérdezik, mi járatban van, olyan kocsmát ma már ritkán látni. Legutóbb a zempléni hegyek közt láttam egyet. Vagy ... Most megint egy külföldi élmény. A görögországi Agri- nion, nem sokkal kisebb város, mint Nyíregyháza. Az utcák keskenyek, s a járdákon senki sem közlekedik. Az épületek földszintjén boltok, az árut kirakják a járda széléig, és mindenütt székek, asztalok. Támla nélküli székek, „stokik” — ahogy a katonaságnál mondtuk — és viaszos vászonnal letakart asztalok. Este hat óra felé, amikor szűnik a perzselő meleg, megtelnek ezek a székek a járdán. Láttam pravoszláv papot, nagy szakállal, fekete reverendában sört inni, kezében valami sportújságféle volt, a felém forduló képen kapus ugrott a labda után. Aki leült, kezet fogott körben mindenkivel. Aki külföldön jár, nem szórja számolatlanul a pénzt. Ezek elé a tavernák elé mégis érdemes volt kiülni. Fillérekkel volt itt csak drágább minden, mint a boltban, s a „gazda” asztalkendőből varrott tiszta kötényben hozta ki az italt. O A közelünkben lévő bisztrót átalakították, ki tudja hányadszor már. Fakkokat raktak be, aztán kiszedték, megint elszeparálták az asztalokat, s aztán ismét egybenyitottak mindent. Most legutóbb beszereztek néhány villamos játékautomatát, öt forintra jár. Csörögnek, villognak ezek a osudagépek, hallani amint nyelik a pénzt, ahogy bádog bélrendszerükön végiggurul, A pulton ötforintosok stószba rakva húszasával, egy százasért. — Válts még egy Adyt — Gyurikám —, s öt stósz elindul, hogy elnyeljék a masinák. A pultnál bőröndös, táskás emberek állnak sorban —, bejött a szálkái, debreceni vonat —, sziszeg a sörcsap, kotyognak a csőrös literes üvegek,. a pincérlány megáll egy pillanatra, s megtörli homlokát, kimerítő ez a roham, pedig kint is árulnak, felrakott ládákban van a Borsodi, s az emberek üvegből isznak a bisztró előtt. Sehol egy asztaltársaság. Igaz csendes beszélgetésről itt szó se lehet, mindent elnyel a lárma és a játékautomaták csörgése, csattogása. o Faluhelyen néhol még van igazi kocsma, városon már szinte sehol. Egy Tisza-kö- nyökbe bújt kis faluba járok nyaranta. Amikor először mentem be a kocsmába, a buszmegállóval szemben, szabályosan bemutattak. No, nem úgy, ahogy az angol szalonokban szokás, ahol a lakáj koppant hármat a bottal, hanem csak úgy, hogy átszóltak egy másik asztaltól. — Vendég jött, Mihály bátyám? Vagy rokon? — Az lesz, ha meglesz a llakodalom. — Nocsak. Akkor elkél a harmadik is? — El az őszön. Ezzel aztán napirendre tértek fölöttem, csak a kocsmáros ügyelt jobban, hogy vonalig legyen töltve a pohár, mert ha nem, elviszem a hírét. A piaci árakat itt lehet a leghamarabb megtudni, azt is, hogy mikor volt itthon legutóbb a boszorai Patkóék határőr fia, s azt is, mennyiért vették a háztáji bikát szerdán a felvásárlók. A buszsofőr bejön két forduló között, s szidja az utat: már megint gödrös. Két fiattal feláll, s a rexasztálhoz indul. Aztán már csak a golyók kopognak a gomba körül. — Még egyet Mihály bátyám? Elmegy? — Még ez el tán, s akkor aztán annyi. Legutóbb törzsvendégeket kerestek egy vendéglátóipari kiadványhoz. Meg akartak szólaltatni valakit, akinek törzshelye van, akitől a pincér se kérdi meg, mit akar, hanem ha meglátja, viszi. Nem találtak. Nem tudtak mondani senkit, aki a maga sörére, borára rendszeresen betérne valahova, s leülne — mondjuk a bal kettes asztalhoz, az ablaknak háttal. Ráérő nyugdíjasokat se, ami egyébként érthető. A nyugdíjas inkább megveszi valahol, s kisüvegben hazaviszi, mert az asztalos, abroszos helyeken drágább minden. Van úgy, hogy az ember csodálkozik: miféle kalkuláció szerint lett ez a tizenkét forintos sör egyszeriben huszonhét- hatvan, (ami természetesen harminc forintot jelent, mert ugyan ki kér vissza kettőnegyvenet?) vagy úgy, hogy ami olcsó, nincs. Cigarettát pedig ilyen helyen ne is kérjen az ember, mert csak Porti van, meg Marlboro. Maradt tehát a városi embernek a talponálló, ahol startpisztolyra indul a versenyfutás. Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, mondta egy görög bölcs. Ám nem minden változás örömteli. Annak a régi folyónak selymesebb volt a vize. Ez a mostani ugyancsak rohan. Ügy sodródunk el egymás mellett, hogy köszönésre se tudjuk nyújtani a kezünket. Megnyugszik egyszer majd ez a nagy rohanás, tudom. Most évszázadokat pótolunk be, s ez szívverésünk ritmusát is felgyorsítja. Ám ami jó volt s békességes, ne hagyjuk életünkből kihullani. Mester Attila Magyar hadifoglyok Szibériában, Krasznojarszkban. Az álló sorban jobbra Tóth Zsigmond. A magyar forradalmi sajtó születésének tárgyalásakor a szakemberek előtt is ismeretlen maradt egy név tulajdonosa — Tóth Zsigmond. Személyéről sokáig semmit nem lehetett megállapítani, csak azt, hogy az első világháború idején orosz hadifogságba esett. Kraszno- jarszkba került, ahol szervezője volt a Magyar Tanítók Egyletének, a legénységet oktatta. Később Omszkban található. A nagy világalakulás őt sem kerülte el: részt vett a forradalmi eseményekben. Nincs rá pontos adat. hogy a krasznojarszki illegális lapnak (Jeniszej) dolgozott volna, de 1920-ban, a város fel- szabadulása után az ugyancsak krasznojarszki Kommuna című lap munkatársa. Érdemes idézni Markovits Rodionnak egyik 1945-ben kelt visszaemlékező írásából: „Nem tudom, mi lett Méhes Lajos krasznojarszki magyar szerkesztővel, néptanítóval, forradalmi katonával. Mi lett Szűcs budapesti tanítóval, a Kommuna munkatársával, Tóth kántorral, szibériai hírlapíróval. A lappal sem tudom, mi lett.” A sors iróniája, hogy hazatérésük után nem is olyan messze éltek egymástól, ráadásul földik is voltak. A szibériai forradalmi fogolylapok bibliográfiai feldolgozásában személyéről az omszki Vörös Újság kapcsán ez olvasható: ... ..Az omszki Vörös Újság szerkesztése a legszorosabb értelemben vett kollektív munka eredménye ... A szerkesztés munkájában bizonyára részt vett a lap legállandóbb és legkiválóbb cikkírója: Tóth Zsigmond.” A Tóth Zsigmond személyére vonatkozó rejtély megoldódott. Mátészalkán előkerült levelezésének és fényképeinek eddig nem ismert gyűjteménye, fiai emlékezései alapján pedig rekonstruálható az életút. 1885. május 29-én született a Szatmár megyei Atyában. Debrecenben tanítóképzőt végzett, később a Szabolcs megyei Apagyra került kántor tanítónak. Innen vonult be 1914-ben katonának Szat- márra. Fogságba esett, 1920- ig a krasznojarszki hadifogolytáborban élt. Ismerte Markovits Rodiont, Zalka Mátét, Münnich Ferencet. Amikor 1917-ben a táborban Gyóni Géza meghalt, ő készült a búcsúztató beszédre a sírnál a tanítók nevében, amire végül nem került sor. Rengeteg cikket, verset írt, legtöbbet az omszki Vörös Újságba. 1921-ben fogolycsere útján érkezett haza, 1922- ben feljelentették „kinti tevékenysége” miatt. (Ez különben 1940-ben Nyíregyházán is megismétlődött!) Nehezen sikerült elhelyezkedni. „Meghívják Érmihály- falvára tanítónak. Korszerű, sőt előremutató pedagógiai szakismereteiről, tanügyi előrelátásáról Nagyenyeden tesz bizonyságot, amikor diplomáját újra kell érvényesítenie.” Lelkesen kapcsolódott be az erdélyi irodalmi életbe. Tudósítója lett a nagyhírű Brassói Lapoknak. 1931-ben könyvet írt Nagy József színésszel „Leszerelni! A béke regénye” címmel, melyben háborús és hadifogoly emlékeit eleveníti fel. Marosvásárhelyen halt meg 1975. augusztus 18-án. Keveset tudtunk eddig róla. A most előkerült relikviák feldolgozása után bizonyára feltárul egy hányatott sorsú, de harcos életút. Nyéki Károly Sebestyén Sándor alkotásai Nyár Nászéjszaka
