Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-17 / 220. szám
KM HÉTVÉGI I A tárgyak veszélye l| tárgyakról, amelyek körülvesznek bennünket, ifi ; Sf amelyeket naponta használunk, nemigen szok- Lt ■ tunk beszélni. Megszoktuk, megszerettük, használatba vesszük, élünk velük, majd megunjuk őket. Egy öreg karosszék, egy törött fülű bögre, egy emlékeket melengetve őrző elhasznált ruhadarab barátjává tud í válni az embernek. De ez csak ránk tartozik, mi kötődünk hozzájuk, más megmosolyogja különös kötődésünket. Tulajdonképpen kinek akinek a legteljesebb magánügye, milyen a viszonya a tárgyakhoz, amelyek őt körülveszik, amelyeket megszerez magának, hogy életét kényelmesebbé vagy tartalmasabbá tegye általuk. Nem is lenne semmi baj, ha mindenki egyformán magánügyként kezelné a tárgyakhoz való viszonyát. Néha azonban a tárgyak helye és szerepe az ember életében mégis közüggyé válhat, válik. Akkor, ha megszüntetjük azt az intim kapcsolatot, amely létrejöhet a tárgy és tulajdonosa között, s ha a tárgyakat másnak fogjuk fel, mint amik. Nem életünk, hétköznapjaink részének tekintjük őket, hanem arra használjuk, hogy felmutassuk a világnak: mennyi mindenünk van, milyen divatosak, korszerűek vagyunk, mennyivel és miben tudunk a tárgyak birtoklása által embertársaink fölé emelkedni. Népszerű szóval: akkor válik a tárgyakkal való kapcsolatunk közüggyé, ha afféle státusszimbólumnak tekintjük őket. Ha megszerzésüket, birtoklásukat kiemeljük a magánélet szférájából, s dicsekvés, flanc lesz abból, aminek pedig más a funkciója az ember életében. Vannak, akik azt hiszik, értékük, megítélésük attól függ, hogy naponta divatbemutatót rendeznek a munkahelyen. Munkahelyen? Középiskolában például. Tudok arról, hogy egyes kislányok hosszú ideig fájó sebeket szereztek éppen azáltal, hogy ők nem kaphatták meg a, több ezer forintos értéket, amelyet osztálytársuk megkapott, sőt igyekezett is felhívni rá mindenki figyelmét, hogy megkapta. Életünk természetes rendje, hogy anyagi lehetőségeink arányában tesszük gazdagabbá életünket. Szerencsére nagyon kevesen vannak társadalmunkban, akik súlyos anyagi gondokkal küzdenek, a nagy többség megteheti, hogy évtizedes mosógépét, elkopott szőnyegét, kigödrösödött fekhelyét újjal cserélje ki. Ez a lehetőség és igény természetes. Az viszont nem természetes, ha csupán a divat gyors hullámzásait követve cserélgetjük tárgyainkat, s csak azért, hogy az új cikkekkel bizonyíthassuk kivételesnek vélt anyagi és tár- - sadalmi pozíciónkat. Az nem természetes, hogy közügy- gyé növeljük azt, ami pedig csak ránk tartozik: viszonyunkat a tárgyakhoz. Mondanám, hogy az illető, aki így tesz, maga sem - gondolkodik. Elfelejti, hogy az ember értékét, helyét és szerepét a közösségben soha nem a tárgyai határozzák meg, hanem ő saját maga. ö pedig azonosítja a tárgyakat önmagával, felcseréli az értékek sorrendjét, s ezzel nemcsak irigységet vált ki környezetéből, hanem értékítéletét is alapvetően befolyásolja. Pedig az ember vonzerejét, fölényét soha nem jelentik, nem is jelenthetik a tárgyak, amelyek esetlegesen kerültek birtokába. Van aztán ennek a jelenségnek még két másik — az előzőnél súlyosabb — veszélye is. Az ugyanis, hogy valaki önmagát a tárgyakkal helyettesíti, és így alkot értékítéletet önmagáról, jószerint megint csak magánügy. Az olyan ember azonban, aki tárgyait hivalkodásra, dicsekvésre használja, nagyon súlyosan rombolja, rontja környezete közérzetét is. Egyrészt úgy, hogy magatartásával, flancoló életvitelével egyfajta divatot teremt, rossz divatot, s így a környezet teljes értékítélete deformálódik. Megváltozik az értékrend, s ez a változás nemcsak a tárgyakhoz való viszonyt befolyásolja aztán, hanem az emberekkel való kapcsolatot is. Elkülönülhetnek azok, akik bizonyos tárgyakat meg tudnak szerezni azoktól, akik számára ez — helyesen — külsőség csupán. Másrészt — ami még veszélyesebb, mint a utánzás —, ez a magatartás igencsak megkeserítheti az emberek szájízét. Mint ahogy anyagi gyarapodásunk természetes, úgy természetes az is, hogy nincs mindenkinek ugyanolyan lehetősége. Egy több gyerekes édesanya például hiába kezdi hajszolni a divatot, csakhamar rá kell jönnie, hogy nem bírja anyagilag a versenyt. Mi történik ilyenkor? Következik a mesterséges elkülönülés, a státusszimbólumok alapján kialakuló csoportosulás, majd következik a társadalmi méretű elégedetlenség, a különbségek felnagyítása, és a keserű szájíz nagyon sokszor egész életünket megkeserítheti. Pedig senkinek sem nő meg azzal a személyes értéke, ha villája van a Balatonnál, ha kocsit tart, ha a Klára divatszalonban csináltatja a szoknyáit. A személyes érték ugyanis sohasem függ a tárgyaktól. A személyes érték attól függ, ahogyan élünk, ahogyan és amennyit dolgozunk, amilyen a kapcsolatunk az emberekkel, a közösséggel. A fetisizálás csak tartalmi értékekre vonatkozhat — legfeljebb! — semmiképpen sem tárgyakra. l|z egyik török szultánról őrizte meg az alábbi tör< ténetet egy krónika. Amikor érezte halálát köze- " *■" ledni, elrendelte, hogy egyik lenből készült alsóruháját tűzzék fel egy dárda hegyére és hordozzák körül a táborban. A körülhordozás során az alábbiakat kellett kiabálni: — Szaladin szultán, Ázsia meghódítója, azon sok kincsből, melyet összegyűjtött élete során, csupán ezt a leninget viszi el magával a halálba! Bölcs példabeszéd. Mert végül is az igazi öröm nem a tárgyakban rejlik. Az öröm forrása a másik ember. Ha van kihez szólni, van kihez fordulni, kitől segítséget kérni, kinek segíteni. Ha érezzük, hogy másokhoz tartozunk, nem a tárgyainkhoz. A státusszimbólumok elkopnak, megfakulnak. Az emberi kapcsolatok soha. Bényei József A Kelet-Magyar ország tárlata A francia festészet re II ekeiből Paul Gauguin: Tahiti nők szobában gy szép nyár eleji napon a folyó kicsapott medréből és az erdőt elöntötte az ár. Mindenki a magasabban fekvő, száraz területekre igyekezett. — Nyugalom barátaim! — rikoltotta a sas. — Őrizzük meg hidegvérünket! Az események megfelelően követik a Terv előírásait! — Kifejtenéd ezt bővebben? — kurrogott álmos képet vágva a vadmacska. — Igazán nem szívesen fárasztalak, de talán akadnak még rajtam kívül mások is, akik nem rendelkeznek olyan átfogó műveltséggel, mint te. A farkas, a róka és a vaddisznó hangos helyesléssel kontrázott a vadmacskának. Odább, külön csoportban, hallgatagon álltak a többiek: a szarvas, az őz, a nyúl, a sündisznó, aztán ismét külön az egerek és a bogarak. Akadtak teljesen közönyös résztvevők is, mint a bagoly, aki abban a percben elaludt, amikor a vita kezdetét vette. Mindenki várakozóan nézett a sasra, aki hirtelen felröppent a sziklájáról és lecsapott a vízre, amely már a közeli fák derekát nyaldosta. A sas jókora halat tartott a karmai között, és felröppent vele a sziklára. — A kicsinyes szűklátókörűség — kezdte a sas, és horgas csőrével gyorsan fejbe vágta a fickándozó halat — a haladás rákfenéje. Ha az eseményekkel kapcsolatos álláspontomat akarjátok hallani, nos: egyszerűen a halászati terület régen tervezett bővítése valósult meg. A haladás robogó szekerét nem lehet megállítani! — Micsoda bölcsesség! — dorombolta a vadmacska. — Aranyat ér minden szava! És míg a sas vérszemet kapva tovább szavalt, a vadmacska a bokrok közé som- polygott; megkerülte a sziklát és két hatalmas ugrással a sas hátára vetette magát. A sas vijjogva felröppent, a vadmacska a szájába kapta a halat, a földre huppant, és eltűnt a szikla tövében a páfrány között. A róka vigyorogva nézte a kitépett tollai között röpködő sast — A haladás — mondta —, az egy nemes eszme. Nincs is annál előbbre való! — Hogy is állunk ezzel a halászati tervvel? — recsegte a farkas. — Elmondanád? Teltek a napok, az ár egyre nőtt. Egy reggel a csuka kidugta a vízből a fejét és kijelentette, hogy az erdőt ezennel a folyóhoz csatolja, és mint az Egyesített Terület Katonai Főparancsnoka, utasítja az egykori szárazföldieket, hogy nyugalmukat megőrizve, haladék nélkül foglalják el kijelölt lakhelyüket a nádas iszapjában. Nem fogja őket háborgatni senki: a toll-, a bunda- valamint a ki- tinpáncél-viselet jogát szabadon és zavarta Inul gyakorolhatják a víz alatt. A madarak nem sokat törődtek a csuka ultimátumával. A bagoly aludt, a sas halászott, a többi reggeltől estig falta a bogarakat. Ami az emlősöket illeti: a szarvas és a vaddisznó szorgalmasan gyakorolta magát az úszásban. A vadmacska álló nap a legmagasbb tölgyfa tetején kuporgott, mancsait egy vaskos, A reinkarnáció és a lélekvándorlás című köteten nyugtatva. A róka és a farkas megpróbált szót érteni a csukával. — Ma nekem... — hajított a vízbe egy egeret a róka — holnap neked... A csuka egyetlen falással elnyelte az egeret, és várakozóan a farkasra nézett. — Kéz kezet mos — mondta a farkas, és ő is a vízbe hajított egy egeret Aztán kivillantva a fogait, rámosoly- gott a csukára. Az új főparancsnok bekapta az egeret, és hangosan csuklóit egyet. — Ha megállítod a vizet — köszörülte meg a torkát a róka —, életed végéig ellátunk egérrel. — Nem ígérhetek semmit — válaszolta a csuka, és kitátotta a száját. — Bőséges készleteink vannak — bólogatott a farkas. — De fönntartásuk és szaporításuk kizárólag a szárazon oldható meg. A csuka meg se mukkant, csak a száját tátotta. — Ha egy kicsit közelebb jönnél a parthoz — mondta a róka —, magad is láthatnád ... — Miféle part? — kérdezte a csuka. — Talán a Szigetre gondoltál? — Ha a szavakon nyargalunk — rázta meg a fejét a farkas —, akkor soha nem jutunk előbbre. — Az előrejelzés szerint — mondta kissé bizonytalanul a róka — ez a mostani nyár igen száraz lesz: a folyóban még az iszap is megrepedezik ... — Miért növekedne a Sziget — mondta a csuka —, amikor parancsomra éppen egyre kisebb és kisebb lesz? — Egyezzünk meg — ajánlotta a farkas. — A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad ... A csuka válaszként feldobta magát a levegőbe és egy kurta csobbanással eltűnt a vízben. Azonban a róka jóslata valóra vált: perzselő szárazság következett, és a folyó alig volt szélesebb és mélyebb, mint egy közönséges patak. A vaddisznó az iszapban turkálva, mindennap csámcsogva teleette magát hallal, aztán kényelmesen elhelyezkedett a meleg pocsolyában és hortyogva elaludt. Ami a csukát illeti: egy szép napon beleragadt az iszapba úgy, hogy moccanni sem bírt A vadmacska óvatosan belekapaszkodott a kopoltyújába, és kirántotta a partra. — Teljesítetted a parancsomat! — kiáltotta a csuka. — Leköltöztél az iszapba! Megjutalmazlak! A vadmacska a szájába kapta a csukát és puha, nesztelen léptekkel besurrant vele a páfrány közé. Hajnóczy Péter: A CSUKA Andre Lurcat: Keleti táj Picasso: Vándorcirkuszosok Henri Manguin: Fürdőző nő
