Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-17 / 220. szám

1983. szeptember 17.

ÉVAD ELEJI TÖPRENGÉS

S

zínházunk jelene és jövője mindinkább közüggyé válik. Két év már elég idő ahhoz, hogy a közönség véleményt alkosson a társulat erejéről, tehetségéről, stílusáról. A színházi élet elvi irányítására és segítésére hivatott szervek pedig szintén rendelkeznek annyi tapasztalattal, hogy felelősen véleményt mondjanak a két színházi évad eredményeiről és gyengéiről.

A színház külön világ — szokták mondani. Thália istennő felkent papjait napjainkban is a csodateremtőknek kijáró tisztelet, rajongás, egyfajta mítosz lengi körül, ami teljesen természetes, különösen egy olyan városban, megyében, ahol sok évnek, évtizednek kellett eltelni ahhoz, hogy állandóvá váljék a varázslat. Az állandó színház, amelynek művészei többé nem vendégek, s bár életük igazi és fő színtere a színpad, itt élnek közöttünk. Formálni igyekeznek szellemünket, látásmódunkat, az igaz értékek iránti fogékonyságunkat.

Az új évadot megelőzően egyre többször hangzott el, az elért művészi értékek elismerése mellett — hogy csak a Móricz-, Krúdy-, Bulgakov-, Csák Gyula-bemutatókat említsük — a Móricz Zsigmond Színház eddigi léte során most éli, élte át az első krízist. Az imponáló számok ellenére csökkent a színházba járók száma, mind érezhetőbbé váltak a művészeti szakvezetés egyenetlenségei. Az elmúlt évad közepe, vége táján az is köztudottá vált: a társulat összetartása mind nehezebbé válik, a társulatépítés falain repedések, sőt itt-ott üregek láthatók. Újabb tehetséges művészek mondtak búcsút Nyíregyházának, s kerestek maguknak más színházat.

A jó erőkkel induló színház ideszerződött művészei nem azért jöttek Nyíregyházára, mert másutt nem kaptak volna méltó pódiumot, hanem az újrakezdés, a bizonyítás, önmaguk „felmutatása” hozta őket a Nyírségbe. Ennek tudatában az is érvényessé válik: nem csak azért hagyták cserben a „zászlót”, mert nem számoltak a távolsággal, a mostoha körülményekkel. Az elmenetel okainak gondos felkutatása nem lehet a mi feladatunk, a színház vezetése bizonyára elvégezte a tanulságok számbavételét, mármint, hogy mi múlott a külső körülményeken — lakás, utazás, távolság, kereseti és egyéb lehetőségek — és mi múlott a színházon.

Egyet azonban aligha lehet szó nélkül hagyni — a közelmúltban a megyei közművelődési tanács, majd pedig a megyei tanács végrehajtó bizottsága is megállapította, csakúgy, mint a minisztérium színházi osztályának vezető munkatársa — a társulat mind számban, mind minőségben gyengült. Ezzel a közösséggel kell az eddigieknél magasabbra lépni, igaz megerősített művészeti vezetéssel, de sok tekintetben a társulat összekovácsolásának, építésének újrakezdésével, illetve folytatásával.

A színház ismerje meg jobban önmagát — fogalmazott az egyik színházi szakember. Fejlessze ki az itt alkotó művészekben annak tudatát, hogy legyenek büszkék arra, ők a nyíregyházi színház tagjai. Ehhez azonban sok-sok sikerélményre van szükségük, amelyek kötik őket a társulathoz, a városhoz, a megyéhez. S olyan gazdatudatra, amely egyértelművé teszi, a színház minden közös és felelős dolgában beleszólhatnak, adnak a

véleményükre, számítanak az észrevételeikre. Természetesen a kritikai, bíráló véleményekre is. Magyarán: olyan emberi, művészi légkört kell teremteni a színház vezetésének, ami itt tartja a művészeket, nem az elmenetel, hanem az itt maradás szálait erősíti.

Mindennek, jól tudjuk, nem csak művészi konzekvenciái vannak, bár úgy véljük, az emberi tényezőkkel együtt, ezek az elsődlegesek. Aki megtalálja a tehetségének, mesterségbeli tudásának megfelelő helyét, szerepét, az képes vállalni az átmeneti lakásgondokat, az utazás kényelmetlenségét, a fővárosi szereplési lehetőségektől való elszakadást is. Mindent meg kell tenni azért — színházon belül és kívül —, hogy a megélhetési gondok is csökkenjenek. Találják meg a számításukat anyagilag is az ideszerződött művészek, kapjanak keresetük kiegészítésére stúdió- és egyéb szerepléseket. Sőt, kisebb művészi társulások alakítása is szóba került, amit bátorítani lehetne. De mind sürgősebb a közérzetre is ható színházi technikai feltételek gyorsabb ütemű javítása is.

Az is igényként fogalmazódott meg a színházzal foglalkozó megbeszéléseken, hogy jusson több idő a művészekkel való foglalkozásra, emberi vagy éppen művészi gondjaik megismerésére és orvoslására. Ez viszont aligha jöhet kívülről, ezt házon belül lehet és kell megoldani. Ha elmarad vagy akadozik, ha csupán a produkciókra való készülődés köt le minden energiát, ismét előfordulhat, hogy egyes művészek elmagá- nyosodnak, nem tudnak megbirkózni vélt vagy valós gondjaikkal.

Az új évadra készült bérletfüzetben az igazgatóság azt kéri; „Az elmúlt két év alatt úgy hisszük, mi is megtettük az első lépéseket, s talán már szavunk is tisztán érthető, ám — akár a gyermek — mi is szükség élj ük anyaföldünk, s a város szeretetét” Ehhez a kívánsághoz annyit tehetünk hozzá, ez a szeretet, véleményünk szerint, egy csöppet sem csappant meg, a város, a megye sajátjának érzi a színházat, éppen ezért fordul feléje aggódva és bírálva is. Remélve, lesz elég ereje az első komolyabb krízisből való kilábalásra és nem befelé fordulással, vagy az illetéktelen külső „beavatkozások” visszautasításával válaszolnak, hanem szeretettel fogadják a színházról elhangzó szavakat. Értük és magunkért is szólunk, mert továbbra is jó színházat akarunk, amelyet az új évad műsorajánlata, társulata ígér is számunkra.

A

zzal együtt, hogy tisztában vagyúnk vele, hátrányos, átmeneti állapotok között kell teljesíteniük a mind magasabb követelményeket. A kulcskérdés mégis az, sikerül-e tartósan együtt dolgozó és lélegző művészi gárdát létrehozni. Ezt a megszívlelendő ajánlást fogalmazták meg a tanács végrehajtó bizottságának ülésén, amikor felhívták a figyelmet a tudatosabb társulatépítésre és az ezzel szorosan összefüggő hosz- szabb távú műsortervezésre. Ez egyaránt számol a korszerű, markáns művek színre- vitelével és a színészgárda legoptimálisabb foglalkoztatásával megteremti a művészek biztonságérzetét. Ekkor mondhatjuk el nyugodt lelkiismerettel, Szabolcs nem csak színházat tud alapítani, képes azt megtartani is.

Páll Géza

Báthori István

(1533—1586)

A MAGYAR ÉS LENGYEL

NÉP kapcsolatai a XII. századig nyúlnak vissza. Az Anjouk dicső korszakában a közös uralkodó személye fonta szorosabbra a két ország összeköttetéseit, és nem egy lengyel származású király adta életét, amikor harcba vitte a magyart az ország szabadságát veszélyeztető török ellen. Nemcsak a sorsközösség hozta össze a két népet, hanem azok a lengyel és magyar hazafiak is, akik egymás országában menedéket találtak.

A kapcsolatokat még jobban elmélyítette Báthori István erdélyi fejedelem, akit kitűnő államférfiúi és hadvezér! képességei miatt hívtak a lengyel rendek lengyel honba királynak.

Báthori István születése a mohácsi vész, a kettős király- választás utáni időre esik. Főuraink túlnyomó többsége gátja volt a nemzet fejlődésének; önnön érdekeit, saját hatalmát, vagyonát igyekezett gyarapítani. Báthori fölkarolt minden kezdeményezést, ami az előrehaladást szolgálta.

Tanulmányait az itáliai pá- duai egyetemen végezte, tudásban, nyelvismeretben és a világismeretben túlhaladta

korának magyar főurait és uralkodóit. Ferdinánd udvarában nevelkedett, ahol bepillantást nyert az európai politika rejtelmeibe.

Báthori úgy tudta a két nemzet érdekeit magában egyesíteni és képviselni, hogy mindkettő egészen és hiánytalanul a magáénak érezhette.

Báthori István tüzes magyarsága mellett lelkes lengyel is tudott lenni. Mint lengyel király azonosította magát új hazája érdekeivel, még a legmostohább körülmények között is teljes meggyőződéssel képviselte azokat. Jelentős csatákat nyert meg. Harcait részben magyar fegyverekkel vívta, hadjárataiban sok ezer erdélyi magyar katona* vett részt.

Magyarországot is érintő

titkos terve volt unokaöccsét, Zsigmondot magyar királlyá, kancellárját Zamoyskit Erdély fejedelmévé tenni, s így erős államszövetséget alkotni. A győzelem biztos reményével fogott a török hatalommal való leszámolás előkészítéséhez; már minden a legjobb úton volt, amikor a nagy királyt elérte a halál.

Magyarországon Báthori István emlékére több utcát neveztek el. 1933. november 5-én Salgótarjánban felavatták a szobrát, Bóna-Kovács Károly alkotását. 1933. december 27-én a nyírbátori műemlék református, templom falában Farkas Béla szobrászművész készítette emléktáblát illesztettek. Budapesten Pásztor János szobrászművész alkotása ékíti az egyik fővárosi teret. Nyírbátorban 1958-ban a gimnáziumot is Báthori Istvánról nevezték el, majd a 25-i évfordulója alkalmából 1979-ben felavatták Rátonyi József szobrászművész reliefjét.

1966. május 25-én a nyírbátori Báthori István Múzeumban — Báthori Istvánra és a magyar—lengyel kapcsolatokra vonatkozó emlékeket, dokumentumokat bemutató teremben — megalakult a nyírbátori magyar—lengyel baráti kör. Az alapokmány szövegének egyik bekezdése így hangzik: „Legyen Nyírbátor a Báthoriak egykori ősi fészke, szimbólum a haladó múlt és a szocializmust építő magyar és lengyel nép között. Ennek jegyében határoztuk el, hogy a mai napon a Báthori István Múzeumnak a Báthori család emlékeit őrző lovagtermében létrehozzuk a Magyar—Lengyel Baráti Kört.”

NAPJAINKBAN nem egy

lengyel csoport zarándokol Nyírbátorba, különösen a rzeszowi lengyel—magyar társaság kirándulói kedvelik városunkat. 1983. szeptember 27-én lesz Báthori István erdélyi fejedelem, lengyel király születésének 450. évfordulója, mely alkalomból Nyírbátorban tudományos emlékülést és koszorúzási ünnepséget rendeznek.

Dr. Szalontai Barnabás

a nyírbátori Báthori István Múzeum igazgatója

Bartha Gábor:

Katarzis feloldással

T

avalyról ismerem őket. Megszeppentek voltak, picik a nagyok között. Tizennégy-tizenöt éves volt mint a kettő, „elsős” két gyerek, akik az ingázás felnőttet is próbára tévő keservét próbálták, még mindig, de már mégsem gyerekként.

•

Hiszem, hogy a hajnalok tömérdek színét a madarak ismerik leginkább, és talán legtöbbet ők tudnak az évszakokról is. Őszről, tavaszról, télről, nyárról. A madarak ismerhetik legjobban a két kicsi emtoermadár sorsát is, akik kora hajnalos szeptemberben lettek ismerősök, késő hajnalú télben utaztak, és valamiképpen közös águkká lett a vonat.

Irtom már, tavalyról ismerem őket, mert hát sokféle embersorsot elbír egy vastag ágnyi vonat. A kopott szárnyú, repülni már sohasem vágyót éppen úgy, mint azt aimli éppen csak repülni tanul, vagy aki unottan teszi a maga dolgát. Azt se egyformán persze, mert alig ült a kis begyes veresbegy közénk, karvaly lett a legszürkébb verebekből is.

Ember módra persze más ez, mint a madaraknál. Hogy valami történni akar, történni fog, azt abból vettük észre, hogy a mindig sarokban ülő tanfelügyelő, aki sohasem beszélt senkivel, mindig csak olvasott, aki rekkenő nyárban is sáros cipőben szállt a vonatra, akin egy nyakkendő volt évek óta, új cipőben jött és sosem látott módon kötött nyakkendőt magára. Történt mindez azon a napon, amikor a mindig kártyázó, jó negyvenes kőműves otthon felejtette a kártyát.

Milyen volt a lány? Nem több, nem szebb, mint az anyányi emberlányok közül akármelyik. Madár volt, volt neki tolla mindenhez, ami a holnaphoz egyszer majd kel- leni fog. Begyeskedő két kicsi melle, fara is a szűk derék alatt. Szeme is volt már, amolyan melegfényű barna lámpa, amibe belérepülhet a lepkesorsú rácsodálkozás, de a kicsi emberlány nem használta még a szemét. Gyerek volt ő egészen. Olyasféle, mint a fecskék között augusztus végén a fiatal, aki csak éppen felrepülí a drótig, de felrepült, mert nemsokára indul a többivel.

Nem tudom, ki tudja, ki nem, de a madarak közül hajnalonként az énekesek kiáltanak legelébb. Ök búcsúztatják el az éjszaka félelmeit, de nem repülnek, rendezkednek az ágakon, készülődnek. A varjú csak hallja a kiáltást. Rá se felel, pedig neki is öröm a hajnal. Hallgatnak a varjak, amíg egy közülük fel nem repül megkóstolni a reggelt, kipróbálni a szelet. Kinevethet bárki tudós, aki ért ehhez, én hiszem, hogy ez az egy, korán repülő varjú elmondja a többinek, hogy mit látott, mit tapasztalt, mit érzett, és e szerint repül a többi. Minden nap repül valamiképp, hiszen az élet is megy tovább.

Ült közöttünk a kicsi lány reggel és este mindig egy fülkében, és egy vonaton. Fiatal házas volt a harmadik ember, karvalyorrú, jóképű legény. Ő örült meg legelébb

a kártyahagyásnak. Nézte a lánykát, mi néztük őt, és mert ember az ember, a fene evett meg, ha a kislány nem tehetvén mást, véletlen visz- szanézett. Szégyen, nem szégyen, én voltam a negyedik, és annyi közöm volt a fenéhez, hogy legalább gondolatban kivettem belőle a részem.

Olyan lehet a férfi kívánás, mint madárnak a reggeli éhség. Természetes, de követelő, megbocsájtható, de megérthető. A rigó is úgy kiabál reggel, hogy „élni jó, élni jó”. Terített asztal neki a tavasz. Lám ez a mondat is olyan, mint a rigókiáltás, füttyentés kedvű. Bizony az. Bizony az, de szép volt a kicsi lány.

A tanfelügyelő, aki addig féltve, mindig újságpapírba burkolta a könyvét, most szabad címlappal tüntetve mutatta, hogy mit olvas. A kártyás kőműves vicceket mesélt nékünk, de mindig a kicsi lány arcán nézte, hogy lát-e mosolyt. A fiatal házas meg naponta borotválkozott, és a fülkében világért se mondta volna el, hogy a kis asszonya dicséri érte.

Essék szó magamról is, aki nem lévén ugyan ornitológus, ugyancsak rá-ránéztem erre a pici madárra, és gondoltam is róla olyat, amit nem nagyon mertem volna elmondani otthon. Mit szaporítsam a szót? Valahogy közös kincsünkké lett ez a parányi veresbegy, ha borzas volt, úgy volt szép, ha csi- csergett, úgy tetszett, ha meg hallgatott, alig vártuk, hogy szóra bírjuk, pedig hát nem mondott ő soha semmi okosat. Didergett közöttünk a felnőtt világ érintésében, és mi nem tudtuk, hogy hajnalanta mindig a varjú repül először.

Ült közöttünk ugyanis egy varjúfióka is. Szeplős, ruhából kilógó csuklójú legény, az a bizonyos másik tizenöt vagy tizenhat éves, akit csak ingázó sorsa vetett ugyanarra az ágra. Az csak ült, és. nézett valahova a lábai alá, vereslő csuklai kilógtak a kinőtt ballagós ruhából.

Ugyan ki figyelt volna rá, mit tudtuk mi még akkor, hogy nem is varjúfióka, hanem dolmányos varjú az a javából? Az volt pedig.

Eljött a június. Eljött a nyár. Aztán el a szeptember is. Mi persze utaztunk. Két

hely üres volt, de már-már az üresség se fájt. Tisztítat- lan cipőben jött a felügyelő, és megint újságpapírba csomagolta a könyvét. A kőműves nem felejtette otthon a kártyát, a karvalyorrú lapos üvegből kínált pálinkát, ha túlhaladt rajtunk a kalauz. Én magam is elmeséltem otthon minden utamat, igaz olyan szűkszavúan, hogy bele se fért volna egy bővízűbb hazugság. így érkeztünk a szeptemberig.

Ma reggel aztán beült hozzám egy csodálatos ifjú nő. Mit szürke vörösbegy, maga volt a csillogó tollú páva. Megnőtt, más lett, nem volt már félénk és esendő, nem volt már birtoklón szánni való sem, és nem egyedül jött. A nyár nemcsak a lányokkal tett csodát. Az a parányi kicsi varjúsrác olyan igazi dolmányos varjúvá nőtt a két hónap alatt, hogy mi le se tettük a kártyát, és a tanár se a könyvet, és még arra se volt időnk, hogy egymásnak megsúgjuk: vártuk a szeptembert nagyon.

A hajnalok eltelnek így is. Nincs hát szomorúság a történetben, amikor únja a lány csevegését, velünk kártyázik az a srác.

Mutattam ezt a történetet másnak, de azt mondta rá, hogy túl sok az áttétel benne. Hogy mi a reggel, hogy mi a hajnal, hogy mi az a sok madár benne? Mit mondhattam volna? Valamiképpen le akartam írni, hogy a világ a maga természetes módján megyen. Ettől van hajnal, meg reggel, nappal és este is.

Szigeti Magda: Idill

m HÉTVÉGI MELLÉKLET