Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-13 / 191. szám
KMhÉTVÉGI melléklet 1983. augusztus 13. □ Tisztelt Asszonyom! megértem, nagyon is megértem, hogy levele végén két hatalmas felkiáltójel mögé rejti kilétét. A probléma, amit papírra vetett, sajnos, olyan jellegű, amely valóban nehezen bírja el a konkrétságot. Mint ön is jelzi: „a nevemet nem tudom ideírni, mert ha a férjem megtudja, agyonver bennünket...” Ebből már bizonyára mások is sejtik, hogy ismét az alkohol a főszereplő. A pálinka, amely annyi család életét keserítette már meg, és várhatóan még sokáig sokaknak szerez kellemetlen órákat, elviselhetetlenül kínos napokat, éveket. Meg sem kísérlem, hogy itt, a nyilvánosság előtt kezdjem el vigasztalni önt és apró gyermekeit, hiszen alkoholügyben a jó tanács édeskevés. Tanúsíthatja ezt az a temérdek írás, amely e probléma ürügyén látott napvilágot, s melyek a legkülönfélébb módon igyekeztek rádöbbenteni a pohár fenekére nézőket öngyilkossággal felérő tettükre. Visszacsengenek fülembe ilyen mondatok: „Apulka, gyere haza!”, vagy: „Öh, Mister alkohol”. Leleplező riportokból sem volt hiány, különböző akciók indultak és indulnak évenként, visszatérően — de mindezek ellenére tovább nő a kocsmák forgalma, kétes értékű dicsőségünk közismert e téren világszerte. Mit írhatnék hát én ezek után önnek? Szóvá teszi soraiban, hogy sajnos a férje — aki e tekintetben nem egyedüli — mire eljön a fizetés napja, már több, mint ezer forint adósságot csinál, hiszen a pálinkát zugárusként értékesítő egyik falubelije nyakra-főre méri a mérget, hitelben. Jól sejti ön, hogy ez törvénybe ütköző cselekedet, hiszen akik ilyen illegális kiméréseket tartanak fent, azok nem adóznak, és így megkárosítják az államot is. önt, egy többgyermekes családanyát, aki — mint írja — néha már majd’ megőrül, hogy mit adjon az apróságoknak vacsorára, ebből az egészből csupán azt érzékeli: a férje, akivel pedig jó időn keresztül szépen megvoltak, teljesen leépül a pálinkától, undorodnak és félnek tőle a csöppségek, ha hazatánto- rog. Kérdezd: nem lehetne ezt. megelőzni valamiféleképpen? Indokolt a kérdés, hiszen valameny- nyien jól tudjuk, milyen nehéz és bürokratikus az ilyen alkoholistákat kiemelni és gyógyulásra bírni. Mégis, kérdésében van a válasza, illetve a megoldás. Emlékszem, a megyei tanács a közelmúltban tárgyalt a kistelepülések lakosságmegtartó képességéről. Eközben elhangzott, hogy erősödhetnének a különböző lakóközösségek, ha a települések állami vezetőit évenként a felettes szerv elszámoltatná a szőkébb környezet állapotáról. Ez azt jelentené, hogy föl kellene tárni, kik, hogyan élnek, mi a gondjuk, bajuk, mi az, ami a családok, a közösség hangulatát befolyásolja. Azóta is életre való ötletnek érzem én ezt, sőt sóikkal többnek: a választott vezető minimális kötelességének. Mert bár igaz, hogy a családi élet ’egy bizonyos, határon belül magánügy, de egyáltalán nem magánügy, ha az ön gyermekei a részeges apa miatt éheznek, ha ön emiatt a közösség anyagi támogatására szorul, vagy ha tragédiába torkollik a mértéktelen ivászat. ön helyett is hangsúlyoznám: egy település irányítói nem bújhatnak mindenkor a „magánügy” leple alá. hiszen a zuigkocs- ma nem magánügy. Aztán tovább: nem magánügy az sem — miként levelében írja —, hogy az engedély nélküli fél- deciző hogyan és honnan szerzi a temérdek pálinkát. (Levelében céloz rá, hogy az egyik szeszfőzde! dolgozó az állandó szállítója ennek a viszonteladónak.) Megértem, hogy névtelenségbe burkolózik, mert fél a megtorlástól. Érthetetlen viszont előttem, hogy miért nem a falu vezetőjéhez fordul, vagy ha már fordult és nem intézkedtek, miért nem értesíti az ő felettesüket. Egyszer valahol csak akad valaki illetékes, aki átárai az ön nehéz gondját és tüzetesen körülnéz a zugkocsmáros háza táján. Tudom ez vajmi kevés, de valójában én nem is önnek szánom ezt a levelet... rHÉTVÉGM ^ITERJ^ dr. Fekete Zoltánnal, a megyei tanács vb. szervezési és jogi osztályvezetőjével a kistelepülések igazgatásáról Napjainkban sok vita folyik az aprófalvak és a tanyák sorsáról, ön milyen jövőt szánna nekik? — Sokan eleve sorvadásra ítélnék, mások mindenáron való fejlesztéséért kardoskodnak. Nem lehet azonban mechanikusan csak lélekszám vagy települési forrna alapján a település helyzetének elemzése nélkül ítéletet mondani. Nem mindegy ugyanis, hogy a pillanatnyi lélekszámot egy aprófalu lakószámának csökkenésével, vagy éppen a gyarapodásával érte el, hogy egy korábban nagy falu vált-e néptelenné, többnyire idős emberek lakhelyévé. Vagy egy jól fejlődő nagyüzem központja terebélyesedik mindinkább községgé. Vannak olyan események, mint a megyénket igen súlyosan érintő 1970- es árvíz, amely több település nagyságrendjét talán véglegesen meghatározta. A Szamos és Túr közötti úgynevezett zárógáton kívül eső Komlódtótfalu, Nagygéc, Kishódos, Nagyhódos és Garbolc lakói kénytelenek voltak más községbe áttelepülni, mert a folyók szabályozása, a gátrendszer kialakítása következtében a falu nem fejleszthető (nem lehet építkezni). Itt lényegében egy természeti katasztrófa miatt kellett olyan igazgatási intézkedést tenni, amely az ott élők számára meghatározóvá vált. Sokszor jártam arra az árvíz óta, s az ott élő emberek ma sem értenek egyet falujuk erőszakos megszüntetésével... — Valóban nem, Komlódtótfaluban még az 1981-ben tartott falugyűlésen is szinte egyhangúlag kérték az önálló községi jogállásuk meghagyását. Így biztosították, hogy ragaszkodnak a településükhöz, bár előtte és utána is a Csengeri Nagyközségi Közös Tanács társközsége „igazgatási státusszal” rendelkeznek. Felvetődik a kérdés, hogy ezen községek jogállása az igazgatás akaratából változott, vagy sem? Sorsukat a természeti tényezők alakították, az igazgatás ezt követte. Gyűrűfü elnéptelenedése néhány éve országos szenzációvá vált, pedig nem szenzáció, hanem természetes fejlődési folyamat következménye volt. Ez nem egyenlő azzal, hogy mesterségesen el kell sorvasztani az aprófalvakat, de az ésszerűség azt követeli, hogy ha egy néhány lakosú aprófalunak nincs „életereje”, nincs semmiféle fejlesztési tényező, nem érdemes ragaszkodni a falu — mint önálló község — mindenáron való fennmaradásához, csak azért, mert egyszer létrejött. Minden esetben gondos elemzések sorára van szükség ahhoz, hogy egy település egy másikhoz csatolható-e, vagy pedig sorvadása végére a megszűnése tegyen pontot. • Az utóbbi évek egyik fő kérdésévé vált az aprófalvak népességmegtartó képességének fokozása. Milyen feladatot jelent ez az igazgatásért felelős szervek számára? — Elsősorban azt kell tudomásul vennünk, hogy az aprófalvakban — amelyeknek előreláthatólag van jövőjük (és ilyen a megyében is sok van) — az ellátás, és a szolgáltatás javítása nem várathat sokáig magára. A közigazgatásban dolgozók munkájukat a múltban és a jelenben is szolgálatnak vállalták, tehát egyértelmű, hogy az igazgatásnak, mint lakossági szolgáltatásnak, az apró- falvakban a jövőben is jelen kell lenni. A községi tanácsok 1950 októberében alakultak meg az ötszáz lakosnál nagyabb községekben, de az ország akkori 2978 községéből mindössze 170 közös tanács alakult az 500-nál kisebb lélekszámú településekben. Lényegében tehát minden községben, amelynek legalább háromszáz lakosa volt, önálló tanácsot szerveztek, amely politikailag helyes volt, ám minden lényeges ügyet a járási tanácsok intéztek. A kistelepüléseknek tehát volt tanácsuk, de hiányzott az önálló hatáskör, a gazdálkodáshoz szükséges pénz. A kisközségek közös tanácsának szervezését az 1954-ben megjelenő ún. második tanácstörvény is szorgalmazta, de lényeges változást ez sem hozott. • A mezőgazdaság szocialista átszervezésével gyökeresen megváltoztak a társadalmi-gazdasági viszonyok is. Milyen ~ változásokat követeltek ezek a tanácsi szervezettől? — Az alsó fokú tanácsi szervek a kisközségekben alkalmatlanok voltak az új szükségletek kielégítésére, így a korszerűsítés objektív szükségszerűségként jelentkezett. Alátámasztotta ezt a szakigazgatás és a községfejlesztési tevékenység rendkívül alacsony színvonala, és az is, hogy a kis tanácsoknak kevés volt a pénzük a lakosság egyre növekvő igényeinek kielégítésére. A kisközségek igazgatását zavarta, hogy az ellátási és szolgáltatása körzetek hatóköre nem esett egybe a községek tevékenységi területével, így például az ÁFÉSZ-ek, ktsz-ek, a védőnői, az orvosi, az állatorvosi körzetek stb. „szokása székhely és társközségek jogállásukat tekintve egyenlők, nincs alárendeltségi viszony, hierarchikus különbség közöttük, ám funkcióik és érdekeik elkülönülnek egymástél. Tulajdonképpen már a székhely kijelölésekor megvoltak a különbségek, hiszen székhelyül a terület gazdaságilag jelentősebb, lehetőleg központi fekvésű, nagyobb települést vettük számításba.” jogi” alapon működtek továbbra is. Az őket ért átszervezések következtében távolságban és nem egyszer szemléletben is egyre távolabb kerültek az aprófalvaktól. Így alakult ki az a helyzet, hogy az ellátási körzetek területén illetékes tanácsok sem együtt, sem külön-külön nem tudták figyelemmel kísérni e szervek működését, ellenőrzését és tevékenységük koordinálását. Azt sem voltak képesek biztosítani, hogy a szolgáltatások, fejlesztések tervszerűek legyenek. Kívánnivalót hagyott maga után a szakigazgatási munka ellátása is, holott a jogos kívánság az volt, hogy az alsó fokú hatáskör (hatósági jogkör) közelebb kerüljön a lakossághoz. A hatáskörök átvételéhez szükséges személyi és anyagi feltételekkel a kisközségek tanácsai továbbra sem rendelkeztek, de hiányzott sokáig a központi akarat és nem utolsósorban az a körülmény, hogy a járási tanácsok ebben az időben élték „fénykorukat”. Ilyen előzmények után született meg 1968-ban a kormány új határozata, amely szabályozta a tanácsok átszervezésének felvételeit, és irány- mutatást adott a gyakorlati végrehajtáshoz. Jb Milyennek ítéli a közös tanácsok nép- ™ képviseleti és önkormányzati jellegét? — Az eilőbb elmondott adatokból megállapítható, hogy jelentős — 79-ből 70 — a társközségek száma, ami indokolttá teszi, hogy a közös tanácsok népképviseleti és ön- kormányzati jellegét a székhely és nem székhely társközségek viszonyán és az utóbbiak helyzetén keresztül vizsgáljuk meg. Kiindulópontnak azt kell tekintenünk, hogy a székhely- és társközségek jogállásukat tekintve egyenlők, nincs alárendeltségi viszony, hierarchikus különbség közöttük, ám funkcióik és érdekeik elkülönülnek egymástól. Tulajdonképpen már a székhely kijelölésekor megvoltak a különbségek, hiszen székhelyül a terület gazdaságilag jelentősebb, lehetőleg központi fekvésű, nagyobb települést vettük számításba. A fejlesztés folyamán pedig a különbségek tovább nőnek, mint ahogyan a gyakorlat is ezt igazolja, hiszen a közös tanácsot választó községeknek közös költségvetésük, egységes fejlesztési tervük van, amelyek általában a székhelyközség intézményhálózatának bővítését tűzik ki célul, és így biztosítják a társközségek lakosságának alapvető szolgáltatását is. A székhelyközségnek a kiszolgáló, a társközséget ellátó funkciója azzal az előnnyel jár, hogy ténylegesen fejlődik, ami viszont a nem székhely tás'községekre nem jellemző, mivel ott csak az alapellátás a cél. A Ezek szerint mégis van különbség a w székhelyközség és a társközség között? — Van, és ez szerintem így helyes, mert a formális egyenlősdiségre való törekvés nem vezet sehová. A tanácsok célja, feladata, hogy a lakossági igényeket kielégítse, de azt csak a rendelkezésre álló anyagi erőforrásokból tehetik meg. A gyakorlati tapasztalatok igazolják, hogy egy kisközség attól, hogy ott nagy anyagi áldozatok árán kultúrházat, több tantermes iskolát építenek, a lélekszám még nem fog nőni, viszont visszatetszést kelt a felesleges beruházás. Helyesebb tehát az arányos fejlesztést hangsúlyozni és nem az egyenlő fejlesztést a társközségek között. Vannak a fejlesztésnek olyan területei is, ahol viszont nem lehet vitatkozni arról, hogy kell-e, vagy sem (pl. jó ivóvíz, közlekedés, úthálózat, egészségügyi ellátás stb.), mert ezek nem a település funkciójából erednek, hanem a lakosság alapellátását biztosító feltételek. Ezek nélkül képtelenek a települések népességük megtartására. Hogy így legyen, erre nyújt garanciát a tanácsok összetétele és a társiközségekben megalakított tanácstagi csoportok. Életképesek-e ezek a tanácstagi csoportok? — Működésük igen eltérő képet mutat, de sajnos, általánosítható, hogy főleg döntési hatáskör hiányában tevékenységüket a formalitás jellemzi. A tanácstagi csoportok vezetői — akik közül egyre töhben tanácselnökihelyettesek is — összehívják ugyan a csoportokat ülésre, de itt már munkájuk legtöbbször abban ölt testet, hogy véleményezik a tanácsülési előterjesztéseket, határozatokat, jobb esetben javaslatokat fogalmaznak meg egy-egy helyi igény kielégítését célzó kérdésben, amit a tanácsülésen ismertetnek. Még az sem vált gyakorlattá, hogy a falugyűlések főszereplőivé váljanak. Hogyan lehetne életképesebbé tenni a munkájukat? — Elsősorban azzal, hogy dönthessenek bizonyos összeg felhasználásáról. Legyen ez tanácstagi alap, vagy fejlesztési alapból meghatározott más összeg (például a lakosság által fizetett KÖFA) és kizárólagos döntési jog abban, hogy mire használják fel. Természetesen a társadalmi munka szervezésével ezt a pénzalapot úgyis megsokszoroznák. Igazgatási jogosítványok gyakorlása is elképzelhető, például különböző segélyek odaítélése és megvonása, hiszen ők látják, tudják a legjobban, hogy a községben ki és mikor van a segélyre ráutalva. A csoport alkalmas lenne arra is, hogy közreműködjön, vagy ellássa például a határszemlék, a környezetvédelmi szemlék megtartását, figyelemmel kísérnék a tanácsrendeletek érvényesülését. Ellenőrző szerepet tömhetnének be az ellátó, szolgáltató szervek működése — áruellátás, nyitvatartási idők betartása, közvilágítás, közlekedés stb. — felett. Be kellene vonni őket a községben működő intézmények irányításába. Megfelelőnek tartja-e a társközségekben a szakigazgatási feladatok ellátását? •(■ vnÄrrrtfjdl — Azt hiszem, ez á legtöbbet vitatott kérdés. Jelenleg az aprófalvakban 6 kirendeltség van, ebből 4 állandó, 2 félnapos. A ki- rendeltségek illetékességi területe is eltérő, mert van, amelyiknek működése egy, s van, amelyiknek négy községre terjed ki. Tehát egységes gyakorlat nem alakult ki, ami talán arra vezethető vissza, hogy minden községben más és más igények merülnek fel az igazgatással szemben. Több felmérés készült már arról, hogy hányán és milyen ügyben keresik fel a kirendeltségeket és ott mit intéznek el helyben. Felelősséggel mondhatom, hogy ezek az adatok még csak annyira sem megbízhatóak, hogy tájékoztatásul szolgáljanak, bármelyik község adatainak kiemelése szubjektivizmus legyen. ^ Milyen ügyeket lehet helyben intézni? — Meghatározó a felvilágosítás olyan ügyekben, amelyek" helyben nem intézhetők el, például adó, építési, segélyezési, gyámügyi stb. Itt az adatok felvétele, majd a székhelyközségben a szerzett információ alapján az ügy konkrét visszaigazolása kétségtelen előnnyel jár, de csak akkor, ha nem halaszthatatlan ügyről van szó. A legtöbb helyben intézhető ügyet egészen a közelmúltig az állatkísérő lapok kiadása jelentette, de ennek megszüntetése egy csapásra felére csökkentette az ilyen ügyek számát. A hatósági bizonyítványok egy részének kiadása is megoldható, bár ezt is nehezíti, hogy nincsenek meg a hozzájuk szükséges adatok, vagyis a tanúk nem állnak rendelkezésre, többségük ugyanis nem helyben dolgozik. A községben történő házasságkötésnek soha nem volt feltétele az, hogy van-e kirendeltség, vagy sem, van-e önálló anyakönyvi ki- rendeltség, vagy nincs, ez az igény bármelyik községben bármikor kielégíthető. — Az adóügyeknél az ügyek intézése a csekkek kiadásából, esetenként kitöltéséből áll. Véleményem szerint az ilyen fajta ügyintézést nem lehet felfogni érdeminek, hiszen sem döntést, sem egyéb hatósági intézkedést nem tartalmaz. A lakás ki- és bejelentkezés, a személyi igazolványokba való bejegyzés emelhető még ki, de ezek számszerűsége szintén elenyésző. Vannak azonban olyan ügyek, ahol valóban növekvő tendencia mutatható ki. Ide sorolható a szarvas- marha tartásával kapcsolatos kedvezményekkel összefüggő eljárás, környezettanulmányok készítése, a hagyatéki leltár, a tüdőszűrő vizsgálatra való berendelés. Mindezeket azonban véleményem szerint a szak- igazgatási szerv közigazgatási napok tartásával hatékonyabban is el tudja végezni. Köszönöm a beszélgetést. Balogh József
