Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-13 / 191. szám

1983. augusztus 13.

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

A nagány sem természetes állapot

A legutóbbi népszámlálás adatai szerint Szabolcs-Szat- már megyében huszonhét- ezer egyedülálló ember lakik. Hogy mennyien lehetnek magányosak, arról nincs adat.

Nem is lehet. Hiszen aki egyedül él, nem feltétlenül társtalan, s családban is érezheti magát egyedül valaki.

Kétszer hét év

— Nekem soha nem volt gondom az ismerkedéssel. Könnyen barátkozom. Ebben szerencsés is vagyok. Csak a választás nem sikerült eddig.

Kati magas, jól öltözött, festett szőke hajú nő, túl a harmincon. Az a típus, aki után megfordulnak az utcán k férfiak. Három hónapja volt a második válópere.

— Az első szerelem még a gyermekkoromba nyúlik vissza. Andrással egy óvodába, majd egy iskolába jártunk. A pajtásságot szinte észrevétlenül váltotta fel a szerelem, ö nem sokkal az általános befejezése után itthagyta az országot. Szülei után ment külföldre. Éveken át leveleztünk. Akkor még azt hittem, hogy a levélváltások révén tökéletesen megismertük egymást.

Mikor Kati betöltötte a tizennyolc évet hazalátogatott a fiú. A találkozásból lánykérés lett. A fiatalok már mint házasok utaztak Ausztráliába.

— Édesanyámék örültek a döntésemnek. Rendes, jőra- való fiúnak, ismerték Andrást, s úgy gondolták, külföldön jobban boldogulunk, mint itthon. Eleinte tényleg szépen is éltünk. Megszületett a kisfiúnk, s hamarosan beköltöztünk saját házunkba. Nem lett volna semmi baj, lia én teljesen alkalmazkodni tudok az ausztrál nőideálhoz. Ott az asszony nem több, mint feleség. Én pedig — európai módra — dolgozni is akartam. Ezen vitatkoztunk, ez rontotta meg a kapcsolatunkat. Először egy áruházban helyezkedtem el, később titkárnő lettem. Sajnos, egyre tarthatatlanabb lett otthon a helyzet. Házasságunk hetedik évében úgy döntöttem: elválok. Csakhogy Ausztráliában nem sok esélye van a boldogulásra egy egyedülálló, kisgyermekes asz- szonynak. így hát hazajöttem.

Kai i visszatérése felért egy szökéssel. Mint látogató érkezett Magyarországra, de nem ment vissza. Később, mikor utánajött a férje, simán elválasztották a házaspárt.

— Két előnyöm volt ebből a kapcsolatból. Az első és legfontosabb: a kisfiam. A másik pedig a nyelvtudásom. Felsőfokú nyelvvizsgát tettem, s egyik nagyvállalatunknál mint tolmács helyezkedtem el. Akkoriban sokat jártam Pestre. A vonaton találkoztam másodszor a szerelemmel.

Egy évvel hazatérése után újra feleség lett. Dénes tizennégy évvel volt idősebb, mint ő. Szintén élvált, s egy gyermek után elkötelezett.

— Reméltem, hogy végre révbe jutok. Hiszen Dénes mégis csak megfontolt, s azt hittem, jól tud majd engem irányítani. Ezúttal is tévedtem. Lehet valami igazság abban, hogy a hetedik év a választóvíz a házasságokban. A nagy korkülönbség soknak bizonyult. A gyerekkel sem értették meg túl jól egymást. Hétéves együttélés után elváltunk.

Kati immár harmadszor kezdi újra az életét. Albérletbe költözött, nulláról indul. Láthatóan nem aggasztja nagyon a második válás.

— Már említettem, hogy

könnyen barátkozó típus vagyok. Nos, a bíróságon megismerkedtem valakivel. Éppen akkor vált ő is. A közös sors közel hozott egymáshoz bennünket. Üjabb házasságra nem gondolok. De ez a kapcsolat rengeteget jelent számomra. Nem vagyok egyedül __

Optimista

vagyok

— Engem a faluban úgy

20—22 éves koromban „leírtak”. Ugyanis aki addig nem megy férjhez, az rögtön gyanússá válik. Elindulnak a találgatások. Jaj, vajon miért nem kell senkinek ez a lány? Talán rosszféle? Vagy beteg? Huszonhét éves elmúltam, mégsem tartom szerencsétlenségnek, hogy még most sincs társam.

Jutka szája szögletében kicsit szomorkás a mosoly. Életútja szokványos. Falun cseperedett fel testvéreivel együtt, csendes szavú édesanyja és hangoskodó, alkoholista apja „védőszárnyai” alatt. A gimnáziumot mint bejáró végezte el Nyíregyházán. Tizennyolc éves korára szilárdan elhatározta: nem

marad otthon, a faluban. A megyeszékhelyre költözött, s immár a sokadik albérletet koptatja.

— Én is jártam fiúkkal, de inkább rossz, mint jó tapasztalatokat szereztem. Egyikmásik ismeretségemet sajnálom is, de a körülmények...

— Nálunk úgy tartják, hogy a lány akkor menjen férjhez, amikor viszik. Mikor vinni akartak, akkor nem mentem. Ez huszonegy éves koromban volt. Szerettem a fiút, de még neki sem akartam könnyű préda lenni. Számára viszont nem volt elég csak a lelki kapcsolat. Véletlenül tudtam meg, hogy miközben nekem udvarolt, egy másik lányhoz is járt.

Nem szeretem a félmegoldásokat. Ezért ha már ő nem tudott dönteni, határoztam én, helyette is. Szakítottunk.

Jutka nem túl magas, viszont feltűnően csinos nő. Alakját sokéves népitáncolás formálta karcsúvá, izmossá. Lehetetlen, hogy ne vennék észre a férfiak.

— Miután szakítottunk, jó ideig magamba zárkóztam, önvédelemből szóba sem álltam senkivel. Lassan férjhez mentek a barátnőim, elfogyott mellőlem a társaság.

Próbáljuk számba venni a lehetőségeket, ahol ma egy fiatal nő barátokat találhat. Járhat színházba, moziba, a művelődési ház rendezvényeire Ma már az sem feltűnő, ha egyedül ül be egy presz- szóba.

— Jaj, dehogynem! — vág közbe Judit. — Egy délután elmentünk a Korzó presszóba a barátnőmmel. Hamarosan társaságunk is akadt: két szimpatikusnak tűnő fiatalember. Egyre szemtelenebbek lettek, ezért elküldtük őket az asztalunktól. Mire azt vágták az arcunkba: örüljünk, hogy ebben a korban egyáltalán szóba álltak velünk ...

Sajnos az ismerkedésre alig-alig van lehetőség. Marad még a hirdetés, vagy valamelyik társkereső szolgálat segítsége.

— Ez nem az én stílusom. A megismerkedést inkább a véletlenre bízom. A csalódást már kihevertem, a múlt helyett a jelen és a jövő foglalkoztat. Most mindenekelőtt az, hogy remélhetően lakást kapok. Tudom, ezzel sem oldódik meg minden gondom. De végre legalább igazán önálló lehetek, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Ami pedig a társkeresést illeti: nem érzem, hogy eljárt volna fölöttem az idő. Szerencsére optimista vagyok. Hiszek abban, hogy egyszer mégis megtalálom az igazit.

Van-e recept?

Vajon ki más adhatna jó tanácsokat a párkereíésről mint az, akinek „sikerült”.

— Hogy én férjnél vagyok, az pusztán a véletlen műve. Nem mintha tiltakoztam volna a házasság ellen. Sőt! Én is férjhez akartam menni. De ha a férjem nem ahhoz a vállalathoz jön dolgozni ahol én is elhelyezkedtem, ha nem kerülünk egy szobába, meglehet, hogy a mai napig magányos lennék.

Éva huszonhat évesen találta meg a párját. Mint a legtöbb fiatal nőnek, neki is voltak jó és rossz tapasztalatai a társkeresésről.

— Egészen az érettségiig nem foglalkoztam srácokkal. Mikor bekerültem a főiskolára minden megváltozott. Az évfolyamtársakkal rendezett első közös programon — egy színházlátogatáson — ismerkedtem meg életem első szerelmével. Egy évig jártunk együtt. S míg ő a jövőnket tervezte, én nem akartam többet barátságnál. Az energiámat a tanulásra fordítottam. Ügy gondoltam: ráérek még a családalapítással.

r

A szakítás nem okozott Évának túlzott megrázkódtatást. Annál is inkább, mert két nap múlva egy új fiú jelentkezett az életében.

— Tőlem pár évvel idősebb, pesti mérnök volt az illető. Sokat köszönhetek neki. Bemutatta egész Budapestet, elvitt táncolni, bárokba, ide- oda. Ez már fülig szerelem volt. Ez a férfi olyan hirtelen tűnt el az életemből, mint ahogy belecsöppent. Áthelyezték vidékre. Kikísértem az állomásra, s éreztem hogy soha többé nem látom őt. Ez így is lett. Még hírt sem hallottam róla.

Egy keserű csalódással a háta mögött került Nyíregyházára Éva.

— Akkor azt hittem, sose találom meg itt a helyem. Albérletben laktam, egyetlen ismerősöm, barátom sem volt. A beilleszkedés gondjai, de mindenekelőtt a munka segített át ezen a nehéz időszakon. Teljesen reménytelennek láttam a jövőt. Egyszerűen beletörődtem, hogy egyedül fogok megöregedni. Azért a szívem mélyén reméltem, hogy nem így lesz.

— A gyárban, ahol dolgozom, véletlenül fedeztem fel egy kolléga rajzait, ö nem sokkal az én odakerülésem előtt hagyta ott a vállalatot. Érdeklődtem, hogy kinek a munkái ezek, s egyszer csak hallom a hírt: a fiatalember visszajött a mi gyárunkba. S milyen a véletlen: hamarosan abba a szobába került, ahol én dolgoztam.' Ő meglehetősen zárkózott természetű, nehezen barátkozó ember. Mit mondjak? Az ismerkedést én kezdeményeztem. Nagyon jó érzés volt, mikor észrevettem, hogy ő is kedvel engem.

Négyéves ismeretség után az együttjárásból házasság lett.

Született két szép gyermekünk, s a saját otthonunkban élünk. Nem mondom, hogy súrlódásmentes az életünk. Mégis úgy érzem: boldog vagyok.

Vajon létezik-e recept a társkeresésre? Aligha. Ki hogyan alakítja párkapcsolatait az például a körülményektől, a lehetőségektől, az ember személyiségétől függ.

Egy biztos: a magány nem természetes állapot...

Az oldalt írta: Házi Zsuzsa Kép:

Császár Csaba

V*

A

Párkeresés — közvetítéssel

„Te meg Én"

„Nemcsak a társát, a társaságát is megtalálhatja nálunk.” „Reménysugár Randevúszerviz”.

„Magányos, társtalan? Segít a Bizalom Társkereső Szolgálat.”

„Ha nincs a házassághoz, szabad időhöz, csereüdüléshez partnere, forduljon teljes bizalommal a Partner GMK-hoz...”

Ilyen és hasonló hirdetések tömegét olvashatjuk újabban az újságokban. Szerte az országban sorra alakulnak a társkereső, házasságközvetítő szolgálatok, melyek kisebb-nagyobb ösz- szegekért vállalják, hogy partnert keresnek az egyedülállóknak. A szolgáltatások sokfélék. Hiszen ma már nemcsak az kérhet segítséget, aki férjet vagy feleséget keres, hanem az is, aki például külföldi utazáshoz, nyaraláshoz, a szabad idő kellemes eltöltéséhez keres partnert.

— Tavaly júniusban nem sejtettük, hogy milyen kemény fába vágjuk a fejszénket — mosolyog Mártoné Nagy Éva, a nyíregyházi „Te meg Én” szolgálat vezetője. — A mi vállalkozásunk a kisebbek közé tartozik, hiszen mindösz- sze 450 ügyfelünk van. Egyik nagy gondunk, hogy a jelentkezők között kicsivel több a nő, mint a férfi. Sajnos, nem jó a kor szerinti megoszlás sem. A nálunk jelentkezett hölgyek többsége 30—40 év közötti, míg a férfiak 30 év alatt, illetve 50 év fölött kérik a segítségünket. Sok bosszúságot okoz, hogy ügyfeleink egy-egy találkozás után nem értesítenek bennünket arról, hogy sikeres volt-e

Mártaná Nagy Éva, a szolgálat vezetője. •

vagy sem a kapcsolat. Pedig ez rengeteg galiba forrása lehet.

A szolgálat azt vállalja, hogy a csekély díj ellenében egy éven át összesen három partnert közvetít ki a jelentkezőknek. A szempontok közt legfontosabb a magasság, a kor, a végzettség, az érdkelődési kör. A társkeresés — a szolgálat gondjai ellenére — sem reménytelen. Bizonyíték erre, hogy működése egy év alatt már több ügyfelük is küldött esküvői meghívót. A rekordot eddig egy nyugdíjas pár tartja, ök november

13-án ismerkedtek meg, s egy hónappal később össze is házasodtak.

— A többség valóban komolyan számít a segítségünkre. Érdekes és egyben tanulságos tapasztalat, hogy ki hogyan és milyen elvárásokkal jelentkezik. A nők

— fiataloktól kezdve a legidősebbekig — rendszerint jól öltözöttek, mutatósak. Náluk az alacsony termet és az alacsony iskolai végzettség jelent hátrányt. Ezzel szemben a férfiak —

— főleg ha már elmúltak harmincévesek — alig adnak a megjelenésükre. Volt, aki koszos munkásruhában jött el az ügyfélfogadásra. A partnerüktől azért elvárják, hogy szépek, s csinosak legyenek. S hogy az ő szemükben mi a hátrány? A magas termet meg a magas iskolai végzettség.

Ma már követelmény a társkereső szolgálatokkal szemben, hogy folyamatosan bővítsék szolgáltatásaikat. A „Te meg Én” vállalkozás is ezért indított klubot a magányosoknak. Itt szeptemberben a nyári vakáció után újra kezdődnek a foglalkozások. Legnagyobb sikert kétségkívül a bálok aratták, ahol csak azok jelenhettek meg, akik igazolni is tudták, hogy nem tartoznak senkihez,

A hagyományokat folytatva ősz elején szüreti bálra hívják majd az egyedülállókat — várhatóan a felújított régi Szabolcsba. Maga a szolgálat pedig — rövid kihagyás után — szeptembertől megújulva áll rfiajd az ügyfelek rendelkezésére.

J