Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-06 / 185. szám

A hírős város pedagógiai intézetének szo­bái csendesek. A folyosókon alig-alig talál­kozunk néptáncosokkal. A szegedi szabadté­ri játékok közreműködő művészei pihenés­sel készülnek a következő fellépésre. Előző este a Dóm téri színpadon nagy sikerrel mu­tatták be Daróczi Bárdos Tamás zeneszerző és Novák Ferenc koreográfus „Hegyen-völ­gyön lakodalom” című kétrészes táncjátékát. Most úgy tűnik, csak egy legény van talpon a vidéken, a násznagy szerepét alakító He­gedűs D. Géza, a Vígszínház művésze, aki a szobájába kísér bennünket. — Sajnos a néptánc eddig kimaradt az életemből. Nem ismertem a kultúrának ezt a szféráját. Amikor a Kőmíves Kelement ját­szottuk a Pesti Színházban, a darab koreog­ráfusával, Novák Ferenccel közeli barát­ságba kerültem. A néptáncot — az ő közre­működésével — itt, Szegeden ismertem meg. Én vagyok a táncjáték összekötője, narráto­ra. Táncosi feladatokat is teljesítek. Be kell állnom a karba, énekelni, táncolni. — Prózai színész vagy ... — A Színművészeti Főiskolán arra törek­szenek, hogy univerzális embereket képezze­nek. Valamilyen szintre minden területen el­jut minden főiskolás. Alapvetően prózai szí­1 nész vagyok. A Vígszínház is prózai színház, de minden évben bemutat zenés darabot is. Hegedűs D. Gézának nem ismeretlen a sza­badtéri szinpadok világa. Gyulán, Egerben és Szegeden szerepelt többször is. Most is láthatta a közönség Madách Imre drámáját, „Az ember tragédiájá”-1 a szegedi Dóm-szín­padon. 1976-ban Szinetár Miklós rendezésé­ben három fiatal művész, Hegedűs D. Géza (Ádám), Lukács Sándor (Lucifer) és Bánsá­gi Ildikó (Éva) főszereplésével volt műsoron. A kritika elismerően szólt a teljesítmények­ről, a pályakezdő Hegedűs D. Gézáéról is. Amikor a szülőföldre, Szabolcs-Szatmárra terelődik a szó, az addig csendben pihenő édesapja, Hegedűs Dezső gimnáziumigazgató is felélénkül. Eredményes nevelőmunkájuk bizonyítéka és a szülőföldhöz való kötődés szép, példája fiuknak a Film, Színház, Mu­zsikában néhány hete megjelent „A világ közepe Ibrány” című írása. „Ibrány: az Édesanyám, az Édesapám, a testvéreim. Az első szó, az első lépés. Fű, fa, virág, föld, víz, ég. És sok-sok ember ... Tóth Lajos bácsi... Mák-Papó.... Szilágyi Piri néni... No és a Templomszeg: itírány paradicsomi szeglete. Egy templom mögött rejtőzködő kis utcácska, egy domb tetején. Itt ismeretlen volt az elidegenedés... Itt élt és él rokonságom nagy része... Itt bó­kolt nekem az állatok sokasága: a gyönyö­rű lovak, a mindig szomorú tehenek, az örökké éhes disznók, s az aprójószágok ezer hangon követelőző hada. Láttam és átéltem a paraszti munka minden szépségét s nyű­gét... Neveltek emberek, tanított a termé­szet ... Aztán jött az iskola. Ajándékul adta a betűket, a könyvet Szakács Béla bácsi ked­ves öreg tanítóm segítségével. Olvashattam kedvemre a tujafák ölelte rejtekhelyemen ... Odüsszeusz, Romolusz és Rémusz, Bornem­issza Gergely, Kinizsi Pál, Hunyadi és Dózsa zúgó harangok kíséretében váltak hőseim­mé.” Gyakran visszatér az elbocsátó szülőföld­re. Az ibrányi földosztó-szobor avatásán Sántha Ferenc földosztásról szóló elbeszélé­sét olvasta fel. • Keresték Nyíregyházáról színházügyben is. — Évenként háromszor-négyszer hazame­gyek. Az Ibrányhoz fűző kötelék elszakítha­tatlan. Magva mindannak, ami bennem a vi­lág. Egyszer felléptem Nyíregyházán is. A Nagy László grafikai kiállításon Nagy Lász- ló-verseket mondtam. Járt nálam Bozóky István színházigazgató. Kért, vállaljak sze­repet az évad egyik darabjában. Egy sze­repre szívesen lemennék. — Pestről milyen a Móricz Zsigmond szín­ház? — Egy színház kiépítése komoly teljesít­mény. Szerintem hét év szükséges egy igazi profillal rendelkező társulat kialakításához. Sajnos nyíregyházi darabot nem láttam. De sok jót hallottam Kapás Dezsőtől, aki ren­dezett Nyíregyházán, Kovács Gyulától és Téri Sándortól, akik a főiskolán osztálytár­saim voltak. Elismeréssel szólt az ottani munkáról Illés Jenő is. — Hogy érzed magad a Vígszínházban? — Jól. Az ország egyik legfiatalabb és legtehetségesebb társulatának vagyak tagja. Lukács Sándor, Tahi Tóth László, Maszlay István, Tordi Géza, Koncz Gábor, Kútvöl­gyi Erzsébet, Halász Judit, Béres Ilona, Sze­gedi Erika kitűnő művészek. Nem is beszélve az idősebbekről. És mindenkit fel sem sorol­tam. Van egy jófajta versenyszellem közöt­tünk. Rendszeresen nézzük egymás előadása­it Hozzánőttem a színházhoz. Az ember megold egy feladatot, túllép rajta, várja a következőt. Hegedűs D. Géza gyermekkorában nem készült színésznek, építészmérnök szeretett volna lenni. — A debreceni gépipari technikumban, ahová jártam, hamar kiderült a magam szá­mára, hogy a műszaki világhoz nincs kö­zöm. Akkor fedeztem fel a mai magyar iro­dalmat. Különösen Juhász Ferenc és Nagy László költészete hatott rám. Verseket írtam, színházba jártam. Humán érdeklődésemet tanáraim is észrevették. Amikor eljött az ideje, két helyre adtam be a továbbtanulási jelentkezésemet. A színművészeti főiskolára és a műszaki egyetemre. Egyből felvették a színművészetire. A mű­szakin nem tett felvételi vizsgát. — Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy azt csinálom, amit szeretek. Még akkor is, ha vannak mostohább pillanatai is az életnek. Debrecenben, a kollégiumban 350-en laktunk együtt. Katonás fegyelem volt, amit nehéz volt megszokni. Ezt a fegyelmet váltotta fel a pesti Vas utcai kollégium felnőttes vilá­ga. Ibrány után nehéz volt a debreceni be­illeszkedés, a fővárosban a városi forgatag, a folyton rohanás okozott gondot. — Tanáraid? — Horvai István és Kapás Dezső megta­nította a mesterség alapjait, önismeretre ne­veltek bennünket. Az ember vállalja fel ma­gát olyannak, amilyen. — Ezt fontosnak tartod? — Igen. Ahogy Oidipusz mondja: „Az va­gyak, aki vagyak, úgyse lehetek más, miért féljek hát megtudni, hogy ki vagyok.” Az igazi munka a főiskola elvégzése után kezdődött. Szinte berobbant a színházi élet­be. Népszerűsége állandóan nőtt. — A második évtől gyakoroltam a Víg­színháznál. Nagy dolog volt, hogy egy szín­padon szólalhattam meg Páger Antallal, So- mogyvári Rudolffal, Tomanek Nándorral, Mádi Szabó Gáborral. Ezek az idők fontosak voltak számomra. Láttam, ők hogyan csi­nálják. Harmadéves ' koromban szerepeltem a Harmincévesek vagyunk dokumentum mu- sicalban. Előadás után odajött hozzám Vár- konyi Sándor és azt mondta: érezd úgy, hogy a Vígszínház tagja vagy. Amikor végeztem, leszerződtettek. Most fejeztem be a nyolca­dik évadot. Szerepek? Az ifjú Werther szenvedései, Jó estét nyár, Hamburg hercege, Kaligula helytartója, Protestánsok, Vak Béla, Kőmí­ves Kelemen stb. Évadonként átlagosan há­rom-négy darab. Az értelmiségi származá­sú művész biztosán mozog a munkásszere­pekben is. — Egy szerep megformálásában nem szá­mít, hogy ki milyen származású. Minden szerepnek megvan a maga „igazsága”, azt kell felmutatni. Milyen színház melletti elfoglaltságaid vannak most? — Moliere „Nők iskolája" című művének televíziós feldolgozásában veszek részt. Két tévéfilm és egy mozifilm forgatása is mun­kám a nyáron. A harmincéves művész több művészeti díj tulajdonosa. Középiskolás korában országos szép kiejtési versenyen Kazinczy-díjat ka­pott. Ez erősítette meg benne a színészi pá­lyára való törekvést. 1979-ben KISZ-díjban részesült. 1980-ban Jászai-díjas lett, az addi­gi művészeti tevékenységéért. A fiatal mű­vész számára a díj fontos elismerés. 1983- ban SZOT-díjban részesítették. Az indoklás szerint a munkásművelődésben kifejtett mű­vészi tevékenységéért. — Ügy érzem, a díj nem csupán az én személyes művészi munkámat, hanem színházamat, a Vígszínházát is illeti. Ez a színház a munkáskörnyezetből érkező né­zőkhöz is akar és tud szólni. Figyel arra, hogy minél több nézőt, közöttük fiatalokat hódítson meg a színházművészetnek. A közönség a legnagyobb erő. — A színháznak egyfajta progresszivitást is be kell töltenie, a közönség előtt kell jár­nia. Pirandello, „Hat szerep keres egy szer­zőt” című darabja szerintem európai mércé­vel mérhető alkotás. Mi hisszük, hogy jól játsszuk. Nem találkozik a közönség igényé­vel. A klasszikus közönségsiker mércéjével ez a darab nem mérhető. A színházi dolgozók szakszervezete elnök­ségének tagja vagy. A társadalmi megbíza­tás milyen kötelezettségekkel jár? — Kollégák jönnek hozzám, különböző ügyekben kérnek segítséget. Ha tudok, segí­tek is. Ne légy stréber! — adták útravalóul peda­gógus szüleid, amikor középiskolába kerül­tél Debrecenbe... — Ezt a pedagógusi tapasztalatot megfo­gadtam, a mai napig. A teljesítmény a fon­tos számomra. Mint minden embernél lénye­ges, hogy sikerélménnyel párosulják. Saját tevékenységemet folyton kritikának vetem alá. Remélem hosszú életet ad a sors, minél később fogalmazódik meg esszenciája éle­temnek ... Tóth László Japán vérfürdő Noribumi Szuzuki az öld meg a sogunt című film rendezője — a tavalyi Film­glóbusz rendezvénysorozat alkalmából — Budapesten járt. Két gondolatát megje­gyeztem. Az egyik: azt fej­tegette, hogy az ősi Japánban mindennaposak • voltak a vérpatakkal együttjáró el­lenségeskedések. Semmi túl­zás nincs tehát abban, ha a vásznon így idézik meg a belső villongásokat. A másik: Szuzuki nem a „kiválasztot­taknak” készítette filmjét, hanem a szórakozni vágyó nézőknek. Nem határolta el magát Kurosawától, Shindo- tól és a többi japán rendező nagyságtól, de egyértelműen kifejtette, hogy ő másik tá­borba tartozik. Ha nem mondja, akkor is nyilvánvaló a különbség. Ku- rosawáék művészetet terem­tettek, Noribumi Szuzuki vi­szont üzleti produktumot kreált. Az öld meg a sogunt! a japán kommersz eléggé ti­pikus terméke. Ennek megfelelően szinte tobzódik a halál különféle változatainak megjelenítésé­ben. Hősei nem csinálnak maguknak gondot — pláne lelkiismereti kérdést — ab­ból, hogy valakit a másvilág­ra küldjenek. Ütnek, szúr­nak, vágnak, taposnak a pil­lanatnyi érdeknek megfelelő­en. Az öld meg a sogunt! képsoraiból a mozihalál kivé­telesen gazdag antológiáját lehetne összeállítani. Ami persze még nem mi­nősítés — s egyáltalán nem elmarasztalás. Shakespeare- nél is úgy hullanak a hősök, mint a legyek, mégsem vonja senki kétségbe a drámai helyzetek katartikus erejét, esztétikai értékét. A japán rendező — akit olcsó fogás lenne éppen a legnagyobb művészek egyikével, Shakes- peare-rel összemérni — sem a katartikus erővel, sem az esztétikai értékkel nem törő­dik. Nála a sztori fordulatai kicentizettek, a borzalmas gyilkosságok pedig csakis és A XVIII. századi honisme­reti irodalom nagy alakjának, Bél Mátyásnak kiemelkedő alkotása a „Notita Hungáriáé novae historica geographia" című mű, Magyarország tör­téneti-földrajzi ismerteté­se. A Szabolcs-Szatmár me­gyei levéltár a „Szaboics- Szatmár megyei helytörténet­írás” 1979-ben megjelent I— II. kötetében Balogh István fordításában és kritikai meg­jegyzéseivel az érdeklődő elé tárta Bél Mátyás idézett mű­vének Szabolcsról szóló leí­rásrészletét. Így lehetővé vált, hogy azok is tájékozód­janak a kétszáznál több éves kéziratban, akik a latin nyelvben nem járatosak. A most megjelenő III—IV. kötetben újra találkozhatunk Bél Mátyás alkotásával: most Szatmár megye . leírásának magyar fordításával és ér­telmezésével. Kávássy Sán­dor főiskolai tanár bevezető­je segít a Bél Mátyás által nyújtott információk értésé­ben, lehetővé teszi a történel­mi Szatmár pontosabb, jobb megismerését, iránytűt ad a honismereti irodalomban va­ló tájékozódáshoz. A „Források a XVIII.— XIX. századból” című rész másik jelentős írása Nyír­egyháza újratelepítésének krónikája Balogh István for­dításában. (Az újratelepített kizárólagosan a sokkoló lát­vány szolgálatában állnak. Óriási a különbség. Ismétel­ten hangsúlyozom: nem a te­hetség eltérő formátumára, hanem a felfogás és a mód­szer Makó—Jeruzsálem-sze- rű távolságára gondolok. A cselekmény izgalmas és változatos. A mese a XVI- ik században játszódik, ele­mei a már idézett panelekből állnak össze. Hidejosi, a te­kintélyes és hatalmas nagy­úr a trónra tör. Hogy a kor­mánypálcát minél hamarabb megkaparinthassa, elhatároz­za a rivális család — klán­nak is hívhatjuk — módsze­res kiirtását. Végrehajtója az a Sirajuni, aki profi gyilkos­ként hajtja végre a paran­csokat Ha a marcona férfi min­denkit azonnal eltenne láb alól, természetesen hamar véget érne a film. Ezért élet­ben marad a még gyermek örökös, hogy majdan — el­találták! — kamatostól meg­fizessen ellenségének. De amíg ez a szívet melengető pillanat elérkezik, át kell él­nünk: — kemény csatákat, nagy párharcokat, szerelmi bonyodalmakat, romantikus cselvetéseket, naturalista ösz- szecsapásokat, s a végén az igazságtevés ceremoniális szertartását. A befejezés egyébként kis­sé meglepő. Miután Takama- ru eleget tett kötelességének, megelégeli a vérontást. Bé­kejobbot kínál riválisának, ami mindenképpen nemes cselekedet, csak a gesztus in­dítékait „felejtette el” meg­győzően motiválni az író Ta- keto Isikava. Az effajta filmekben na­gyon fontos a koreográfia megtervezése. Noribumi Szuzuki jól ismeri a mester­séget, képes vezetni a néző szemét, mégis az a benyomá­sunk, hogy az öld meg a so­gunt! effektusai előregyár­tottak, külsőségesek, sztereo­tipek, s ami mindezeknél is nagyobb baj, helyenként ko­mikusak. Pedig szó sincs ar­Nyíregyháza első félévszáza­da. A nyíregyházi bírák év­könyvei, 1753—1803.) Az írás­sal a patrióta számára eddig szintén nem hozzáférhető is­meretek jelentek meg a kiad­vány oldalain. Az ötszázoldalas kötet má­sodik nagy egysége a „Ta­nulmányok Szabolcs-Szatmár megye és Nyíregyháza törté­netéhez" címet viseli. Külön­böző témákban, kilenc szerző tanulmányát tartalmazza. A megyében nem nagy a hagyo­mánya a művelődéstörténet, az oktatás és közművelődés feltárásának” — fogalmazza meg álláspontját Gyarmathy Zsigmond, a kiadvány szer­kesztője. Ezért ilyen témák­kal is törődnek, vállalva az úttörő szerepével együtt járó nehézségeket is... eleget té­ve a kutatási főirányként megjelölt és a magyar levél­táraktól elvárt, a magyar kul­túra felkutatásában ránk há­ruló feladatnak.” — írja a szerkesztő. A kötetben közölt ilyen írá­sok nem elméleti pedagógiai fejtegetések, hanem levéltá­ri forrásokra épülő tanulmá­nyok. (A tankötelezettség helyzete Szabolcs megyében 1868—1900 között; A régi kollégiumok Nyíregyházán 1946—1949; Dolgozók tanító­képzője Nyíregyházán 1946— 1952.), hasznos előfutárai egy nagyobb művelődéstörténeti egésznek. A kötet harmadik nagy szerkezeti egysége az ról, hogy a rendező ki akar­na kacsintani a vászonról. Inkább komolyan veszi azo­kat a mozzanatokat is, me­lyekben pedig tág tere nyíl­hatna az iróniának. Például Takamaru „belé- pőjekor”, amikor a délceg if­jú egyszál maga terít le egy részeg katonafalkát. Termé­szetesen tudom, hogy ilyen helyzetekben a realitás és a realizmus törvényeit fölösle­ges számon kérni, hiszen a matematikai szabály, a „ket­tő több mint egy” hitele tót­ágast áll — valamilyen mó­don mégis jelezni illenék a képtelenség játékosságát. Az öld meg a sogunt! egyes epi­zódjai azért nevetségesek, mert halálosan komolyak. Ilyen furcsa a filmkészítés dialektikája. A japán film színvonaláról mindemellett ne vonjunk le messzemenő következtetése­ket kétórás kikapcsolódásunk (bosszankodásunk?) után. Tény,’hogy az üzleti érdekek mostanában gyakran fölébe kerekednek a művészi ambí­ciónak. Az is biztos: ennyi szabványtermék korábban soha nem született a japán stúdiókban, ahol tegnap még A vihar kapujában-t, A ko­pár szigetet, A homok asszo­nyát forgatták. Ennek ellené­re bizakodjunk. Minden apályt dagály követ, s talán nem messze az idő, ami­kor a japán filmművészet visszatér borzongó históriái országútjáról hétköznapi egy­szerűsége hagyományaihoz. Akkor majd a sogun-filmet is elfogadjuk. Abba viszont nem nyugszunk bele, hogy egy ilyen szabványáru te­remtsen normát és tradíciót. Veress József „Adattár”. Az első írás be­mutatja a Levéltár új szer­zeményét, a Horváth család levéltárát, egy másik írás né­hány eddig nem ismert Mó- ricz-levelet, újabb cikk ráirá­nyítja a figyelmet a statiszti­kai források történetkuta­tásokban való felhasználásá­ra. Magyar és román nyelven bemutatja a kötet a románi­ai Szatmár megye helységei­nek mai neveit. Napjainkban virágkorát éli a honismereti mozgalom. Bizonyítják ezt az ország­szerte megjelenő kiadványok. Nincs megye, ahol a helyi történelem, a helyi hagyomá­nyok és értékek iránt érdek­lődőnek ne állna rendelkezé­sére tudományos igényű fel­dolgozás. A Szabolcs-Szatmár megyei Levéltár igényes so­rozatával ott van a sorban. Tudományos kutatók és a te­lepülés múltja iránt érdeklő­dők a könyvet haszonnal for­gathatják. A helytörténetkutatás és a helytörténetírás magas szintű művelése nélkül nem volna lehetséges az ország történe­tének alapos megírása sem, ezért is örüljünk a most megjelent újabb kötetnek és ajánljuk az olvasóknak. (Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás III—IV. Nyíregyháza, 1982. Szerkesz­tette: Gyarmathy Zsigmond.) T. L. Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás (III—IV.) megyCnkböl indulták Hegedűs D. Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom